A héten előkerült egy téma, amelynek kapcsán végül írtam egy olyan hozzászólást, amit érdemes kicsit tovább gyúrni, és önálló poszttá alakítani. Ehhez akartam írni egy „bevezetőt”, amely ad némi hátteret arról, hogy miként, milyen társadalmi folyamatok következményeként jutott el a politika a jelenlegi állapotába, ezzel megindokolva az poszt aktualitását adó kérdésfeltevés jogosságát. Innen indulva szerettem volna tovább fűzni a gondolatot az említett komment mentén. Nem csak a magyarországi közállapotokra kell gondolni persze – noha a mindössze 4 hét múlva esedékes választások adják a bejegyzés aktualitását -, hanem úgy általában az egész nyugati világra. Ehhez újra elolvastam a Donald Trump győzelme alkalmából ezeken a hasábokon publikált szerteágazó cikket, amelyen nagyon meglátszik, hogy akkoriban mennyivel több időm volt. Egy ideig próbáltam szemezgetni a mondatok és a gondolatok közül, de aztán be kellett látnom: teljesen felesleges. Nem kell kényszeresen rövidnek és aktuálisnak lenni, mert a világ nem fordult ki a sarkaiból az elmúlt 1,5 évben, a társadalmi feszültségek gyökerei nem vedlettek át hirtelen valami egészen mássá...

Ritkán vagyok elégedett azzal, amit végül képernyőre vetek, de újra elolvasva az „Álmok, amikre hiába várunk...” cikket azt kell mondjam, hogy az a szerény amatőr képességeim felső határait feszegeti, és meggyőződésem, hogy nem tudnám jobban összefoglalni a témával kapcsolatos gondolataimat, amelyeket az elmúlt 1,5 év szerintem csak tovább igazolt (és amelyek a közelgő magyar választások miatt nagyon aktuálisak, noha látszólag az USA-ról szólnak, de könnyű meglátni az analógiát). Az a bejegyzés igazolta a blogolás egyik alaptételét: az olvasók száma közel fordítottan arányos a cikkbe fektetett idő és energia mértékével. Végül közel sem jutott el annyi emberhez az írás, mint amit titkon reméltem. Mindenkit bátorítanék arra, hogy mielőtt tovább haladna a jelenlegi bejegyzéssel, szánja rá az időt, és olvassa el (esetleg újra), hogy termékenyebb talajra hullhasson a mai mondandó!

Az a cikk azt a kérdést járta körbe, hogy mi vezethetett el a „populista” pártok – vagy minimum a populista módszerek – felemelkedéséhez, és miből fakad az úgynevezett elitellenesség, amelyet azóta még olyan pártok és politikusok is igyekeznek meglovagolni, akik nyilvánvalóan maguk is az – amúgy problémásan és flexibilisen definiálható - „elit” részei. (A „populista” mint gyűjtőfogalom persze nem teljesen állja meg a helyét minden esetben, de az olvasók úgyis érthetik a kontextusból, hogy miről és kikről van szó, ezért a tömörség kedvéért maradnék ennél a szóhasználatnál a fogalom cikornyás körmondatokkal való körülírása helyett.) A mai bejegyzés témája az, hogy miért egyre népszerűbb és elfogadottabb az a nézet, hogy nincs és nem is kínálnak alternatívákat?

Az ihletet egy az előző bejegyzés alatt született terjedelmes és tartalmas hozzászólás adta (érdemes az oldalt rendszeresen látogatni!), amelynek tételmondata a következő volt:

„A régi hagyományos pártok kb. semmit nem ígérnek vagy maximum olyat, ami - szerintem - olyan jóléti probléma (gondolok itt a gender marhaságra), ami a nyugdíjkérdés, digitalizáció, népességfogyás, stb. fontos problémái mellett teljesen marginális.”

Ez egy népszerű gondolat, amelyet a legkülönbözőbb politikai nézeteket valló polgárok is sokszor osztanak. Ennek ellenére egyre inkább azt érzem, hogy ez a „baloldal nem ígér semmit, nincs ötletük” egy mítosz, ami nem igaz, de a populista mozgalmak nyilvánvaló érdeküknél fogva fenntartják ezt a narratívát, és ezt nagyban segíti az emberi alaptermészet.

Induljunk kicsit messzebbről: Trump győzelme után született egy cikk egy hívő tollából – sajnos a konkrét írást nem találom, de azóta tobzódnak a hasonló témájú, noha sokkal kevésbé hiteles és színvonalas cikkek - arról, hogy miért is szavaztak tömegével a vallásos emberek Trumpra, akinek a szemlélete, viselkedése, életvitele, életútja objektíve a keresztény értékrend minden fő pillérének megtestesült lábbal tiprása. Azért, mert ez a réteg úgy érezte az egyneműek házassága, abortusz, stb. kapcsán, hogy egzisztenciális veszély fenyegeti őket és értékeiket a Demokrata Párt részéről, ezért bármi jobb Clintonék győzelménél. Ezt nagyon fontos érteni: ha végveszélyben érzi magát egy közösség, akkor nyilván bármire hajlandó a túlélésért, ebben a digitális, csak két kimenetelt ismerő relációban minden a „kisebbik rossz” kategóriába kerül. Ezt teljesen természetes reakció, és ebben rejlik az igazi veszély is, mert egy ilyen szituációban megbicsaklanak a máskor természetesnek vett értékek, átszakadnak a morális gátak, és a józan érveknek nem osztanak több lapot...

Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hogy nagyon lecsupaszítva és leegyszerűsítve milyen fő vezérelvek húzódnak meg a populista vezetők (Trump a legjobb példa) szólamai hátterében:

1. Az idegenek, külső erők miatt végveszélyben van a jelenlegi életetek és kultúrátok.
2. Minden problémátokat – munkanélküliség, szociális helyzet, stb. – meg tudjuk oldani egy kézlegyintéssel (pl.: adóreform, vám, fal), nektek ezért semmit nem kell tennetek, minden rendben lesz újra, ahogy régen volt.

Az első pont ijesztő. Következménye, hogy - válságos időkről lévén szó - nem szabad válogatni az eszközökben, moralizálásnak helye nincs. Ha valaki más témáról kezd beszélni, akkor könnyen és gyorsan nevetség és gúny tárgyává válhat, hiszen atomtámadás előtt mégis minek a fürdőszoba járólapozásán gondolkodni? (Hogy ez milyen régi módszer, arról érdemes elolvasni Tóth Szabolcs Töhötöm Magyar Nemzetben megjelent jegyzetét a római idők kalózairól.)

A második pont ellenben elképesztően vonzó! Mert ezen magyarázat implicite azt is jelenti, hogy a polgár nem felelős a helyzetért, és nem is kell semmit tennie a megoldásért. Ő áldozat, akit a másik pártok (és/vagy a misztikus elit tagjai) tapostak a sárba, pedig néhány tollvonás után minden újból jó lehetne. Mennyivel vonzóbb ez, mint akár a világ legjobb átképzési és munkaügyi programja, ami őszintén beismeri, hogy már soha többet nem lesz kétkezi bányász-munka, hogy a szakképzetlenül betölthető állások száma tovább fog csökkenni, de ezt felismerve mindent megtesz, és minden feltételt biztosít majd ahhoz, hogy mindenki képes legyen más feladatokat ellátni, ehhez azonban az érintetteknek ezt meg ezt kellene tenni, ezt a képzést kéne elvégeznie, stb. Mit ér az egyszerű megoldások tündérmeséjével szemben egy őszinte beismerés, amely együttműködést és erőfeszítést kíván a másik féltől is, és amely ugyan idővel eredményre vezetne majd, de rövid távon – ismét Churchillt idézve – „csak vért, verítéket és könnyeket” tud ígérni?

Trump győzelme óta nem múlik el hét Orwell 1984-ének felemlegetése nélkül. Pedig szerintem Huxley-t és a „Szép új világ”-ot kéne elővenni gyakrabban, mert az általa kreált világ sokkal több vonásban hasonlít a maira. Ahogy Neil Postman írta:

Miért nem a „Szép új világ” a példa? Mert Orwell világában a társadalom a gonosz elnyomó állam áldozata. Nem felelős. Huxley-éban viszont felelős a polgár is, hiszen elégedetten tolja magába a drogot, veti meg a párkapcsolatot, éli a teljesen üres, de kényelmes életet. Ezzel a felelősséggel nehezebb szembenézni...

És itt érünk el ahhoz a ponthoz, hogy a baloldal és a szociáldemokraták nem kínálnak semmit, ami a közembert ténylegesen érinti és foglalkoztatja, csak ködös ideológiákat hirdetnek elefántcsonttornyaikból, mint például a nézetet vallók által oly gyakran zászlóra tűzött „genderezés”. Ha higgadtan és objektíven végiggondoljuk, akkor belátható: ez ebben a formában nem igaz! A leginkább Hillary Clinton kampánya által képviselt demokrata vonalból sikerült általánosítani az egész világra. Aki szerint Bernie Sanders, Yanis Varoufakis (akinek könyveit mindenkinek csak ajánlani tudom: mind az „Adults in the Room”, mind az „And the Week Suffer What They Must?” megvilágosító erejű és olvasmányos művek) vagy az SPD például ezt képviseli, és semmit nem mondanak a világról, az egyszerűen nem figyelt rájuk. Vegyük például az SPD-t és a mögöttünk álló német választást: attól függetlenül, hogy az ember egyetért-e velük vagy sem, hogy szimpatizál-e velük vagy sem, el kell ismerni mint egyszerű tényt, hogy beszélnek olyan dolgokról, mint a munkaerő egyre nagyobb hányadának bizonytalan és kiszolgáltatott kontraktor státuszba szorítása, vagy a befektetési céllal üresen tartott telkek és felvásárolt lakások tömegeinek nagyon is aktuális kérdése, és vannak javaslataik is ezekkel kapcsolatban. Ez mindjárt két égetően fontos probléma, főleg éppen azon rétegek számára, amelyek szerint a baloldal (ez a címke sem rendelkezik már túl sok tartalommal, de az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a kifejezésnél) nem kínál semmit...

Magyarországon ma közhely szintű, hogy az ellenzék nem kínál semmit, semmiről nincs gondolata, ezért nem is lehet alternatíva. Nézem Baló tematikus választási vitáit (eddigi epizódok linkekkel: közmunka, Paks II., határon túli magyarok, választási rendszerek, önkormányzatok, népesedéspolitika, milyen a jó állam?, mezőgazdaság, nyugdíjasok, igazságszolgáltatás, foglalkoztatás és bérek, adórendszer), és azt kell mondjam: ez sem igaz. Az adórendszerről szóló részben kifejtették, hogy miként változtatnák meg az egykulcsos rendszert – egész jó vita is lett belőle -, vannak gondolataik a közmunka átalakításáról, a turisztikai céllal történő lakáskiadásokról, a lakásválság kezeléséről. Beszéltek a közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről vidéken, stb. Lehet, hogy ezeknek az ötleteknek egy része nem jó, vagy nem értünk velük egyet, de ettől még léteznek! Számomra hatalmas pozitív csalódás, hogy az ismert pártvezetők szintje alatt, a nyilvánosság által nem ismert szakpolitikusok között mennyien foglalkoznak tényleg fontos és aktuális gondolatokkal, és hogy lehet az unalomig ismert témákon kívül másról is szólni... (Csak érdekességképpen: eddig egyszer került elő olyan téma, amelyet a szőrösszívű bírálók esetleg az ominózus „genderezés” kategóriába soroltak volna: 2 percről beszélünk 8 vagy 9 adás alatt.) Hogy erre miért nem vevők az emberek?

1. A jelenlegi atmoszférában a pártok ezeket a gondolatokat láthatólag nem tolják előtérbe, mert alighanem túl komplexnek ítélik őket a másik fél üzeneteihez képest, ezért inkább ők is a hangzatosabb, zsigeri ösztönökre építő „lopnak!” jellegű szlogenekre, illetve a 228. havi nyugdíj ígéretére építenek az „Olcsóbban, hangosabban, ocsmányabban!” már korábbi bejegyzésben körbejárt, és a modern médiakörnyezet által erősen támogatott elve mentén.

2. Ahogy azt fentebb áttekintettük: ezek a problémák mind másodlagosak, egyszerűen nem versenyképesek akkor, ha a mérleg másik serpenyőjében a pusztulás és a végveszély van...

3. Valójában tort ül a neoliberális gazdasági szemlélet a közemberek közt is! Amerika – méghozzá annak is a republikánus vonala - ebből a szempontból megérkezett Európába és a világ minden pontjára! Tegye fel a kezét, aki az egészségügyről való vitatkozás során még soha nem hallotta azt a mondatot, hogy „azért fizessek talán TB-t, hogy a koszos munkanélkülit/cigányt/a szomszéd alkoholista Bélát/a hajléktalant, aki életében nem dogozott, ellássák az én pénzemen?”.

Nehéz szembenézni ezzel, de valójában nagy általánosságban igaz, hogy aki lát magánál szegényebb, nyomorultabb embert maga körül, az ellenez mindenféle szolidaritáson alapuló szociális intézkedést. Úgy véli, hogy ő maga még mindig pont érdemes lenne azokra, de alatta már senki... Az eredmény a társadalom lassú széthullása mellett? Megvetés lefelé, de düh és frusztráció érzete afelett, hogy őt bezzeg cserbenhagyja a társadalom. Nézzünk körbe: a gazdagabb réteg egyre gyakrabban és egyre nagyobb számban magániskolákba járatja a gyerekeit, magánorvoshoz megy, és úgy gondolja, hogy majd ő fizet a szolgáltatásért, amikor szüksége van rá. A piac megoldja... Nehogy már az ő adójából adjon bármit az állam az érdemteleneknek! Lehet Lázár Jánost ekézni az elhíresült „akinek semmije nincs, az annyit is ér” mondatért, csak sajnos az emberek jelentős része e szerint él annak ellenére, hogy tadatosan talán magának sem ismeri be.

A Szovjetunió és a kommunizmus egyik legtovább velünk élő bűne, hogy szitokszóvá tette a „szociális” kifejezést, amely gyakorlatilag egy pozitív tartalmú fogalom. Mégis melyik jobboldali, melyik populista fordul el undorodva a közösségek építése, a társadalmi kohézió erősítése, az embertársainkért való kiállás gondolatától? És ennek ellenére hányan köpnek a „szocialista”, sőt a „szociáldemokrata” kifejezést hallva? Munkanélküliség, a munkaerőpiac átalakulása, lakás-kérdés, vagyoni egyenlőtlenség leképeződése az egészségügy és az oktatás terén: mind szociális kérdés, valahol mind a közösségekről, a közösségben való gondolkodás képességéről szól. Fájdalmas, hogy ezen problémák erősödésével párhuzamosan éppen az individualizmus és az „annyit is ér” szemlélet erősödik. Tökéletes pozitív visszacsatolás, ami a társadalmi válság erősödését hozza magával, ahogy a nem létező alternatíva mítosza is...

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)