„Talk about a dream
Try to make it real
You wake up in the night
With a fear so real
You spend your life waiting
For a moment that just don't come”

-Bruce Springsteen: Badlands /1978/-

Egy hét telt már el Donald Trump egész világot meglepő választási győzelme óta, és az eseményt értelmezni, magyarázni próbáló cikkek, elemzések hurrikánja csak nem akar veszíteni erejéből. Természetesen a 21. századi véleménynyilvánítás elengedhetetlen eszközei, a virtuális címkéző gépek maximális fordulatszámon pörögnek, és azok kezelői – vagyis mi magunk, az egész emberi társadalom – próbálnak mindent kategorizálni, jól körülhatárolható csoportokat létrehozni, amelyek küzdelme aztán az osztályharc jól megszokott narratívájába illeszthető: a jelenség örök, csak az osztályok változnak. A hagyományos jelzők – náci, kommunista, liberális, illiberális/antiliberális – ugyanazon panelok és toposzok végeláthatatlan ismétlése miatt már-már elkopóban vannak, noha a liberális világnézethez való viszonyulás még ma is sok okfejtés kiindulási pontja... Ennek ellenére egyre inkább elfogadottá válik az a gondolat, hogy a 21. század már nem a klasszikus értelemben vett nagy ideológiákról szól: beléptünk egy poszt-ideológia korszakba. Az új törésvonal az elit és az antielit, idegen szóval az establishment és az anti-establishment között húzódik: a kiváltságosok és az egyszerű, elfelejtett emberek közt.

Ez az új kategorizálás azonban nem sokban különbözik a korábbitól. Egyrészt maguk a megszólalók is gyakran összemossák az elitet a liberalizmussal, és szinte rokonértelmű fogalmakként használják azokat; másrészt ismét azt láthatjuk, hogy az egyik kategóriát a másik ellentéteként definiáljuk, azaz nem valamiért folyik a mozgósítás, hanem valamivel szemben. Az elit kontra antielit megkülönböztetés azonban mégis eltér a korábbiaktól. Az elit ugyanis egy talán minden eddiginél nehezebben megfogható fogalom, szinte csak relatív módon értelmezhető, emiatt pedig a két tábor közti határvonal rendkívül rugalmasan tologatható a fejekben. Mit tekintünk elitnek egyáltalán?

Van, aki politikai elitről beszél, vagyis a professzionális politikusokról, döntéshozókról, lobbizókról. Mások – vagy ugyanazok máskor – gazdasági alapon tesznek különbséget, és egy gazdagok a szegényekkel szemben megkülönböztetést látnak bele a jelszavakba. Megint más helyzetben az elit részének szokás tekinteni a „körúti romkocsmákban tengődő bölcsészeket”, az egyetemi professzorokat, a véleményformálókat, újságírókat, költőket, történészeket, egyszóval az „értelmiséget” is (érdemes kicsit elgondolkodni azon, hogy miként válik szépen lassan az „értelmiség” egy negatív jelentést hordozó, pejoratív értelmű jelzővé, és hogy mindez mit mond el arról, hogy merrefelé halad világunk...). A munkáját elveszítő bányász számára a körzeti orvos már alighanem az elit része. Az említett orvos számára az elit mondjuk az önkormányzati képviselővel kezdődik, utóbbiak vonatkoztatási rendszerében pedig a miniszterekkel. Volt szerencsém már magyar parlamenti képviselőt arról panaszkodni hallani, hogy „jaj ezek ott fent, inkább el sem kezdem...”. A véleményeket, híreket olvasva óhatatlanul is kialakul az emberben az az érzés, hogy miként Közép-Európa országai is mind úgy tekintenek Kelet-Európa és a Balkán határaira mint saját keleti és déli határuk, úgy az elit alsó határa is mindig éppen az adott beszélő felett húzódik valamiféle definíció szerint... Nincs is erre jobb példa talán magánál Donald Trumpnál, a médiaceleb milliárdosnál, aki egy nevével ellátott 747-es előtt tud az elit ellen kirohanásokat intézni.

Nem kell azonban elmenni Trumpig ahhoz, hogy ellentmondásokra bukkanjunk. Például a New York Times újságírója – vagy az Indexé – „nyilvánvalóan” az említett (liberális)elit része, ellenben a Breitbart News vagy az Alfahír hasonló végzettségű dolgozója már nem... A CNN az elit szócsöve, míg a Fox News anti-establishment. Soros Györs milliárdosként az elit képviselője, de a Trump kampányt támogató szintén milliárdos Peter Thiel számottevő vagyona ellenére sem. Érezhető, hogy az antielit mozgalmak lobogó zászlaja mögött sokszor a már jól ismert, liberalizmushoz való viszonyulás kapcsán kiásott árkok képe rajzolódik ki a nem is olyan messzi távolban. Ennél azonban többről van szó, és az ellentmondások is kuszábbak. Vegyük például a „körúti bölcsészként” a Gödörben (!) véleményt formáló Puzsér Róbert esetét, akit az említett körülmények ellenére a legtöbben aligha sorolnának az elit köreibe. De vajon miért nem teszik? Csak mert relatíve friss név a véleményformálók palettáján? Ha ezt folytatva 15 évig, akkor a végére ő is a felelős értelmiségi elit köreibe „süllyed” a hallgatóság szemében? Egy előadása alkalmával a gazdagon mért „prolizásai” kapcsán neki is szegezték a kérdést, hogy nem elitista-e ez az attitűd? A válasz az volt, hogy valóban tűnhet annak, de ő „elitezik” is, illetve nem eltartott kisujjal teszi mindezt, hanem ha kell, akkor élesen fogalmaz, nem fél felrúgni a politikai korrektség szabályait, vagy elengedni egy „baszd meg”-et és egy „kurva” jelzőt a nyomatékosítás kedvéért...

A szabadszájúság, a szókimondó retorika, hovatovább a trágárság az antielit „mozgalom” szószólóinak szinte védjegye, majdhogynem az egyik legkönnyebben kiszúrható vonása (Bayer Zsolt...). De nincs ez ellentmondásban éppen azzal, amit oly sokszor támadnak: hogy a liberalizmus lerombolja a klasszikus értékeket, és elzülleszti a társadalmat? Nem a klasszikus értékek része az igényes fogalmazás, a „nyomdafesték” fogalmának tisztelete, elidegenítés helyett a másik meghallgatásának képessége? Többek között nem ezért gondolunk vissza romantikával a reformkor nagyjaira? 

Nem ez azonban az egyetlen klasszikus érték, amit ellentmondásos módon tulajdonképpen fű alatt elvet az antielit nézőpont. Alig észrevehető módon – valószínűleg nem is tudatosan - magának a szakmai tapasztalatnak a létjogosultságát is megkérdőjelezi. Gondoljunk bele, hogy miként változik egy fiktív karakter személyének megítélése mialatt az illető a „nép egyszerű gyermekéből” mondjuk miniszter lesz. Tegyük fel, hogy az ismerősei által tisztelt munkásember tenni akar valamit a falujáért, elege lesz az addigi vezetőkből, és emiatt önkormányzati képviselő lesz. Népszerűsége tovább nő, a környék örül a friss, őszinte arcnak, a körzete is gyarapszik, így legközelebb polgármester lesz majd megyei képviselő, hogy ezt követően már pártja figyelmét is felkeltse. Pártlista, országgyűlési képviselő, majd idővel miniszter válik belőle. Ez persze évtizedekig is eltarthat, és akkor feltehetjük a kérdést: mikor válik ezen út végigjárása során a tényleg a helyi elittel szemben induló szomszéd Géza az elit részévé? 5 év múlva? 10 év múlva? Amikor már többet él a fővárosban, mint a szülőfaluban munkájánál fogva? „Ez is elkurvult ott a fővárosban...” Jelen pillanatban a jelek szerint azok az anti-establishment emberek, akik saját mikrokörnyezetükben – sokszor teljes joggal – felháborodnak azon, hogy a „műhely élére meg kinevezték ezt a tejfelesszájú ficsúrt, aki most esett ki a főiskola padjából 0 tapasztalattal, és nem tud megkülönböztetni egy csavarhúzót egy villáskulcstól”, erényként tekintenek arra, hogy valaki „kívülről” érkezik meg az ország élére. A legtöbbünknek problémát okoz a saját háztartásunk költségvetését egyenesben vagy legalább teljes kontroll alatt tartani, ehhez képest elfogadjuk azt, hogy egy ország vezetéséhez nem kell releváns szakmai tapasztalat... Mi ez, ha nem egy klasszikus konzervatív érték erodálódása?

Az ember azonban minden önámítása ellenére nem racionális lény, így gondolkodásunk, cselekedeteink soha nem lesznek mentesek a fenti ellentmondásoktól, emiatt nem is célszerű a már oly sokat emlegetett ideológiai alapú címkék mentén gondolkodni és magyarázni a történéseket, hiszen maguk a szereplők sem képviselik teljes következetességgel a címkéhez elvileg kapcsolódó értékrendet. Természetesen mindig van pár százalék, aki ténylegesen egy ügyért harcol, és akik számára tényleg az eszme a fontos, de elmondhatjuk mindezt a széles tömegekről? Aligha... Ez az elhivatottak és a tehetősek luxusa. Fel kell tenni a kérdést: mire vágyik a legtöbb ember? Minek a hiányában tud igazán dühössé válni és mikor hajlandó utcára menni? Néhány kivételtől eltekintve ehhez édeskevés egy ideológia...

A legtöbb ember egyszerűen jól szeretne élni, pontosabban elégedett szeretne lenni az életével. Emiatt sokkal szerencsésebb izmusok és anti-izmusok helyett elégedettekről és elégedetlenekről beszélni, már csak azért is, mert mint látni fogjuk: az elégedetlenség nem feltétlenül köthető egyetlen társadalmi osztályhoz, amely jelen gondolatmenet szempontjából még fontos lesz.

Ha a nép jól él, akkor vajmi keveset foglalkozik a politikai rendszerrel (nincsenek napi hírek szingapúri tüntetésekről például). Ahhoz pedig, hogy az életét kockáztatva egyenesen felkeljen a fennálló hatalommal szemben, általában még ennél is több kell: leggyakrabban éhezés, az alapvető létszükségletek ellátásnak veszélybe kerülése. Ezt láthattuk az Arab Tavasz kapcsán is: miért pont akkor történt mindez? A fennálló politikai rendszerek, sőt, a vezetők személyei már évtizedek óta változatlanok voltak, mégsem vezettek hasonló felkelésekhez. Ugyan már régóta fortyogott a térség, a végső lökést az élelmiszerárak robbanása hozta meg és az aszályok miatt a városokba áramló nincstelenné vált tömegek kilátástalansága (hosszabb írás a témában itt). Ha nincs éhezés, nincs nagy veszély, akkor a lehető legritkábban vannak népfelkelések. Ha nincs nagyfokú elégedetlenség, akkor a lehető legritkábban tud egy „kívülálló” egy új mozgalmat indítani, és azt sikeressé tenni. Emiatt kulcskérdés, hogy ki miként tudja felismerni és becsatornázni az adott országban meglévő elégedetlenséget. Vagy ha az nincs, akkor miként tudja az elégedetlenség magvait elvetni. Nem véletlen, hogy mára már szinte feleslegessé vált a negatív jelző kibiggyesztése a kampány szó elé, mert az szinte már magától értetődően tartalmazza azt. A legtöbb politikus, tanácsadó az elégedetlenség bizniszében utazik. Vagy kihasználja azt, vagy megpróbálja ráébreszteni az embereket arra, hogy ők valójában elégedetlenek valamivel: a külföldiekkel, a bankokkal, a liberálisokkal, a tanulatlan suttyókkal, az elmúlt 4 évvel, a nácikkal, a kommunistákkal vagy éppenséggel az elittel. És az elit egy nagyon jó hívószó, mert mindig ott van. Mindig van valaki a hierarchia élén, akárhogy definiáljuk azt. Mindig lesz valaki, akire lehet mutatni, és mindig meg lehet tenni ezt úgy - hála a flexibilis határoknak -, hogy a hallgató ne érezze úgy egy pillanatig se: éppen felé szegeződnek az ujjak...

Az elégedetlenség forrásának megértéséhez először azt kell megnéznünk, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy valaki jól él? És jobban élünk-e ma, mint évtizedekkel ezelőtt? Az életszínvonal bizonyos mérőszámok szerint egy objektív skálán, abszolút módon is mérhető. Szinte kívülről fújjuk, hogy mit adott az emberiségnek az elmúlt évszázad: az átlag emberi életkor több mint megkétszereződött, az inflációhoz igazított egy főre eső kereset világszerte megháromszorozódott, a gyermekhalandóság tizedére csökkent, az élelmiszerek, az elektromos áram, a szállítás, a távközlés ára pedig tizedére-ezredére mérséklődött! Az írni-olvasni képtelenek száma nem csak relatíve, de abszolút értékben is esett.

Hasonló a helyzet a mélyszegénységben élőkkel (napi 1,9 $-nál kevesebből az infláció és a lokális árak figyelembevétele mellett).

A szegénység alakulása a világban. Forrás: Our World in Data

Egyre többen férnek hozzá egyre több információhoz és egyre jobb oktatáshoz. Az átlag a globális adatok szerint egyre jobban él, soha nem volt ennyi tudás és olyan képességek birtokában, mint most... A bőség virtuális kosara egyre bővül (lásd ezt a korábbi írást).

A közérzetünk azonban egészen mást mond, és más tükröződik vissza a különböző választások eredményeiből illetve a híradásokból, vagy akár a közbeszédből is. A GDP egy abszolút adat, de az élet „jóságát” nem ilyen könnyű megragadni. Az egy relatív fogalom. Ha a nagy etiópiai éhínség idején valakinek felajánlottuk volna, hogy egy hónapon át minden nap kap két szelet száraz kenyeret és egy pohár vizet, akkor az illető alighanem végigzokogta volna a napot örömében... Ha ugyanezt a menzán kínálnák fel gyermekünknek ebéd helyett egy V. kerületi iskolában, akkor lefagyna a 444 szervere a felháborodott szülők beírásai miatt... Hasonló ez a relativitás a mostanában sokat hangoztatott biztonságérzet esetében is. Ezen a téren igazat kell adni Trumpnak: hiába emlegetjük a javuló bűnügyi statisztikákat, ha az emberek különböző okoknál fogva (azt most ne firtassuk, hogy ez részben kinek is köszönhető...) nem érzik magukat biztonságban. Hiába mutatjuk ki, hogy valaki jobban él mint 20 éve, ha ő személy szerint nem így éli ezt meg, akkor elégedetlen lesz. Emiatt pontosabb azt mondani, hogy nem a jól élő emberek azok, akik nehezen mozgósíthatóak az „elittel” szemben, hanem azok, akik ezt így is érzik, vagyis akik elégedettek az életükkel. A magyarázatok után kutatva tehát az az igazi kérdés, hogy mi a tömeges elégedetlenség oka a legtöbb globális mérce szerint egyre jobban élő világunkban?

Az okokat nagyon hosszasan lehetne sorolni, és a lista valószínűleg soha nem lenne teljes. Ezen okok tetemes része azonban egymásra épül, hasonló gyökerekkel rendelkezik, így érdemesebb problémakörökről, fő mozgatóerőkről beszélni, amelyek közül a továbbiakban két kulcsfontosságú kerül kiemelésre:

1. Az egyenlőtlenség növekedése minden fronton, nem csak vagyoni értelemben;

2. A modern média, az internet, és az ezek által megváltoztatott médiafogyasztási szokások.

Egyenlőtlenség

Ahogy azt láttuk, a globális adatok alapján az átlag a legtöbb helyen – és főleg abban a nyugati világban, ahol a Trump-jelenség kibontakozóban van – jobban él. Ez azonban nagyon félrevezető, ugyanis nem létezik olyan, hogy átlagos amerikai, átlagos magyar, átlagos görög, és ha a számok mögé nézünk, az egyetlen adatba tömörített információt kibontjuk, akkor egy merőben más kép rajzolódik ki. Ahogy arra Yanis Varoufakis rámutat „And the Weak Suffer What They Must?” című könyvében: az eurózónához való csatlakozás után a görög társadalom – hasonlóan a többi perifériaországhoz – gazdag és szegény fele számára meglehetősen más valóságok bontakoztak ki. A fizetések és a nyugdíjak átlagosan 3-5%-kal növekedtek évente, míg az infláció 3% körül mozgott, aminek elvileg gyarapodáshoz kellett volna vezetnie és jobb élethez. A 3% azonban egy nagyon félrevezető adat: az alapvető szükségletekhez kapcsolódó termékek ára ennél sokkal jobban emelkedett, míg a luxuscikkeké egyenesen esett. Ennek eredménye az lett, hogy a szegényebb réteg mindennapi valóságában a 3% igazából 9% volt, míg az eső kamatlábak és az egyre olcsóbbá váló luxuscikkek miatt a társadalom gazdagabb fele egyenesen negatív inflációval szembesült... [1]

Hasonlóan szélsőséges kép bontakozik ki akkor, ha rápillantunk az Egyesült Államokbeli háztartások bevételének alakulására 1979 és 2007 között a bevételi csoportok szerinti lebontásban [2,3]:

Az adatok az EPI gondozásában 2012-ben megjelent The State of Working America című tanulmányából valók

Ahogy az látható, az átlagok által leírt felfelé ívelő trendek gyümölcseiből az egyes társadalmi rétegek közel sem arányos módon részesültek. A teljes arányosság természetesen nem várható el, azonban a 24-szeres szorzó mindenképpen elgondolkodtató különösen annak fényében, hogy eközben miként változtak az egyes csoportokra kirótt adóterhek:

Racionálisan vizsgálva a kérdést érvelhetnénk amellett, hogy még a legalsó réteg bevételei is emelkedtek 10,8%-kal, azaz valójában ők is jobban jártak. Az ember azonban – ahogy azt legkésőbb Daniel Kahneman munkája óta tudjuk – a legkevésbé sem racionális teremtés, és szinte meglepően rosszul, már-már irracionálisan viszonyul a vélt igazságtalanságokhoz. Erre mutat rá a híres „ultimátum játék”. A kísérlet lényege, hogy egy A szereplő kap egy adott összeget, amelyet azután meg kell osztania egy társával, B-vel. B ezután dönthet afelől, hogy elfogadja-e az ajánlatot, vagy sem. Ha B elfogadja a kínált összeget, akkor mind a ketten megtarthatják részüket. Ha nem, akkor senki nem kap semmit. Ebben a helyzetben B részéről a racionális döntés az lenne, ha még egy 99%-1% felosztást is elfogadna, hiszen az az 1% is több a semminél. A valóság azonban az, hogy körülbelül 30% alatt B inkább a semmit választja az ajánlat igazságtalansága miatt... Levetítve ezt a társadalmi rétegekre: hiába nő a közös pite, az adott szelet térfogatának növekedését elkendőzi a szelet folyamatos vékonyodása, és az „ultimátum játék” tapasztalatai alapján ez elégedetlenséget és elutasítást szül.

A gazdaság és az ipar átalakulásával, a technológia fejlődésével és nem elhanyagolható mértékben a piaci szabályozások megváltoztatásával, a pénzügyi szektor „elengedésével” egy egészen új korszak jött el. Ebben az időszakban a produktivitás és a fizetések korábban egymással kéz a kézben járó változása végképp elszakadt egymástól.
A produktivitás, a hatékonyság növekedése és a technológiai fejlődés természetesen önmagukban véve üdvözlendő folyamatok. Ahogy az látható a globális statisztikákból: összességében hozzájárultak az átlagos életszínvonal növekedéséhez. Viszont miként Berettyóújfalu lakossága sem élne egyik napról a másikra jobban attól, ha Bill Gates ott töltené nyugdíjas éveit ezáltal jókorát lendítve a település anyagi helyzetét reprezentáló mutatók átlagértékein (ezért is kell a mediánt vizsgálni az átlag helyett), úgy ez az adott időszakban leszakadó komplett országrészekről, régiókról is elmondható. Minden nagy átalakulásnak vannak vesztesei is, a kérdés az, hogy ők hogy élik meg ezt a válozást, illetve hogy a társadalom miként viszonyul ezekhez a rétegekhez. Egyáltalán tisztában van-e helyzetükkel, észreveszi-e őket? A mögöttünk álló fél év egyre inkább azt mutatja, hogy a válasz a kérdésre egy egyértelmű nem...

Trump győzelme után – és már az azt megelőző hetekben is – sorra jelentek meg különböző cikkek, amelyekben rácsodálkoznak a vidéki USA nyomorára. Újságírók szorgos hada járja a Nyugat-Virginiához hasonló vidékeket, és a jóérzésű ember számára kicsit visszatetsző módon szinte David Attenborough módjára csodálkoznak rá az általuk addig nem ismert, ott talált létformákra (tisztelet a kivételnek, akik próbáltak évek óta hangot adni ennek, de kevéssé izgalmas sztorijaik nem voltak méltóak a címlapokra). Mintha azok az elmúlt héten jelentek volna meg, és példának okáért Bruce Springsteen komplett négy évtizedes munkássága nem róluk szólt volna. Mintha nem lettek volna jelen az ország megalapításától kezdve [9]. Nem lehet nem párhuzamot vonni eme „felismerés” és a menekültválság közt, amely szintén „derült égből villámként” csapott le ránk attól az apróságtól eltekintve, hogy már 2002-ben is készítettek díjnyertes filmet a témában (In this World), illetve Németországban személyesen is ismerek olyan embert, aki már 5(!) éve dolgozik önkéntesként egy érkező menekültekkel foglalkozó csoportban egy relatíve kicsi településen... Komplex világunkban elég kevés dolog történik hirtelen, előzmények nélkül, a reflektorok azonban csak diszkrét módon tudnak ráfordulni egy-egy témára, amikor már rendszerint túl késő. A non-stop tudósítások korszakának egyik paradoxona ez: így lesz a több valójában kevesebb.

Térjünk vissza a példa kedvéért Nyugat-Virginiába, McDowell County-ba [4], amely az 50-es években szinte teljes egészében a szénbányászatra épült. Azok, akik még nem hagyták el a környéket – a lakosság 60 év leforgása alatt 100 ezerről 19 ezerre csökkent – meglehetősen erős ellenérzéseket táplálnak Hillary Clinton felé, aki kijelentette: a klímaváltozás miatt szükségessé váló rendelkezések számos további szénbánya működését el fogják lehetetleníteni. Globálisan vizsgálva a kérdést ezek a lépések nyilvánvalóan szükségesek, azonban nem szabad elfeledkezni ezen átalakulások lokális következményeiről, társadalmi hatásairól.

Egy 50 éves virginiai szénbányász már nem lesz programozó, nem fog appot írni a műhelyben... A hanyatló térségben egy élet munkájával megkeresett ingatlanja egyre kevesebbet ér, így attól vagy meg sem tud válni, vagy csak olyan áron, amelyből aligha költözhet el egy felemelkedőben lévő városba. Az anyagi nehézségeknél is súlyosabban érinti azonban ezt a réteget a társadalmi elszigetelődés. Ahogy azt Bálint gazda elmondta a vele készült korábban megosztott videóban: a Rákosi rendszer idején nem érezte azt, hogy ő nyomorúságba került volna, mert körülötte nagyon sokan voltak hasonló helyzetben, így elfogadhatónak érezték a körülményeket. Volt kire támaszkodni, volt kivel együtt küzdeni. Mindez merőben másként néz ki napjainkban: az elszgetelődésnek két skáláját különíthetjük el.

A közösségek szövetének szertefoszlása

Létezik egy helyi szintű, az egyes ember életében jelentkező elszigetelődés. Hiába voltak a gyári munkások az 50-es években is a szó klasszikus értelmében véve tanulatlanok, munkájuk megbecsült volt, volt egyfajta küldetésük: Amerika szíve a Ford, Chrysler, stb. gyárakban dobogott, a nemzetet ezek a munkások építették a két kezükkel... - harsogta a média és a szavazatokra apelláló politikusok. A munka mellett ott volt a szakszervezethez, a gyülekezethez tartozás jelentette közösségi élmény. Mára a templomok üresen konganak, a szakszervezetek leépültek, az elnéptelenedő városokban a közösségi élet korábban pezsgő színterei egyre kihaltabbak [5]. Egy felmérés során megkérdeztek embereket arról, hogy kivel beszélték meg a „fontos dolgaikat” az elmúlt 6 hónapban. Azok száma, akik senkivel, rendkívüli módon megnőtt az elmúlt évtizedekben különösen az alacsony végzettséggel rendelkezők körében (20 év alatt 7-ről 27%-ra). Nem véletlen, hogy ezekben a körökben ugrásszerűen emelkedett az elmúlt években a drog- és alkoholfüggők valamint az öngyilkosságot elkövetők száma is. Mindez olyan mértéket ért el, hogy a 45 és 54 év közötti fehérek körében az elmúlt 15 évben egyenesen nőtt a halálozási ráta elfedve a születéskor várható életkor növekedése következtében meglévő általános pozitív trendeket is.

A százezer főre jutó halálozások száma a 45-54 éves korosztályban különböző országokban: USW - fehér, nem spanyolajkú amerikaiak, USH - spanyolajkú amerikaiak [10]

Az anyagi nehézségek a családi életre is rányomják bélyegüket: radikálisan emelkedik az elsősorban anyagi okból bekövetkező válások száma (nem csak társadalmunk bizonyos rétegeire, de saját házastársaikra is egyre többen tekintenek potyautasként, ha a helyzet úgy alakul), ezzel nem csak a lokális közösségek szövetei foszlanak szerte, de a legkisebb egységek, a családok is felbomlanak [6]. Egyre több a házasságon kívül született, vagy egy szülővel felnövő gyermek is, ami tovább súlyosbítja a problémát, és egyben rávilágít arra is, hogy milyen káros következményekkel jár a jelenség hosszú ideig történő ignorálása: sokkal nehezebb egy olyan réteg problémáit kezelni, akik már ebbe nőnek bele, akiknek ez a „normális”...

Az általános lenézés

A társadalmi elszigetelődés másik szintje az egész rétegről szól. Jelenleg oly sokszor, helyzetük megértése nélkül, bűnbakként tekintenek ezekre az emberekre azok, akiket a változások kevésbé – vagy egyenesen pozitívan – érintenek... tanulatlan, felesleges koloncként, potyautasként, akik csak saját hibájukból nem tudnak élni az új kor páratlan lehetőségeivel... egy letűnt kor „kövületeiként”, akik „elveszik a fiatalok jövőjét ostoba szavazataikkal”... Érdemes megállni egy pillanatra és elgondolkodni: vajon 40 év múlva mi is a kor szénbányászaivá leszünk tableteinkkel és okostelefonjainkkal, mert idegenkedünk majd mondjuk az agyunkba ültethető chipektől és a virtuális valóságban is ügyetlenül mozgunk?

Vajon hogy értük volna el ezt az új kort, ha évtizedeken át ezek az emberek nem szívták volna a tüdejükbe a szénport egy sötét tárnában; ha nem izzadtak volna több száz fokban egy kohó mellett; ha nem fektettek volna le síneket a kopár pusztaságban... Jutalmuk egy általános lenézés, megvetés [6]. Mindez a modern életet jellemző individualista felfogás eredménye: „Ha elég keményen dolgozol, lehet belőled bármi, csak rajtad múlik!”. A pozitívnak szánt üzenet azonban egy kétélű fegyver: kivont kardként mutathat utat a feljebb jutóknak, de pallosként sújt le azokra, akiknek nem sikerül... Bárhogyan is történt: maguk miatt buktak el. Nem voltak elég jók. Nem elég jók. Emiatt együttérzésre vagy segítségre sem méltók, koloncok...

Eme légkör eredményeként talán soha a történelem során nem volt ilyen rossz tanulatlannak, „tudatlannak” lenni, ami valahol ironikus, mert ugyanakkor soha nem ringatták magukat még ennyien valamiféle megkérdőjelezhetetlen tudás birtokának illúziójába. Beszédes, hogy információs társadalomról és információ technológiáról beszélünk, nem pedig tudás alapú társadalomról és tudás technikáról (ez a következő írás témája lesz). Részben a technológia fejlődésének eredményeként egyre kifizetődőbb továbbtanulni: 1979 és 2012 között a bevételi különbség egy két, főiskolai diplomával rendelkező szülőből álló és egy középiskolai végzettségű szülők által alkotott család közt éves szinten 30000 dollárral nőtt [7]. De ahogy már kifejtésre került: az anyagi különbségek növekedésénél is rosszabb a lenézés. Ahogy arra rámutat a Reckonings podcast [8] egyik említett körökből származó de mégis egyetemet végzett interjúalanya: míg a többség felháborodik azon, ha valaki niggerezik, vagy buzizik, addig őt nyugodtan lehet rednecknek bélyegezni annak minden negatív felhangjával... Lehet őket szinte kizárólagosan fogatlan rasszista meth-függőként ábrázolni a filmekben, akik konföderációs zászló alatt vágtatnak ki furgonjaikkal a prérire.

Kép forrása: Vice - What It Means to Be a 'Redneck' or a 'Hillbilly'

És itt egy újabb ellentmondáshoz érkeztünk: a hagyományosan „liberális”-ként aposztrofált, kirekesztés ellen küzdő réteg valóban megfeledkezik erről az osztályról, mi több, sokszor sztereotipizálva, egyenesen diszkriminatív módon áll hozzájuk. Éppen azt a viselkedést követve, amiért másokat elítélnek. Ugyanakkor a mindenféle diszkrimináció ellen küzdő liberálisokat lenéző, a politikai korrektség kultúrája ellen lázadó redneckként emlegetett réteg saját magával szemben a többségtől éppen az általánosítások mellőzését, a sztereotípiák elvetését, végső soron politikai korrektséget vár... Elvárja, hogy nevén nevezzük a fekete gettókban folyó bűnözést, de sértve érzi magát az egyébiránt létező, furgonos Ku-Klux-Klános kisebbség képének kiterjesztése miatt. (Átsandítva az óceánon: cigánybűnözés és Nemzeti Arcvonal ügye.) A világ kifordul sarkaiból, avagy talán mégis több a közös bennünk, mint gondolnánk?

Hasonlóan ellentmondásos az, ahogy sokan felhorkantak az elhíresült „akinek semmije nincs, az annyit is ér” mondaton, de ha igazán körbenézünk, akkor azt láthatjuk: egyre többen élnek – még ha nem is tudnak róla, vagy nem akarnak tudni róla – ezen szemlélet jegyében. Sokan éppen azok közül is, akik a leghangosabban háborodnak fel. Nem meglepő, hiszen ezt sulykolja belénk minden, ez a szemlélet vesz körbe, és ezzel el is érkeztünk a második fő ponthoz: a modern médiakörnyezethez.

A modern médiakörnyezet

Az „A boldogtalanság nyomában” című posztban már előkerült a boldogság legegyszerűbb alapegyenlete:

Boldogság (elégedettség) = Valóság – Elvárások

Az elégedettség mértéke ennek fényében két különböző módon csökkenhet: a valóság romlásával, vagy a várakozások elszállásával. A modern médiakörnyezet mind a kettőre hatással van.

Egyrészt – ahogyan arról már sok szó esett korábbi posztokban (Az alternatív valóságok kora; Gyilkosok határok nélkül) - negatív irányban torzítja az előző fejezetben tárgyalt valóság érzékelését. A néző figyelmét megragadó negatív hírek túlnyomó többségbe kerülnek; a vélemények egyre sarkosabbak, egyre inkább az érzelmek felkorbácsolására apellálnak; az üzenetek előbb bekezdésekké, majd jelmondatokká, végül 140 karakterré fragmentálódnak; a sebesség fontosabbá válik az igazságnál és a kontextusnál... Figyelmünk ezernyi input közt forgácsolódik szét, és a tudás hamis illúziójába ringatjuk magunkat, holott az információmorzsák hegye eltakarja előlünk a hosszabb utánajárást, nagyobb utánagondolást, bővebb kifejtést igénylő összefüggések erdejét. Minden zavarosabbnak, érthetetlenebbnek és ijesztőbbnek tűnik ebben az atomokra szakadt információs univerzumban, amely zavarosság érzete leképeződik a tényleges valóság érzékelésére is.

Ezzel párhuzamosan ugyanez a média a csillagos égig srófolja az elvárásainkat. Lépten-nyomon szembesülünk azzal, hogy mennyivel rosszabbul is élünk mint a Föld más pontján élő legkiváltságosabbak. A példaképek és minták milliárdos celebek és multimilliomos sportolók közül kerülnek ki, akiknek az imidzse, a márkává vált nevük értékének növelése fontosabbá válik egy idő után a tényleges teljesítményüknél is. A csillogó marketinggépezet dübörgése közben persze jótékony hallgatás övezi azt, hogy a siker milyen áldozatokat, hány ezer óra edzést követelt meg... Mindez párosul a már emlegetett „te is meg tudod csinálni, te is elérheted ezt, lehet belőled bárki” üzenettel, amelynek eredményeként a puszta szembesülés vágyakozásba, majd az esetek döntő többségében az irreális álmokból való ébredés alkalmával frusztrációba csap át. Nem önmagában az a baj, ha valaki mer nagyot álmodni, mert nagy dolgokért küzdeni! A probléma abból adódik, hogy a küzdelem és a kitartás kultúrája eközben egyre inkább háttérbe szorul – ennek eredményeként számos sportcsapat szembesül azzal utánpótlás szinten, hogy egyre több gyermek adja fel az egészet néhány vesztes meccs után... –, és emellett erős a késztetés arra, hogy az álmokat nem is a legjobbakhoz, hanem az abszolút csúcson ülő néhány emberhez mérjük, ami garantálja a csalódást. Modern eszközeinknek és a mindig mindenkinek a legjobb, legsikeresebb oldalát mutató közösségi oldalaknak hála ezek az üzenetek ma már a nap minden percében ott vannak velünk, mindenhova elkísérnek minket, és egy egyiptomi rabszolgahajcsár kérlelhetetlenségével hajtanak minket a trendi, a mindig több és mindig újabb felé. Emiatt nem csak a ténylegesen lecsúszott rétegek sajátja az elégedetlenség érzése és az abból fakadó elitellenesség: meglehetős jómódban élők is bele tudják magukat hajszolni ebbe azáltal, hogy még magasabbra helyezik a lécet, és még feljebb definiálják az elit alsó határát... Ennek eredményeként nem csak az alsó 20-30%-ról szól ez a történet!

Kétségtelen: az emberiséget az vitte előre, hogy mindig jobbat és többet akart. Mindig új csúcsokra tör, és mindig új célokat tűz ki. Egy egészséges versenyszellem ennek elengedhetetlen feltétele, emiatt ahogy a koncentrációkülönbség hajtja a diffúziót, úgy hajtják a társadalmi egyenlőtlenségek a fejlődést. Azonban amikor az arányok eltolódnak, a különbségek elszállnak, a határok pedig átjárhatatlanná válnak, akkor a rendszer megbomlik, és egy tönkrement membránú sejthez hasonlóan elhal... A világháló és maga az egész világunk ténylegesen páratlan lehetőségekhez segít hozzá széles tömegeket. Úgy tűnik azonban, hogy a lehetőségeknél és az információnál is gyorsabban terjeszti a vágyakozást és a bejegyzés elején kiemelt Springsteen idézet által megénekelt elérhetetlen álmokat, ezzel szélesre nyitva a realitás és az elvárások közti ollót.

Paradox és önpusztító módon éppen az egyenlőtlenség kultusza az, ami napjainkban elviselhetetlenné teszi sokak számára magát az egyenlőtlenséget... Ez vezet el az ellit ellen érzett düh tüzét tápláló elégedetlenséghez, és az annak energiáját saját gőzgépeikbe fogók felemelkedéséhez. Mi pedig időről-időre újra felfedezzük és átcímkézzük a néha évtizedekre elfeledett történetet, amely nemhogy Springsteen óta, de az idők kezdete óta változatlan: 

„Poor man want to be rich
Rich man want to be king
And a king ain't satisfied
'Til he rules everything
I want to go out tonight
I want to find out what I got"

-Bruce Springsteen: Badlands /1978/-

  --------------------------------------------
Források

Ezen poszt kapcsán különösen ajánljuk a források áttanulmányozását, mert hossza ellenére az írás vajmi keveset tud csak visszaadni ezekből az igen értékes cikkekből, szinte mindegyikből csak egy-egy gondolatot kölcsönöz. Különösen elgondolkodtató Andrew Sullivan írása, amely egészen Platóntól indít. 

[1] Yanis Varoufakis: „And the Weak Suffer What They Must?”
[2] Quartz: We just saw what voters do when they feel screwed. Here’s the economic theory of why they do it
[3] The Atlantic: A Giant Statistical Round-Up of the Income Inequality Crisis in 16 Charts
[4] CNN: The 'forgotten tribe' in West Virginia; why America's white working class feels left behind
[5] Andrew Sullivan: Democracies end when they are too democratic
[6] The Atlantic: All Hollowed Out
[7] The Atlantic: The War on Stupid People
[8] Reckonings: Worldview Transformation in the 2016 Election
[9] The Atlantic: The Original Underclass
[10] The Atlantic: Middle-Aged White Americans Are Dying of Despair

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)