A blog eredeti szellemiségét és célkitűzéseit mindig igyekeztem szem előtt tartani, de a vállalkozás jellege ezzel együtt is sokat változott/változik idővel részben a saját élethelyzetem, részben a ráfordítható idő alakulása, és egyáltalán nem utolsó sorban az örvendetes módon kialakult lelkes közösség együttes tevékenysége eredményeként. Ezen evolúció részeként - és a visszajelzések fényében - azt vettem észre, hogy egyre fontosabbnak tartom egyfajta szemlélet, gondolkodásmód prezentációját és átadását. Az adott kérdésre adható válaszok bemutatásánál is lényegesebb a kérdésfeltevés képességének elsajátítása, hiszen utóbbi egy olyan univerzális eszköz, ami minden probléma esetében alkalmazható.

A kérdéseink által megengedett lehetséges válaszok tartományát azonban önkéntelenül eleve leszűkítjük az általános szemléletünk és világnézetünk adta keretek következtében. A hozzászólások közt kibontakozó eszmecserék rendszeresen mutattak rá, hogy hol húzom meg minden tudatosság nélkül a saját láthatatlan határaimat. Nem egyszer érkeztek olyan kérdések, felvetések, amelyek hatására a gondolatok egészen új mezejére léptem, olyan mezőkre, amelyekre magamtól jó eséllyel soha nem merészkedtem volta. És így jutunk el ehhez az új rovathoz, amely az „Agyféltekék” nevet kapta.

Ezeket a cikkeket Foied vinom pipafo cra carefo-val közösen írjuk majd párbeszédes formában. Hisszük, hogy a technológia, természettudományok, adatok és elemzések, illetve a bölcsészet, filozófia, irodalom és nyelvek iránti érdeklődés által fémjelzett eltérő hátterünk és az ezek eredményeként előálló szemléletünk „ütköztetéséből” és szintéziséből valami számunkra is meglepő és elgondolkodtató végtermék születik majd: a több, első ránézésre teljesen különálló, ám valójában egymástól elválaszthatatlan látószögből alaposabban szemrevételezett egész, amely így több lesz a részek összegénél... Erre is utal a rovat címe!

További újdonság lesz a téma. Ezen sorozat erejéig tényleg hátat fordítunk a politikának és a napi híreknek – legalábbis eleinte mindenképpen –, és ehelyett a lehető legtágabbra szélesítjük a horizontot: azokról a lehetséges változásokról és hatásaikról beszélünk, amelyek akár még a mi életünkben gyökeresen átformálhatják azt, hogy miként élünk a világban, hogy mit gondolunk a világról, sőt, hogy miként gondolunk egyáltalán magára az emberiségre. De a bevezető további nyújtása helyett lássunk neki az új posztnak, induljon a remélhetőleg izgalmas kísérlet!

---------------------

Maverick (M): Ha végigtekintünk az emberiség történetén – értve ezalatt a politika, a kultúra, a tudomány és a technika történetét egyaránt –, akkor észrevehetünk bizonyos mérföldköveket, amelyek után megváltozott minden, teljesen átformálódott a társdalom és vele együtt sokszor a világról alkotott képünk is. Olyan jellegüket tekintve egészen különböző dolgokra gondolok, mint a tűz felfedezése, a kereszténység elterjedése, Watt gőzgépe, a nagy földrajzi felfedezések kora, vagy a könyvnyomtatás. A saját magunkról alkotott nézeteink átalakulását illetően pedig eszünkbe juthat, amikor Kopernikusz „kilökte” bolygónkat – és vele együtt az egész emberiséget – az Univerzum középpontjából, vagy amikor Darwin hirtelen lesodort minket a saját magunk számára emelt magasabb polcról vissza az állatvilág zsibongásába.

Már gyermekkoromban is foglalkoztatott a gondolat: vajon mik lehetnek azok a hasonló léptékű, utólag visszatekintve majd földindulásszerűnek titulált változások, amelyek a mi életünkben bekövetkezhetnek, illetve amelyeket én személy szerint nagyon szeretnék megélni. (Az évek során ez a „szeretnék” persze módosult: az egyre több begyűjtött ismeret eredményeként óvatosabb lettem. Inkább úgy fogalmaznék: amelyekre nagyon kíváncsi vagyok, de be kell vallanom, némelyiktől már egyenesen félek is.) Érdekes módon az az egy, a fenti példák közé illő óriási változás, amit már ilyen fiatalon is megél(t)ünk, egyáltalán fel sem merült bennem. Nevezetesen az internetre és az okoseszközök egész világot felforgató, járványszerű elterjedésére gondolok... Talán ez is mutatja: benne élve néha észre sem vesszük az utólag majd forradalomnak minősített folyamatot.

Ma ez a bizonyos listám az alábbi pontokból áll:

1. A földönkívüli élet felfedezése
2. Kvázi korlátlan energiaellátás biztosítása fúziós energia révén (nem „ragaszkodom” persze a fúzióhoz – nem ez a lényeg -, de nem nagyon látok más alternatívát, amely akár gondolatkísérlet szintjén felmerülhetne)
3. Marsra lépés és az emberi faj multiplanetárissá válása
4. Általános mesterséges intelligencia megalkotása
5. Mesterséges élet (értsd: szintetikus élőlény) „teremtése”, de ebbe a kategóriába besorolnám az emberi élettartamot radikálisan meghosszabbító biotechnológiai felfedezéseket is.

A rovat eme első darabját az első pontnak szeretném szentelni, de mielőtt rátérnénk a konkrét témára, érdekelne, hogy az érdeklődési körömmel igen szoros korrelációt mutató, meglehetősen elfogult listára még milyen további pontokat vennél fel.

Foied vinom pipafo cra carefo (F): Bevallom, a sci-fik mindig távol álltak tőlem, és ennek egyik oka éppen az, hogy a jövőt alapvetően kiszámíthatatlannak hiszem. Túl sok minden (és túl sok véletlenszerű dolog) befolyásolja, hogy mi fog történni. Ezzel együtt korántsem értelmetlen a jövőről gondolatokat szőni, hiszen maga a gondolatszövés is kihat a jövőnkre. Minden jóslatnak van egyfajta önbeteljesítő hatása, ha másként nem, azért, mert elrettent minket, és megpróbálunk tenni ellene. Számos példa mondható erre, a klímaváltozásról való diskurzust is katasztrófa-előrejelzések indították el. Sose felejtendő el ugyanakkor, hogy a jobb jövőért való tettek korlátozott érvényűek. Mindig túl sok az érdekellentét, és minél több ember él a földön, annál több lesz.

Éppen ebből kiindulva én ilyesféle folyamatokat látok:

6. tudatosabbá válik a családtervezés, illetve az utódszámmal való kalkuláció;
7. a biológiai nemek szerepe szépen lassan nem csak a nyugati világban fog marginalizálódni;
8. a történelmi tudat visszaszorul, felejtés időszaka veszi kezdetét;
9. a tudáshoz egyre kevesebben fognak hozzáférni, ugyanis a tudás formája nem könyvekben lesz, hanem számítógépes memóriákban, és ezeket egyre elszántabb kódokkal fogják őrizni, akiknek ez lesz a feladatuk;
10. a tudásból kiszorult tömegek párhuzamos társadalmakat alakítanak ki, melyek erkölcse sok tekintetben (törvénykezés, vallás stb.) modernitás előtti jegyeket fog ölteni.

M: Akkor napoljuk is el rögvest az első pont kifejtését egy bejegyzésnyivel, mert ezen válasz hatására kérdések és gondolatok egész sora vetődött fel bennem! Beszéljünk egy kicsit magáról a változás fogalmáról és mibenlétéről! Nehéz lenne kétségbe vonni, hogy az általad felsorolt pontok mindegyike valóban gyökeres változás. És mégis: ebben a kontextusban még úgy sem jutottak volna eszembe, hogy rendszeresen beszélünk is némelyikről a hozzászólások közt pont azért, mert ezek az általam felsoroltakkal ellentétben már most zajlanak. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért? - önkéntelenül egy másik kategóriába sorolja őket az agyam... Adódik a kérdés: képesek vagyunk egyáltalán – és ha igen, akkor milyen körülmények közt – össztársadalmi szinten felismerni azokat a forradalmi változásokat, amelyekben benne élünk? A válasz szerintem egyáltalán nem magától értetődő.

Vegyük például a mi életünk talán legnagyobb mérföldkövét az emberiség története szempontjából: az információs forradalmat, az internet és a hordozható elektronikus eszközök elterjedését, amelyek alig 1 évtized alatt a sarkaiból forgatták ki a világot. Könnyű lenne rávágni: „Mégis miként lehet ilyen hülyeséget kérdezni? Hogyne vettük volna észre a jelentőségét!”. De gondoljunk csak bele: a közösségi média hatásairól vagy az Amazon kereskedelemre gyakorolt hatásáról szóló társadalmi viták csak most kezdenek fellángolni... Most, amikor már majd mindenki zsebében ott lapul egy okoseszköz, és amikor az emberiség egy nem elhanyagolható hányada kvázi tovább képes életben maradni étel nélkül mint Wi-Fi hiányában. Én hajlok arra, hogy – leszámítva pár „károgó”-nak vagy „a hétköznapi gondoktól elszakadt, elefántcsont-toronyban ücsörgő értelmiségi”-nek bélyegzett megszólalót – a változás jelentőségét csak utólag vesszük észre, amikor már „átkeltünk a Rubiconon”... Ez pedig erősen korlátozhatja az általad teljesen jogosan említett elrettentő, illetve önbeteljesítő hatásokat is, hiszen nem zajlanak le azok a bizonyos viták.

F: Számomra a kérdésed nem is kérdés, azaz az egyén számára az új világ (értsd: az okoseszközök használatának) következményei beláthatatlanok. Én sem vagyok kivétel, fogalmam sincs, hogy mindez hová fog „fajulni”; csak annyit látok, hogy a fiatalabb generáció máshogyan gondolkodik, mint én, illetve máshogyan gondolkodik, mint ahogyan a mi generációnk gondolkodott. Az, hogy nekem ez szubjektíve tetszik-e vagy sem (vagyis hogy nem tetszik), még nem jelenti azt, hogy nekem van igazam, sőt inkább az ellenkezője valószínű. Mindazonáltal ahhoz ragaszkodom, hogy a telefonfüggés elterjedésével az emberiség el is fog veszíteni valamit. Minden nagy technikai és tudományos forradalommal el is veszett valami. A „fejlődés” (hamis szó) nem lineáris.

Egy valamiben ugyanakkor nagyon egyetértek: a fejleményekről való beszélgetés hasznos lenne. Már csak azért is, hogy világosabbak legyenek a kifogások. Hogy mi az, amit egy telefonfüggő tinédzserben kifogásolhatónak vél, aki kifogásolhatónak vél. Mi az, ami a „régi” világban valóban érték volt, jobb volt, szebb volt, kellemesebb volt; és mi az, ami ezzel szemben ma tényleg sokkal jobb, és nemcsak a „kényelmesség” vagy „kellemesség” értelmében, hanem erkölcsileg is. Mert azt a hamis képet is le kellene egyszer rombolni, hogy a dőzsölés világa (minden tekintetben) erkölcstelenebb a puritán falusi erkölcshöz képest. A Spaiens című könyv számos fénypontja közül a egyik volt, amikor Harari lerombolta azt az előítéletet, hogy a pénz személytelensége és mindenre beválthatósága csak negatívan hatott az erkölcsökre. Igenis volt egy fontos pozitív hatása is: létrejött egy érték, amit mindenki elfogadott. A mai digitalizációs forradalomnak is van erkölcsi oldala, jó lenne erről többet gondolkodni.

M: A régi puritán falusi erkölcs és harmónia felemlegetésekor mindig eszembe jutnak a Csendes Don első felében megénekelt cifra falusi viszályok, illetve a saját családom idősebb tagjaitól hallott történetek arról, hogy ki kire milyen jelentéktelen okból haragudott meg egy életre... De kanyarodjunk is vissza a fő témához!

Ahhoz, hogy észrevegyük mi veszik el, szükségszerűen tisztában kell lennünk azzal, hogy mink volt vagy van. Ez nem olyan könnyű, hiszen az oxigén belégzésére sem csodálkozunk rá egészen addig, amíg meg tudjuk tenni. Érzésem szerint ez a részben emlékezésre alapuló tudatosság visszaszorulóban van. Alighanem erre is gondoltál a 8. pontban: „a történelmi tudat visszaszorul, felejtés időszaka veszi kezdetét”.

A jelenlegi nyugati szemlélet egyik fő jellemzője az „azonnaliság”. Erre csak ráerősít a napjainkban zajló kommunikációs forradalom: ilyen rövid idő alatt is megszoktuk már, hogy a kérdéseinkre pár kattintás után választ kapunk, hogy egy vágyott termékhez szinte azonnal hozzájuthatunk, és ezt kivetítjük az élet többi területére is. Nincs se időnk – legalábbis azt hisszük –, se kedvünk a múltról gondolkodni. Ezzel pedig elveszítjük a vonatkoztatási pontot, amihez képest értékelhetnénk a jelent és a változásokat.

A figyelmünkkel kitüntetett időintervallum azonban a másik irány felől is szűkülőben van. Csak a következő negyedéves kimutatás, csak a következő választás, a következő BL-trófea, a következő érdemjegy és előléptetés számít, eddig terjed az horizontunk. Hiába élünk a technika bűvöletében, a jövő valami homályos ködbe vész. Ez a látásmód pedig nagyon megnehezíti, hogy egyáltalán gondolkodni tudjunk lehetséges következményekről, az említett kifogásokról, azok erkölcsi vetületéről nem is beszélve.

A mély megértéshez egy a múltat a jövővel összekötő gondolati ívet kellene húznunk, de ennek egyre kisebb darabját látjuk csak. Számomra a fejlődés és a kultúra humán oldala valahol itt, ezen a ponton ér össze. Lehetséges, hogy a közmondásosan hosszú távon gondolkodó, a hagyományokra és az ősökre jobban figyelő távol-keleti kultúrák előnybe kerülnek majd a jelenlegi nyugati civilizációval szemben pusztán azért, mert másként viszonyulnak az időhöz?

F: A távol-keleti kultúrák már most nagyon sok tekintetben „körözik” a nyugatot, és a trend valóban nekik kedvez. Az, hogy a nyugati civilizációban is egyre többen kezdenek el érdeklődni a távol-keleti vallások, gyógymódok, szokások és filozófiák iránt, talán szintén jele ennek. Hiszen mindig az erősebb kultúra vonzza a gyengébbet. Erről jut eszembe, hogy például a nyugati orvoslással szemben alkalmazott „keleti” alternatívákkal szemben én ezért is jóval türelmesebb vagyok, mint azok, akik minden ilyen gyógymódot kuruzslásnak tartanak. Én azt látom, hogy a különbségek mélyén nem az van, hogy a nyugati orvoslás tudományos, a keleti pedig babonákra épül, hanem egyszerűen egy gyökeresen másmilyen emberkép. A hippokratészi alapú orvoslás az emberre gépként tekint, amelynek alkatrészei elromolhatnak, és ha ez megtörténik, hát ki kell cserélni őket. A keletiek az emberre egészként tekintenek, akinek lelke szoros kapcsolatban áll a testével, a kettőt nem lehet különválasztani. A jóga nemcsak testkultúra, az egész embert célba veszi. Hajlamos vagyok rá, hogy ezt a szemléletet mélyebbnek, bölcsebbnek, igazabbnak lássam; miközben persze nem tagadom, hogy a nyugati orvoslás eredményeit botorság volna elvetni.

No de, visszatérve az idő problémájához. Szerencsére már nyugaton is kezdik észrevenni, hogy baj lesz, ha nem lépünk. A „flow” és a „slow” elméletek, bár nagyon különbözőknek tűnnek, abból a szempontból hasonlítanak, hogy az idő relatív voltát hangsúlyozzák. Persze ennek hatalmas bölcseleti hagyománya van, legalább a régi görögökig megy vissza Kronosz és Kairosz megkülönböztetése, a huszadik századi filozófiában Bergson foglalkozott sokat az idő viszonylagosságával. (Hadd fűzzem itt gyorsan hozzá, hogy Babits Mihály készített egy ismertetést a Nyugat számára. Bergson bölcseletéről; amikor visszafordították a francia filozófusnak Babits szövegét, állítólag azt mondta: ez a legjobb összegzés, amit valaha írtak a gondolatairól.) Röviden szólva: csak az az idő a miénk, amit meg is élünk. Lehet, hogy egy gyors csetváltásban több a hozzászólás; de összehasonlítható-e ez egy lassú, ámde mély levelezés minőségével? Jobban kellene törekednie mindenkinek rá, hogy egy picit lassítson. Gondolja át, mielőtt kimondana valamit, hogy tényleg érdemes-e. Nem ér-e többet előbb alaposan átgondolni a mondandót, és csak azután megszólalni? Biztos, hogy baj, ha lekéssük a villamost? Biztos, hogy minden percet „hasznosan” kell eltölteni?

M: Jó, hogy példaként felhoztad a levelezést, mert erről eszembe jutott az HBO John Adams életéről készült azonos című, egészen kiváló minisorozata, amelynek utolsó epizódjában kitértek az addigra már egymástól távol lévő hajlékaikhoz – majd később ágyaikhoz – kötött John Adams és Thomas Jefferson legendás levelezésére (a fennmaradt leveleket könyvként is kiadták később). Amikor néztem ezt az epizódot, az első hangos gondolatom ez volt: napjainkban mennyivel többet beszélhettek volna hasonló helyzetben egymással! Feleségem egyből reagált: „Nem biztos, hogy bármivel többet tudtak volna mondani...”. Sokat töprengtem ezen, és azt hiszem igaza lehet.

Ezt a véleményemet erősíti ezen poszt közös írásának élménye is. Százával váltottunk már hozzászólásokat egymással az évek során a különböző komment-szekciókban, általában gyorsan – ha nem is feltétlenül azonnal – válaszolunk. Ennek fényében előzetesen nagy naivan arra számítottam, hogy ha időnk engedi, akkor gyorsan megszületik majd ez a bejegyzés az emaileken keresztül, hiszen nem tart sokáig egy-egy felvetésre válaszolni. Valójában azonban nagyon más a folyamat. Néhány bekezdésen ingázás és vezetés közben órákat gondolkodtam... És amikor visszaolvasom a jegyzetekből begépelt választ, akkor azt látom: megérte, hasznos volt!

A kulcsszó itt a „hasznos”, ahogy már te is pedzegetted az utolsó kérdésedben. Szerintem meglepő módon lehet az a válasz arra a bizonyos felvetésre, hogy igen, minden percet „hasznosan” kell tölteni! Viszont ehhez át kell értékelnünk, vagy inkább újra meg kell értenünk, hogy mit is jelent maga a „hasznosság”.

Hasznos még egy órát töprengeni egy kérdésen azért, hogy egy kicsivel jobban megértsük a problémát? Érdemes plusz 3 órát tanulni egy vizsgára csak azért, hogy 82-ről 88%-ra tornásszuk fel az eredményt? Hasznos feltöltődnünk valamilyen hagyományosa időpocsékolásnak tűnő tevékenység – vagy éppen annak hiánya – eredményeként? Hasznos még két órát naponta alvásra „fecsérelni”? Ha csak a munkára fordítható idő mennyisége alapján ítélkezünk ez utóbbi kérdés felett, akkor aligha... Ha viszont a kedélyállapotunk minőségére, az agyműködésünk frissességére, sőt, az időskori neurológiai problémák elodázására is tekintettel vagyunk, akkor a válasz egy határozott igen. (Mélyebben belegondolva a hosszú távú következményekbe még azok is hasonló következtetésre juthatnak, akik amúgy a hasznosságot szigorúan a produktivitás-előmenetel-profit háromszög keretei közt értelmezik.) Az első lépés ezen dolgok fontosságának tudatosítása felé, hogy nem fosztjuk meg őket a „hasznos” minősítéstől.

Magam sem gondoltam, amikor belekezdtem a válaszba, de ez talán egy jó példa arra, hogy egy fogalom értelmezése, egy „humán értelemben vett” kulturális elem, az általános értékrend egy darabja miként szabhat határokat a fejlődés menetének, a lehetséges jövőbeli változásoknak és azok felismerésének.

F.: A „haszon” fogalmáról eszembe jutott a Szeretet-himnusz. „Legyen bár akkora hitem, hogy hegyeket mozdíthassak el helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.” Ez a haszon szó ezen a ponton már gyerekként megragadott. (Jellemző, hogy már gyerekként milyen dekonstruktív módon olvastam.) Hiszen a szöveg azt is tartalmazza, hogy a szeretet „nem keresi a maga hasznát”. Természetesen sose éreztem ebben igazi ellentmondást, mindig világos volt, hogy kétféle haszonról lehet szó. Az egyik a parciális, szóval részleges, átmeneti haszon, amelyet nem jó „keresni”; a másik pedig az élet egészére vonatkozó haszon, a hasznos, azaz a helyes, az igaz élet. A technokrata ember, vagy ahogy te írod, a „hasznosságot szigorúan a produktivitás-előmenetel-profit háromszög keretei között értelmező” ember az előbbi hasznot keresi, a „maga hasznát”. Amiről viszont mi beszélünk, vagyis hogy legyen minden pillanatunk „hasznos”, az a másik haszonra vonatkozik, az egzisztenciálisan felfogott haszonra. Ez utóbbit is meg lehet próbálni formalizálni (lényegében erre tettél az imént ígéretes kísérletet), de többnyire a „common sense”-re bízzuk. Aki elolvassa a Szeretet-himnuszt, az érzi, hogy valami olyasféle haszonról szól, amely magasan fölötte áll a hétköznapi hasznosság fogalmának. Aki szeret, az összehasonlíthatatlanul „jobban” él, mint az, aki nem.

Az ilyen megfontolások tagadhatatlanul alakítják a kultúra fejlődését. A hogyan viszont szinte megválaszolhatatlanul bonyolult kérdés. Hiszen nem arról van szó, hogy a Szeretet-himnusz hatására minden keresztény úgy kezd el viselkedni, ahogyan Jézus, odatartja a másik orcáját is, hetvenhétből hetvenhétszer megbocsát, szereti az ellenségét is, és így tovább. De azt is tévedés lenne hinni, hogy a szó csupán szó. A szavak, a mondatok, a kultúrtermékek, a könyvek, a filmek, a filozófiai tanulmányok igenis hatnak a hétköznapi életre is.

TGM szinte minden újabb írásában kritikával illeti, és lényegében a rasszistával kezeli egy szinten az úgynevezett „kulturalistákat” (ő használja ezt a szót). Belátom, hogy a kulturális különbségek túlhangsúlyozásának lehetnek veszélyei, de én legalább ekkora veszélyt látok az eltagadásukban. Igenis teljesen másmilyen ember lennék, ha mondjuk Iránban, megint más, ha Kínában, és megint más, ha Bolíviában látom meg a napvilágot. Nem pusztán a szociális különbségek miatt. Akkor is másmilyen lennék, ha az itteninek megfelelő anyagi körülmények közé születem, csak éppen másutt. Van értelme ezt eltagadni? Mindenféle fejlődésre, legyen az technikai, társadalmi, politikai vagy gazdasági, hatalmas hatása van annak a kultúrának, amelynek talaján megindul. Nem látom be, hogyan ne lenne katasztrofális következménye annak, ha ezt eltagadjuk.

M: Igazán akkor szembesültem ezekkel a kulturális különbségekkel, amikor először éltem az USA-ban egy egyetemi csereprogram keretében. Amíg csak Európában jártam, addig nem nagyon tudtam mihez viszonyítani azt, hogy európai, azon belül pedig kelet-európai vagyok. Arizonában ez a napnál világosabb (pedig az ott nem kis dolog) lett, és bár most sem tudnám szavakba önteni, hogy mit is jelent mindez, de mégis átéreztem, hogy mennyire meghatározza a kulturális hátterem a gondolkodásmódomat és a szemléletemet. Tulajdonképpen utóbbiak a tágan értelmezett kultúra részei, mi több: oszlopai. Úgy érzem, hogy emberileg nagyon sokat profitáltam ezekből a különbségekből, a más szemlélettel való megismerkedésből, és ez az élmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Ebből a szempontból nézve a különbségek megléte és felismerése egy nagyon pozitív dolog a szememben.

A kulturális különbségek hangsúlyozása akkor kap negatív felhangot, amikor hallgatólagosan egyenlőségjelet tesz valaki a különbség léte és a másik kultúrájának lenézése közé. Valamiért nehezünkre esik a „különbözőség” fogalmát egy alá-fölé rendelő összehasonlítás nélkül értelmezni. Innen pedig már csak egy lépés az, amikor a rossz értelemben vett nacionalizmus kisajátítja ezt az egész témát, és a kultúrát kizárólagosan a nemzet skáláján hajlandó értelmezni (holott hatalmas kulturális különbségek vannak egy budai polgár és egy zalai juhász között is), hovatovább a nemzeti nagyság saját maga számára definiált mértékegységévé teszi.

Azért sajnálatos mindez, mert a különbségek megléte, és ennek a meglétnek a felismerése a tanulás – és így a fejlődés és változás - záloga! A fizikában is a potenciálkülönbségek, az egyensúly hiánya hozzák dinamikus mozgásba a különböző rendszereket. Nagyon nehéz olyasvalakitől tanulni, aki nem különbözik tőlünk, akivel azonosan vélekedünk minden témáról. Egy ilyen mindennemű különbségektől mentes „rendszerben” nincsenek az egészet tovább lendítő kölcsönhatások, ami azt jelenti, hogy végső soron a változás lehetősége is hiányzik.

Ez a gondolatsor egy számomra nagyon izgalmas kérdéshez vezet, amit kicsit nehéz írásban megfogalmazni: hogyan határozza meg a kultúra, hogy milyen változások történhetnek meg, miket merünk egyáltalán elképzelni? Milyen kölcsönhatásban vannak egymással a technológiai és a társadalmi változások?

Bizonyos társadalmi, kulturális változásokat nagyon tudatosan harcoltak ki az ezeket zászlajukra tűző mozgalmak. Példaként említhetjük Martin Luther Kinget és a polgárjogi mozgalmat, vagy akár a francia forradalmat. Utóbbi azonban jó példa arra is, hogy miként lehetnek egy áhított nagy változásra való törekvésnek előre nem látott járulékos következményei is mint Napóleon uralma. Ugyanez megvan a technológia világában is: a tranzisztor feltalálásakor aligha gondolt bárki az internet és a Facebook eljövetelére... Arra pedig végképp nem, hogy ezen keresztül majd átformálódik az igazsághoz, a tájékozódáshoz, az emberi kapcsolatokhoz fűződő viszonyunk is, vagyis alapvetően változik meg a társadalmunk és kultúránk is.

A technológia társadalomra, kultúrára gyakorolt hatása sokszor nyilvánvaló. Ennél – számomra legalábbis – sokszor nehezebb meglátni az ellentétes irányú folyamatot. És itt most nem arra a nyilvánvaló – és külön bejegyzésben kifejtett - tényre gondolok, hogy a fejlődés irányát meghatározza az, hogy mire hajlandó az emberiség pénzt és erőforrásokat áldozni (pedig ez is a kultúrából fakad). Hanem olyasmire, hogy ha az ókori Athén társadalmát felruháznánk a 20 évvel ezelőtti technológiával, akkor vajon Platónék is eljutottak volna az internet akkori állapotától a Facebookig és a Twitterig? Vagy egészen másra használták volna ezt a formálódó eszközt? De ne maradjunk pusztán elméleti síkon! Ismert, hogy Kína miként fordított hátat a nagy felfedezéseknek Cseng Ho admirális és a Kincses Flotta sikeres expedíciói után a 15. században. Még azelőtt, hogy az európai felfedezők megváltoztatták volna a világtörténelmet. Modern példaként pedig felhozhatjuk a biotechnológiai kutatások eltérő megítélését a Föld különböző pontjain.

Az ebben az értelemben vett kultúra és a technológiai fejlődés ilyen irányú kapcsolatát nem látom igazán át, talán éppen azért, mert értelemszerűen csak egy időszakban éltem ezen a bolygón, egy kultúrkörben nőttem fel, nem tudok merőben más szemmel nézni a világra. De azt érzem, hogy fontos lenne ennek megértése, hogy lássuk melyek azok a korlátok, amelyeket magunk számára emelünk a szemléletünk révén, és ezeknek mik lehetnek a hosszú távú következményei.

F: Igen, a kulturális különbségeket nem fölszámolni kell egy általános homogenizálás keretében, hanem kihasználni a bennük rejlő erőt. Általában ez minden identitás-különbségre vonatkoztatható szerintem. Mi is azért tudunk olyan jól társalogni, mert egészen más irányból közelítünk egy adott témához, és ez termékenyítően hat a gondolatainkra.

Amit a kultúra és a technika kölcsönös egymásra hatásáról mondasz, az is egy igen-igen régi dilemma. Mi jön előbb? Az új technika vagy az új szellem? A példáid azt mutatják, hogy nem lehet erre általános választ adni. A kultúra állapota hat arra, hogy milyen technológiai fejlesztések jönnek létre, a technika pedig maga is átalakítja a gondolkodást, így magát a kultúrát. Jó esetben ez a beszélgetés is olyan, hogy (persze leegyszerűsítve) a technika és tudomány embere, a bal agyfélteke embere (te) hatsz a kultúra és humán műveltség emberére, a jobb agyfélteke emberére (rám). A hatás jó esetben kölcsönös, és kölcsönösen pozitív.

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)