2018. ápr 21.

Agyféltekék 2. - Élet a Földön kívül

írta: _Maverick
Agyféltekék 2. - Élet a Földön kívül

rightleft.jpgAz idő hihetetlen gyorsan múlik, így már majdnem 4 hónap eltelt az Agyféltekék sorozat első darabja óta (hogy miről is szól ez a sorozat, mi a koncepció, mi volt a létrejötte mögötti motiváció, arról érdemes elolvasni az első bejegyzést, ami a visszajelzések alapján témájánál fogva is sikert aratott). Most elérkezett a pillanat, hogy folytassuk ezt a kezdeményezést: talán keresve se lehetne jobb alkalmat találni erre. A választások kampányostul és utózöngéstül mostanra minden bizonnyal a legtöbbünket teljesen lefárasztottak. Itt az ideje egy kicsit felfrissülni, egy pár perc erejéig elfelejteni a politikai csatározásokat, és a gondolatainkat a lehető legtávolabbi horizontok irányába terelni. Mai témánk a földönkívüli élet felfedezésének lehetősége, és ennek emberiségre, az emberi gondolkodásra gyakorolt lehetséges hatásai.

Maverick (M): Néhány bejegyzéssel ezelőtt a hozzászólások közti eszmecsere az űrkutatásra - leginkább a Mars vizsgálatára - terelődött. Amióta munkámnál fogva is ezzel foglalkozom, egyre gyakrabban van alkalmam hasonló jellegű beszélgetésekben részt venni, amelyek eredményeként tudatosult bennem, hogy mennyire nem magától értetődő a világűr iránti érdeklődés. Ebből a szempontból mindig egy saját kis buborékban éltem, amelyből nézve szinte teljesen evidensnek tűnt, hogy mindenki más mikrokozmosza hasonló, és mindenki más hasonló lelkesedéssel néz fel a csillagokra, rajong a 60-as évek űrversenyéért, foglalkoztatja a földönkívüli élet lehetősége.

Számomra ez természetes volt, amióta az eszemet tudom. Emlékszem, amikor édesapám egy sötét szobában egy labda, egy földgömb és egy zseblámpa segítségével magyarázta el a hold- és napfogyatkozás jelenségeit, hogy aztán együtt nézzük az ablakból a lassan eltűnő égi kísérőnket. Úgy 10 éves lehettem, amikor kaptam egy 7 cm átmérőjű teleszkópot, amivel rácsodálkozhattam a Hold krátereire és a Szaturnusz alig kivehető, de mégis látható gyűrűire! 1 évvel később az Apollo 13 azóta is rendszeresen újranézett filmje láttán belém hasított az érzés: egyszer a részese szeretnék ennek lenni! Azt szeretném csinálni, amit a filmben Ed Harris által megformált Gene Kranz és csapata.

etconnect.jpgIlyen háttér mellett persze a földönkívüli életről való gondolkodás is teljesen természetes volt számomra már a kezdetektől fogva. 3,5 évesen tanultam meg olvasni, és először talán egy gyerekeknek készült, jobbára az alapvető természeti jelenségekről (szivárvány, délibáb, stb.) és a világűrről szóló kérdés-válasz alapú könyvben szembesültem a földönkívüli élet lehetőségével, amelyet persze Spielberg klasszikus – és egy 5-6 éves gyerek számára ijesztő – E.T. ábrázolásával illusztráltak. Utána jött a „Harmadik típusú találkozások” okozta borzongás, majd a roswelli legendákkal való megismerkedés, stb. (Utólag visszapillantva döbbenetes és valahol ijesztő, hogy ebben a témában mennyire ki van téve az ifjúság a konteóknak és a teljesen tudománytalan mendemondáknak.) Jóval később ez az érdeklődés lényegesen racionálisabb, tudományosabb alapokra helyeződött, de ezzel csak tovább erősödött. Szilárd meggyőződésem, hogy van élet a bolygónkon kívül is, és ma szinte rettegek attól a gondolattól, hogy esetleg úgy ér véget majd az életem, hogy erről az emberiség még nem bizonyosodott meg minden kétséget kizáróan. Számomra ez – és itt most nem E.T.-re, hanem akár egy nyavalyás baktériumra gondolok – lenne az emberiség történetének egyik legnagyobb felfedezése, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek az egész világnézetünkre!

Foied vinom pipafo cra carefo (F.): Valóban buborékban élünk mindnyájan, különbözők az élményeink. Engem a világűr és az univerzumról szőtt gondolatok mindig is a költészeten keresztül ragadtak meg, már akkor is, amikor nem tudtam róla, hogy ahogyan gondolkodom (a csillagokról, a végtelenségről és a mi kis bolygónkról), az poétikus. Nem mondom, hogy nem ragadott meg az Ég és föld című klasszikus gyerekkönyv (elgondolkodom néha, hogy a Kádár-korban micsoda könyveket adtak a gyerekek kezébe; bizonyos értelemben ma rosszabb a gyerekek helyzete), valamint párja, a Rejtelmes világ; de a földönkívüli életnek engem mindig a nem-materiális vonzata érdekelt inkább.

maxresdefault.jpgAztán amikor életemben először elolvastam a Hajnali részegség című verset, nem is hittem el, hogy ilyen vers létezik. Mint amikor az embernek kimondják azokat a gondolatait, amiket hosszú-hosszú éveken át rejtegetett, féltve titkolt magában. Számomra például az az evidens, hogy ezt a verset mindenki könyv nélkül tudja. Én majdnem minden nap elmondom magamban, ízlelgetem minden egyes szavát, azokat is, onnantól, hogy „Elmondanám ezt néked”, olyanokon át, hogy „ők, akik nézték Hannibál hadát”, egészen a végéig, amelynél mélyebb és megdöbbentőbb filozófiával még sohasem találkoztam.

Szóval azt akarom mondani, hogy számomra mindig evidencia volt, hogy van földönkívüli élet, de egészen az utóbbi pár hónapig az is, hogy az nem materiális természetű, radikálisan különbözik az emberitől, és kapcsolatba lépni vele éppen ezért nem is lehet anyagi úton. Furcsa módon azonban éppen az utóbbi pár hónapban ez a nézetem részben megváltozott. A korábbiaknál konkrétabban belegondoltam az univerzum (időbeli és térbeli) méreteibe. És ma már úgy gondolom: lényegében kizárható, hogy a Föld legyen az egyetlen bolygó, amelyiken materiális élet létrejött. Tulajdonképpen a magam számára is megdöbbentő, hogy eddig ezt másképp gondoltam, ámbár világos, hogy mi volt ennek az oka: nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Engem (valószínűleg) nem is különösebben rendítene meg, ha fölfedeznék. Mégpedig azért nem, mert az élet jelentősége számunkra a jelentésében van, tehát a kommunikációban. Ha olyan életre sikerülne bukkannunk az univerzumban, amellyel képesek vagyunk kommunikálni is — na ez megdöbbentene, megrendítene. Ugyanakkor kizártnak tartom, hogy ilyesmi a mi életünkben bekövetkezzék.

Lehet, hogy ez a gondolatmenet számodra kiábrándítónak tűnik; de én amellett szeretnék érvelni, hogy nem az. Két irányból. Egyrészt az univerzum materiális kutatása (amivel tehát te is foglalkozol, és ami számodra olyannyira lenyűgöző) mindenféleképpen radikálisan megváltoztatja a szellemi hozzáállásunkat is. Kosztolányi is azért írhatta, amit írt, mert már tudhatott a csillagászat akkor legkorszerűbb felfedezéseiről is. Az anyagról való tudásunk szellemi horizontunkat is kitágítja, olykor nem is sejthető távlatok felé. Másrészt hiszem, hogy megfordítva is inspiráló lehet az a gondolat, mely szerint a ma számunkra fölfogható, érzékelhető, befogadható materiális univerzumon kívül létezik valami, ami számunkra fölfoghatatlan. Én azt hiszem, hogy egy természettudós számára a metafizika nem hervasztó, hanem ösztönző lehet, mondjuk így: vállalkozásunk talán még nagyobb szabású, ha „Isten gondolatainak” a megismerése vezet, legyen az bármilyen Isten is. Amennyire tudom, Einsteintől Stephen Hawkingig a legnagyobb tudósokat is inspirálta (inspirálja) ez a gondolat.

M: Éppen pár hónapja olvastam Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című regényét, amely egy nagyon izgalmas és elgondolkodtató kontextusban kapcsolja össze a felfoghatót a felfoghatatlannal, a materiális élet kérdését az általad is említett nem-materiálissal. A történetvezetésében meglehetősen egyedülálló sci-fiben egy idegen civilizáció nagyon is materiális küldöttei érkeznek a Földre, de mindezt egy számukra is felfoghatatlan és megfoghatatlan, civilizációk, fajok és galaxisok felett létező, nem-materiális „létforma” utasítására teszik. Küldetésük az, hogy a kivételes mentális képességek birtokában lévő emberiséget átsegítsék a fejlődés következő lépcsőfokára, arra a szintre, amelyen az egész emberiség egyfajta egységes egészként összekapcsolódhat ezzel a bizonyos egész univerzumot behálózó anyagtalan létformával. A viszonylag rövid regény nagyon komoly és mély filozófiai kérdéseket vet fel többek között a fejlődés fogalmának értelmezéséről (mi tekinthető annak?), az emberi lét és állapot jelentéséről, hogy mi a „haladás” azon pontja, amikor a következő lépés már az emberi mivoltunk feladását jelenti. Elképesztően aktuális kérdések abban a korban, amikor a technikai fejlődésnek hála egyrészt már most mind valahol kiborgokká váltunk, másrészt pedig egyre divatosabbá válnak a transzhumanizmus gondolatai, mely szerint a technológiának köszönhetően átléphetjük mind a testünk, mind pedig az idő korlátait, és egy új, nem feltétlenül materiális fajjá válhatunk. De ez egy másik téma, ami önmagában messzire vinne...

transhumanism.jpg

Természettudományos hátterű emberként maximálisan egyetértek azzal, hogy ezek a metafizikai gondolatok egyáltalán nem hervasztóak még akkor sem, ha valaki hozzám hasonlóan nem vallásos (legalábbis a szó klasszikus értelmében véve biztosan nem), ugyanis az univerzum méretei és jelenleg ismertnek vélt története önmagában is szédítő és világnézet-formáló erejű. Elég belegondolni abba, hogy a világegyetemben ma megtalálható anyag inhomogenitása – vagyis a tény, hogy léteznek csillagok, galaxisok, galaxis-halmazok, és az atomok nem egyenletesen töltik ki a teret mindenféle nagyobb struktúra létrejötte nélkül – az idők kezdetén megjelenő, leírhatatlanul kicsi, a kvantummechanika skáláján értelmezhető fluktuációk eredményeként jött létre. Ha ezek az inhomogenitások kicsit kisebbek lettek volna, akkor ma nem lenne semmi, csak magányosan kóborló atomok... Ha kicsit nagyobbak, akkor az összes anyagot néhány nagy csomóba ránthatta volna össze a gravitáció, amelyek gigászi fekete lyukakká roppantak volna össze. (Az univerzum történetéről és a felfedezések mikéntjéről mindenkinek ajánlom Ostriker és Mitton laikusok számára is érthető, lebilincselő könyvét „Sötét hatalom - Kutatás a láthatatlan univerzum titkai után” címmel.)

Ez a felismerés könnyen elvezethet valakit a klasszikus értelemben vett istenhithez, hiszen valahol viszontláthatja a teremtés történetét: lám, az egész rendszer úgy lett kialakítva, hogy a végén mi, emberek létezhessünk, és feltehessük ezeket a kérdéseket. A keresztény vallás része az a nézet (teológusok ezt lehet vitatnák, de az átlagos hívő szintjén megfigyeléseim szerint ez igaz), hogy a világ a kivételes emberiség gyönyörűségére és szolgálatára született, és ennek messzemenő következményei vannak főleg a természethez való viszonyunkat illetően.

„És mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” - I.Móz. 1:26-27

A másik lehetőség azonban az – és én ezt így élem meg –, hogy valami végtelen szerénység járja át az embert... Ehhez nagyban hozzájárulhat annak megértése, hogy milyen méretekről is van szó, milyen helyet foglal el bolygónk a világegyetemben. Az égre felnézve nagyjából 2500 csillagot tudunk elkülöníteni szabad szemmel, a többiek beleolvadnak a Tejút sávjába, a legközelebbi galaxis pedig már csak egy parányi, igen halvány fényfolt az égen... Ezek a csillagok galaktikus skálán mérve mind a közvetlen környezetünkben, a galaxisunk átmérőjének 1%-át kitevő „parányi” buborékban foglalnak helyet.

Megfigyeléseink és az azok alapján született elméleteink alapján galaxisunk legalább 100 milliárd (egy egyes, és mögötte 11 darab nulla) csillagot tartalmaz. Ha elkezdenénk megszámolni őket, másodpercenként egyet, akkor a számolás 3170 évig tartana! Galaxisból pedig még ennél a felfoghatatlan számnál is százszor (!) több van. Az eredmény: 1024 darab (egy 1-es, és utána 24 darab nulla) csillag...

milky-way-1023x1024.jpgAz égre felnézve az apró piros körön belüli legfényesebb csillagokat láthatjuk...

Kopernikusz kilökött minket a Naprendszer közepéről. Azóta már azt is tudjuk, hogy az univerzum egy átlagosnak mondható galaxisának teljesen átlagos részében megbújó átlagos csillag – egy a 1024-ből - körül keringünk. Jelentőségünk a végtelen univerzum számára körülbelül annyi, mint szervezetünk egyetlen atomjának egyetlen parányi rezdülése a mi személyes életünk számára. Nem uralkodunk semmin, hanem együtt létezünk atomok más csoportjaival: gazellákkal, páfrányokkal, sziklákkal, csillagokkal, galaxisokkal. Mind olyan nehezebb atomokból épülünk fel, amelyek időben és térben egyaránt távoli csillagok belsejében jöttek létre magfúzió útján, hogy aztán az életútjuk végére érve felrobbanó égitestek szétszórják őket a világegyetemben... Ez az információ számomra egészen új tartalommal töltötte meg a „porból lettünk...” kifejezést.

Ha az értelmezhetetlen mennyiségű csillag csak egy töredéke rendelkezik saját bolygókkal (legújabb megfigyeléseink szerint ez a szám egyáltalán nem olyan kicsi, mint gondolnánk), és azoknak csak egy töredéke alkalmas az élet kialakulására, vagyis ha az életet csupán egy hihetetlenül valószínűtlen kozmikus véletlen eredménye, a puszta számok miatt még akkor is arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek többször is meg kellett történnie. Emiatt igazad van, tulajdonképpen nem is lenne megrendítő szembesülni azzal egy minden kétséget kizáró felfedezés útján, hogy mindez valóban így van. Én mégis úgy gondolom, hogy történelmi jelentőségű eseménnyel néznénk szembe.

europa-moon.jpgLegyünk reálisak: a felfedezés valószínűleg egy Naprendszerben (Mars, Titán, Europa) meglelt bakteriális jellegű létforma megtalálását jelentené. Még az is elképzelhető, hogy egy már korábban kipusztult élőlény nyomaira bukkannánk csak. Szorítkozzunk egy pillanatra ezekre a forgatókönyvekre. Mi lenne ennek a hatása? Egyáltalán pár napnyi híradáson kívül észrevennék az emberek? Felkapnánk a fejünket? Néha kételkedem ebben... De hosszú évek alatt gondolkodókon, művészeken, kutatókon keresztül mindez érzésem szerint beszivárogna a köztudatba, a kultúránkba, és egy újabb kopernikuszi fordulatként még jobban a szerénység irányába lökhetné az emberiséget, megváltoztathatná a bolygónkhoz való hozzáállásunkat is, hiszen ha a porszemnyi közvetlen környezetünkben egymástól függetlenül többször kialakulhatott az élet, akkor a fentebb taglalt számok és „átlagosság” következményeként minden bizonnyal hemzseg tőle az egész univerzum.

F.: Felkapnánk a fejünket, de elveszne a millió-egy hír között. Elsőre. Csakhogy (mint írod is) az ilyen hírek hatása tartós, szívós, rejtett és alattomos. A saját magam előző gondolatát is némiképp módosítva, azt hiszem, mégiscsak beszivárogna a tudatunkba a felfedezés, és egész világképünket (szép csendben) átformálná.

Nem a deizmus ingana meg, sőt még csak nem is a bibliai világkép válna végképp használhatatlanná. Hiszen Kopernikusz vagy Darwin után sem okvetlenül kell a Teremtés könyvét nevetségesen naivnak vagy ostobának tartani: egyszerűen az értelmezésünknek kell megváltoznia róla. Az általad citált rész például számomra korántsem (csak) azt jelenti, hogy az ember olyan mindenható, mint a világkozmoszban uralkodó elv, mely a bolygókat mozgatja; sokkal inkább olyasmit, hogy a nagy mindig ismétlődik a kicsiben. Azzal, hogy látjuk a helyünket a világban (és külön köszönöm, hogy behoztad a számokat, mert igen, épp ezekre a számokra utaltam én is a világegyetem „irdatlan méreteiről” szólva), és látjuk porszem voltunkat, szóval tudjuk (Babits szavaival), hogy „milyen kicsi minden emberi történés”, ezzel tehát nem kell elveszítenünk emberi méltóságunkat. Sőt éppen ellenkezőleg.

genesis.jpg

Az emberi méltóságunkat porszem voltunk fölfedezése szerintem jelentősen kitágította. Az, hogy a világ(unk) ura nem egy krokodil vagy egy fáraó, amely lényeknek azért tudomásul vehetők a korlátai, hanem valami, amit még fölfogni sem vagyunk képesek, egyszeriben kilendít minket fizikai meghatározottságaink rabságából. (Nyilván a Hajnali részegség is valami ilyesmiről szól.)

De ez elméletileg most is így van, elméletileg most is abból indulok ki, hogy az emberi faj létezése csak apró porszem a világegyetem egészében. Milyen változást hozna hát a konkrét felfedezés?

Annyit talán mindenképpen, hogy egy idő után többen gondolnák úgy, ahogyan most én; azaz hogy szerényebbnek érdemes lennünk, ami saját hatalmunkat, fontosságunkat (de nem méltóságunkat) illeti. Különös ez az ellentmondás hatalom és méltóság között: látszólag minél nagyobb valakinek a hatalma, annál nagyobb a méltósága is. Valójában az arányosság fordított: a kicsinység érzete előhívja azt, hogy valami nálunk sokkal nagyobb szabású dolognak vagyunk a részesei. Nem bírom nem idézni Weöres Sándornak ezt a versét, mely tökéletesen kifejezi, miről van szó:

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Nem tehetek róla, a világűr témájáról nekem mindig verssorok jutnak eszembe…

M: Ez a gondolatmenet deizmusról, bibliai világképről és emberi méltóságról valószínűleg mindaddig megállja helyét, amíg ténylegesen csak földönkívüli baktériumokról vagy más hasonlóan alacsony szintű létformáról beszélünk. Minden valószínűség szerint először ténylegesen ilyen formában fogunk találkozni a bolygónkon kívül kialakult élettel. Ennek nem csak az az oka, hogy a Naprendszert már ismerjük annyira, hogy minden más lehetőséget nagy biztonsággal kizárhassunk (bár például az Europa jégpáncélja alatt hömpölygő óceán tartogathat még meglepetéseket), hanem a földi élet kialakulásáról és fejlődéséről megszerzett tudásunk is ebben az irányba billenti a valószínűségeket.

Szétnézve a bolygónkon mindenütt a makroszkopikus, komplex élet nyomait és képviselőit láthatjuk: emberek, fák, legelő emlősök, bálnák, gigászi halrajok, stb. Pedig valójában mind az emberek, mind ezek a nagytestű élőlények csupán vendégek a baktériumok és mikroorganizmusok bolygóján: gondoljunk csak bele, hogy minden hatalmunk ellenére miként rettegünk a mai napig parányi vírusoktól és kórokozóktól; vagy hogy saját testünk különböző baktériumok formájában legalább háromszor annyi „idegen” sejtet tartalmaz, mint sajátot (a témában ajánlott alapmű az „I Contain Multitudes” Ed Yongtól).

Az élet kialakulásával foglalkozó kutatók szerint nem is az élet kialakulása volt az igazi csoda (noha ettől még nem tekintenek erre kisebb ámulattal), hanem a többsejtű, komplex élet megjelenése. Az élet maga jelenlegi ismereteink szerint 3,6 milliárd évvel ezelőtt ütötte fel a fejét bolygónkon, alig 1 milliárd évvel annak létrejötte után, azaz szinte azonnal. Ezt követően azonban több mint 2 milliárd évet (!) kellett várni az első eukarióta – sejtmaggal és energiatermelésre alkalmas mitokondriummal rendelkező – sejt megjelenésére, hogy aztán erre az alapra építkezve az első többsejtű élőlények létrejöhessenek mindössze 600 millió évvel ezelőtt. 2015 egyik szenzációja volt Nick Lane: The Vital Question című letehetetlen könyve, amelyet teljes egészében ezen folyamat vizsgálatának szentel. Rámutat, hogy pusztán az anyagcsere és az energiatermelés korlátai egy áthatolhatatlan növekedési gátat jelentettek a legegyszerűbb egysejtűek számára. Ezen a gáton minden jel szerint egy döbbenetes véletlen segítette át az evolúciót, amire 2 milliárd évet kellett várni. Valahol a végtelen óceánok mélyén egy baktérium bekebelezett egy másikat – ahogy történt az már megszámlálhatatlanul sokszor korábban is -, de ezúttal a kapcsolat itt nem ért véget utóbbi felbomlásával. A két élőlény elkezdett együttműködni, bizonyos funkciókat átruházni a másikra, ezzel megszabadulva génjeik egy részétől (a részletek kifejtése egy könyvet igényelne, de azt már megírta Nick Lane; legyen elég annyi, hogy a baktériumok meglehetősen szabadon képesek módosítani genetikai állományukat), és egy idő után láták, hogy ez jó! Létrejött egy világot megváltoztató szimbiózis, amelynek eredménye – a mitokondrium – ott lakozik minden sejtünkben, és amely lehetővé tette a további növekedést. A mai sejteket és a bennük lakozó mitokondriumokat megvizsgálva azt láthatjuk, hogy ez mindössze egyszer (!!) történt meg sikeres módon, vagy legalábbis egy kombináció élt túl. Nem látunk példát más konstrukciókra a többsejtű élőlények közt.

endosymbiosis.gif

Mindezt a kitérőt csak annak érzékeltetésére tettük, hogy az élet megjelenése után nem vezetett az evolúció által kijelölt egyenes és zökkenőmentes út addig a pontig, hogy most ezeket a sorokat olvashatjuk. De annak tudatában, hogy mennyi és mennyi alkalom kínálkozott és kínálkozik az univerzumban egy hasonló út végigjárására, tételezzük fel, hogy máshol is kialakult az intelligens, technológiai alapú kommunikációra képes élet! Képzeljük el, hogy egy napon az eget pásztázó rádióteleszkópok minden kétséget kizáróan jeleket fognak egy távoli bolygóról... Ahogy írtad is, ez téged is megrázna, így adódik a kérdés (amelyre nem lehet természettudományos választ adni): milyen hatással lenne az az esemény a deizmusra, a vallásos világkép(ek)re, az emberi méltóságról és porszem mivoltunkról alkotott nézeteinkre?

F.: Nagyon jó, hogy leírod ezeket a tudományos igazságokat, hiszen csak ezekhez viszonyulva lehet morális kérdésekről spekulálni. Én azt tapasztalom, hogy a tudományos fejlettség szintje módosítja a vallásos elképzeléseket is. Ezért van, hogy a kereszténység ma egészen más istenképben hisz, mint a természettudományos téren elmaradottabb iszlám kultúra (vagy akár csak mint a kereszténység maga is hatszáz éve). Ugyanígy: a nyugathoz képest technikai és tudományos téren hagyományosan fejlettebb kínai civilizáció is egészen másfajta vallást alakított ki, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva.

Eltűnne-e a deizmus, ha intelligens civilizációt fedeznénk föl? El tudom képzelni. Azt is el tudom képzelni, hogy a deizmus teljesen eltűnjön az emberi gondolkodásból. Egy valamit nem tudok elképzelni: hogy a metafizika eltűnjön. Metafizikán annak feltételezését értem, hogy a fizikailag megismerhető világon túl létezik valami; legyen ez elv, törvényszerűség, vagy egyszerűen csak maga az ismeretlenség. Amíg nem vagyunk mi magunk istenek, mindig lesz valami, ami túlnyúlik rajtunk.

Igen, azt írtam, hogy megrendítene egy intelligens civilizáció fölfedezése. De vajon mit jelentene az, hogy „intelligens”? Egy olyan, amelyik képes velünk kommunikálni? Vagy amelyik komplex társadalmat hozott létre? Szóval egy olyasféle felfedezés volna ez, mint a XVI. századi nagy felfedezések voltak? Mindaddig, amíg ezt antropomorf módon képzeljük el, aligha lépünk ki saját paradigmánkból. Én a földönkívüli intelligenciát nem antropomorfnak képzelném el.

Talán egy kép ezt jobban érzékelteti. Mivel már egyszer leírtam, linkelem magamtól a Jelkép című bejegyzést. „Szegény darázs idegrendszere nem kellően kifinomult ahhoz, hogy képes legyen érzékelni helyzetét, vagyis azt, hogy az üvegen áthatolni ugyan nem tud, megkerülni viszont meg tudná azt. Egy fejlettebb, kifinomultabb intelligencia már eljutna ide.” Szóval én a magasabb rendű civilizációt, avagy magasabb rendű intelligenciát úgy képzelem el, mint amely úgy viszonyul hozzánk, ahogyan a mi tudásunk a darázséhoz. Túl lenne a mi paradigmánkon, következésképpen nem is tudnánk a saját eszközeinkkel befogni a létezését. Lehet, hogy az egész matematikai rendszere különbözne. Mérő László matematikus könyvében (A csodák logikája címűben) olvastam róla, hogy amennyiben egy civilizáció az imaginárius számokat használná, gyerekjáték lenne neki az integrál- és differenciálszámítás, miközben összeadni és kivonni csak hatalmas nehézségek árán tudna. Nem lehet, hogy egy nálunk jóval fejlettebb intelligencia már régen rájött egy olyan új matematikára, amely világunkat nálunk sokkal jobban érti, és sokkal jobban leírja? Sőt nem lehet, hogy ez az intelligencia itt is él közöttünk, csak nem szorul rá, hogy biológiai eszközökkel mutassa meg és szaporítsa magát?

M: Úgymond „felfelé” szerintem is nyitott a spektrum: rengeteg dolog lehetséges, sőt, sok forgatókönyvet bizonyára el sem tudunk képzelni, ahogy a darázs is teljesen érzéketlen a mi elménket foglalkoztató gondolatokra. A különböző szintű intelligenciák kérdése az informatika fejlődésének hála visszaköszön egy a földönkívüli életről való elmélkedésnél jóval aktuálisabb és kézzelfoghatóbb területen is: a mesterséges intelligencia kutatásában. Ez azonban egy messzire vezető külön téma (az érdeklődőknek nagyon ajánlom a Wait But Why? blog vonatkozó írásait).

A lehetőségek határtalan és elképzelhetetlen mivolta ellenére én úgy gondolom, hogy bármilyen legalább az ember szintjét – értve ezalatt az egyén, a civilizáció és a technológia szintjét egyaránt – elérő intelligens létformával lennének közös kapcsolódási pontjaink mégpedig abból adódóan, hogy ugyanabban a világegyetemben élnénk, emiatt tapasztalatainknak lenne egy közös halmaza: gravitáció, csillagokat fűtő magfúzió, fénysebesség, elektromágneses hullámok... Természetesen lehetséges, hogy ezeket a dolgokat másként érzékelnék, vagy sokkal jobban le tudnák írni általánosabb érvényű és precízebb elméletek segítségével, de azoknak magukban kellene foglalnia valamilyen módon az általunk megfigyelt jelenségek leírását is hasonlóan ahhoz, ahogy a hétköznapi körülmények közt – kis sebességek és tömegek esetén – a relativitáselmélet is „vissza szelídül” a már általános iskolában is tanítható Newton-törvényekre a gyakorlatban.

Ezek a közös pontok képezhetnék a kommunikáció alapjait. Más kérdés, hogy képesek lennénk-e egyáltalán a közös dolgokat szem előtt tartani, amikor ez láthatólag még a saját bolygónkon a saját fajunkon belül sem mindig sikerül.

radio-tele-shutterstock-99330368-webonly-676x450-676x420.jpg

A metafizikával kapcsolatos felvetésed elgondolkodtató, mert én el tudom képzelni, hogy egy megfelelően fejlett – vagy csak annak hitt – civilizációval való kapcsolatfelvétel eredményeként elmosódhatnak vagy bizonytalanná válhatnak az ismeretlen határai, és ez új alapokra helyezhetné a metafizikát. Mi magunk ugyan nem válnánk istenekké, de egy ilyen kapcsolat vagy elhitetheti velünk, hogy egy napon azok lehetünk; vagy a „kommunikációs partnert” is tekinthetjük annak. Ez persze önmagában véve is valamiféle misztikumot jelent, ezért beszélek inkább új alapokról eltűnés helyett.

A misztikumhoz véleményem szerint nagyban hozzájárulna a beszélgetés időskálája is. Gyakorlatilag kizárható, hogy a kommunikációs jel a fénysebességnél gyorsabban szelje át a civilizációk közt tátongó űrt. Nem azért, mert az ismereteink korlátozottak, hanem éppen azért, mert ez ellentmondásban lenne az általunk már megfigyelt és megismert jelenségekkel. Ha ezt elfogadjuk, akkor az azt jelenti, hogy a kérdés és a válasz közt még a Naprendszerhez legközelebbi csillag esetében is 8,5 év telne el. A 10. legközelebbi környékén létező világgal pedig csak 20 éves válaszidővel kommunikálhatnánk. A világűr hihetetlenül üres...

Belegondolni is nehéz, hogy ezek az évtizedenként esedékes kinyilatkoztatások hogyan változtatnák meg az emberi civilizáció időérzékelését (az egyik legpozitívabb következmény a hosszú távon való gondolkodás képességének visszanyerése lehetne), milyen új szokásokhoz, sőt, akár új vallásos és spirituális „mozgalmak” születéséhez vezethetne mindez...

F.: A kommunikációnak biztosan lehetne közös alapja, a magam részéről mégsem vagyok ennyire „optimista”. Az, hogy két különböző lény közös kommunikációs pontokat találjon, a földi élet tanúságai szerint korántsem magától értetődő folyamat. Évmilliókig éltek élőlények a Földön, mígnem valamelyik élőlénynek egyáltalán a tudatáig eljutott, hogy hol él, és hogy fizikai törvények érvényesek rá. Miből gondoljuk, hogy egy földönkívüli civilizáció eljutott eddig, avagy (a másik irányból szemlélve) éppen eddig jutott el, és nem sokkal tovább? És hogy éppen ugyanazon az úton? Mindez még az élet kialakulásánál is fatálisabb véletlen volna, aminek valószínűségét talán nyugodtan vehetjük nullának. (Erre gondoltam az első megszólalásomban, hogy ti. belátható időn belül „kizártnak tartom” ilyen esemény megtörténtét.)

Amit ellenérvnek lehet hozni, az éppen a „találkozás” ténye lehetne, úgy értem, ha sikerülne kapcsolatba lépnünk földönkívüli élőlényekkel, akkor ez már önmagában is olyan körülmények között történne, amely körülmények lehetővé teszik a kommunikációt. Azaz hogy olyan fizikai viszonyok meglétekor, amelyeket mi is jól le tudunk írni a mi mostani fizikai tudásunkkal. (Nietzsche filozófiájának egyik, ha nem a legmegrendítőbb vonása számomra az a gondolat volt, hogy mi emberek a történetünknek nem valahol a végén járunk, ahogyan általában ezt — érthető módon — elképzeljük, hanem még az elején. Minden okunk megvan feltételezni, hogy egy idegen civilizáció olyan ismeretekkel rendelkezik a világról, amilyenek számunkra még csak kérdések formájában sem léteznek.)

Szóval én összességében (jelenleg) nem tudom elképzelni, hogy a találkozás az általad leírt módon történne, azaz hogy jeleket veszünk és jeleket adunk a földönkívülieknek. Ez azt feltételezné, hogy van közös jelrendszerünk, ami még szinte hihetetlenül hasonló lények között is, amilyenek például az emberiség egyedei, akiknek génkészlete 99,999%-ban megegyezik, jellemzően csak rendkívüli kulturális erőfeszítések eredményeként alakul ki. Ezzel együtt érdekes lenne egy olyan világ, amelyikben egy ilyesfajta „űrön át történő levelezés” megvalósulna. Teljesen nyilvánvaló, hogy sok mindent radikálisan megváltoztatna a valóságérzékelésünkben.

M: Igen, valóban erre gondoltam: ha megtörténik a kapcsolatfelvétel, akkor kell lennie bizonyos közös alapoknak a természettudományok terén. Ezzel együtt kétségtelenül igazad van abban, hogy annyira sok előfeltétele van egy ilyen jeleken keresztül történő telekommunikációnak, hogy az esemény bekövetkezte minden kétséget kizáróan roppant valószínűtlen. Viszont még így is ez tűnik a kapcsolatfelvétel legvalószínűbb módjának. A sci-fik kedvelt témája a „személyes” találkozás, de ez még a telekommunikációnál is jóval nehezebben elképzelhető a már említett leküzdendő távolságok és az azok hipotetikus áthidalása közben fellépő irtózatos erőhatások miatt.

Ha sikerülne is a fénysebesség közeli értékre gyorsítani egy űrhajót, az „anyabolygón” akkor is évtizedek telnének el mialatt valaki meg tudná tenni az utat a legközelebbi csillagok környékétől a Földig és vissza. Ezalatt az utas számára a relativitáselmélet értelmében csak pár hét vagy hónap telne el, aminek következtében végül a „jövőbe”, jó eséllyel egy megváltozott világba térne vissza expedíciója végén. Ha az emberi élettartam és értékrend szemszögéből nézünk egy ilyen utat, akkor mindez hatalmas áldozatot jelentene, de persze nincs okunk feltételezni, hogy egy idegen számára 50 év esetleg nem csak egy szempillantás, vagy hogy számára bármit jelentenek az emberi élet alapjait képező szociális kapcsolatok, esetleg hogy létezik valami a családhoz hasonlítható erős kötelék bizonyos egyedek közt. Ezek a feltételezések már az állatvilágban sem állják meg minden esetben a helyüket. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy az emberi történelem során – elsősorban a nagy földrajzi felfedezések korára gondolok - is láttunk számtalan példát hasonló léptékű elkötelezettségre: gondoljunk Marco Polóra, Magellánra, vagy a Darwint fedélzetén tudó Beagle 5 esztendőn át tartó útjára. Elgondolkodtató, hogy mindez milyen távol áll már a mi korunk szemléletétől.

did-ferdinand-magellan-make-his-voyage_c3fcafb0f24cee83.jpg

Attól függően, hogy elfogadjuk-e a kapcsolatfelvétel és még inkább az utazás lehetőségét, „civilizációs szempontból” különböző univerzumok képe rajzolódhat ki előttünk, amelyek közül itt most kettő, bizonyos szempontból a spektrum két vége környékén elhelyezkedő lehetőséget emelnék ki.

Az egyik a „Sötét Erdő” modell, amelyet Cixin Liu „Remembrance of Earth's Past” trilógiája (melynek első kötete már magyarul is megjelent „A Háromtest-probléma” címmel) jár körbe. A kínai szerző némiképp sajátos történetvezetésű, helyenként talán döcögőnek mondható regénye számos itt is érintett kérdéssel foglalkozik, és több ponton erősen elgondolkodtató. Az általa megfestett világban az univerzum pezseg az intelligens élettől, mégis üresnek tűnik... A bizonyos fejlettségi szintet elérő civilizációk ugyanis felismerik a világegyetem veszélyes mivoltát, és igyekeznek rejtve maradni. Ez a világegyetem egy sötét erdő, amelyben az egyes civilizációk néma vadászokként lopakodnak egymásra lesve. „Pusztítsd el a másikat, mielőtt az pusztítana, pusztíthatna el téged!” - szól az egyetlen törvény, amelynek alapját az adja, hogy nem létezik olyan univerzális érvényű morális kód, olyan fajoktól független értékrend, amely mintegy természeti törvényként, az intelligencia természetes velejárójaként biztosíthatná a bizalom kialakulásának lehetséges alapjait... Pontosabban senki nem vállalhatja azt a kockázatot, hogy bízik ennek meglétében. Ugyan rémisztő és sötét egy ilyen világ, de az emberi történelem során a különböző szintű civilizációk találkozása kapcsán gyűjtött tapasztalatok fényében egyáltalán nem is olyan idegen... A távolságok és a fizikai korlátok miatt azonban mégis nehéz elképzelni egy ilyen univerzumot, még ha a sci-fi írók számára érthető módon roppant csábító is.

Ennél valószínűbb egy olyan világegyetem – és személy szerint én jelenleg valami hasonlóban hiszek –, amely ugyan hemzseg az élettől és az intelligensnek mondható civilizációktól is, utóbbiak azonban képtelenek egymással kapcsolatba lépni. Legfeljebb csak észlelik egymás nyomait távoli bolygórendszerekből megfigyelve az égbolt rejtelmeit. Arthur C. Clarke már említett regényében az idegenek Földre küldött képviselője egy ponton szembesíti a földlakókat az emberiség jelenlegi állapotában tulajdonképpen nyilvánvalónak ható igazsággal:

A bolygók egy nap a tiétek lehetnek, de a csillagok nem az embernek valók...

Ez a mondat belevésődött a fejembe, azóta sem tudom elfelejteni... Egyrészt szerintem ez nagyon igaz: egy nap el fogunk jutni a Marsra, talán messzebb is, de meggyőződésem, hogy fajunk minden képviselője a Naprendszeren belül távozik majd el az élők sorából, legkésőbb a Nap kihunyásával együtt. Sorsunk össze van kötve csillagunkéval, környékét soha nem fogjuk elhagyni.

Majd 8 milliárdan élünk ezen a bolygón tengernyi más faj megszámlálhatatlan képviselője társaságában, de az a felismerés – helyesebben szólva meggyőződés –, hogy a végtelen űrben civilizációk tömkelege élhet egymástól örök elszigeteltségre kárhoztatva, mégis valami nehezen megfogalmazható érzést indukál bennem: szomorúság, magány, bezártság – ezek a szavak jutnak eszembe. Mintha minden civilizáció egy neki kirendelt magánzárkában pörgetné le saját történelmét a végtelen sötétség egy-egy pislákoló gyertyája fényében... Valahol „nehezebb” - már amennyire ez jó jelző – ezzel a képpel együtt élni mint azzal, hogy esetleg ténylegesen egyedül vagyunk ebben az univerzumban.

crushing-emptiness-720x340.jpg

F.: E levelezésünkön kívül említettem neked, hogy viszonylag sok témába vágó ismeretterjesztő filmet néztem meg az utóbbi időkben (National Geographicon, Spektrumon stb.), és az egyik ilyen filmben volt szó róla, hogy fizikusok szerint elvileg lehetséges a tér meggörbítése által akár a fénysebességnél lényegesen nagyobb sebességet is elérni, csak hát technikailag ennek kivitelezése jelen tudásunkkal egyrészt lehetetlen, másrészt rettenetesen kockázatos lenne megkísérelni is. Nekem ez persze teljesen kínai, fogalmam sincs, hogy mi ennek a tudományos háttere, de annyit leszűrtem belőle, hogy a jelenlegi tudásunk nem egyenlő az abszolút lehetséges tudással. Ki tudja? Talán lehetséges olyan civilizáció, amely képes (volt? vagy lesz?) kifejleszteni az ilyesféle intergalaktikus utazás technikai feltételeit?

Szóval örök magányra szerintem biztosan nem vagyunk kárhoztatva, olyan értelemben, hogy bármikor is matematikai bizonyossággá válhatna a bezártságunk. Ha visszatekintünk az emberiség elmúlt ötszáz évére (ami ilyen intergalaktikus kontextusban szinte nem is nevezhető időnek), elképedhetünk, hogy mennyi minden megtörtént, amit egykor még csak elképzelni sem tudott volna senki. Ilyen megfontolásból tehát az általad lefestett szorongás tőlem távol áll, bár azt aláírom, hogy erős kép, és valóban regényírók tollára való.

Talán itt már valóban olyan kérdéseknél járunk, ahol nem a tudás, hanem a hit dönt. Én hiszek abban, hogy van gondviselés, és létezik megváltás. Ezt nyilván nem lehet tudományos alapon bizonyítani, egyáltalán: maga a kérdés sem tudományos kérdés. Ebben az ember vagy hisz, vagy nem hisz. Ez a hit nyilvánvalóan összefügg a tudomány jelen állásával, illetve az én tudományos ismereteim (csekély) mértékével is, de ez a distancia soha nem is küszöbölhető ki; erre mondtam, hogy metafizika mindig lesz, amíg mi magunk nem leszünk istenek (amitől az Isten óvjon meg minket…). Az én hitemet nagyjából leírja Dosztojevszkij az Ördögökben, amikor ezeket a szavakat adja egyik szereplője szájába: „Minden jó... Minden. Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Ennyi az egész.” De persze nagyjából minden világvallás üdvtana ilyesmire fut ki.

Mégis nagyon igazad van akkor, ha ezzel így nem elégszel meg. Az embernek szüksége van arra a nietzschei eszmére is, hogy minden megelégedettség és boldogság szánalmas, és mindig keresni kell az utakat kifelé, ha tetszik, kifelé az emberlétből. Számomra végülis erről szól az egész csillagászat és űrkutatás is. Arról az „emberi, túlságosan is emberi” igényről, hogy kilépjünk onnan, ahova a sors vetett minket. Ennélfogva ennek az egésznek mindig van egy filozófiai dimenziója is; talán ezért van, hogy olyannyira lenyűgöz minket, és hónapokon át tudunk társalogni róla.

 --------------------------------------------

A bejegyzésben említetteken kívül néhány további ajánlott kapcsolódó könyv és cikk

Wait But Why - The Fermi Paradox
AEON - The Ethics of ET

Laurence Bergreen különböző felfedezők utazásairól született könyvei, amelyek korabeli feljegyzések, hajónaplók alapján íródtak: Magellán a Föld körül (az egyik kedvenc könyvem, ordít egy nagy költségvetésű sorozatért!), Marco Polo, Kolumbusz

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

Szólj hozzá

élet világűr gondolkodásmód