A kultúránk Mi magunk vagyunk!
„Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.”- Ady Endre -
Szokták mondani, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró. A legjobb, legszebb, legmegrázóbb történetek néha ott hevernek előttünk, csak észre kell venni őket, le kell hajolni értük. Sokszor a történetek lassan, apró darabokban, bekezdésenként bontakoznak ki akár hetek vagy hónapok alatt. A sorok szinte észrevétlenül gyűlnek, ahogy lassan, leszegett fejjel járjuk az idő ösvényét, és ha nem szakítunk időt arra, hogy egy-egy pillanatra megálljunk, felkapaszkodjunk egy képzeletbeli nyugodt magaslatra, és visszatekintsünk a hátrahagyott szakaszra, akkor el is mulaszthatjuk a mögöttünk és körülöttünk tájként elterülő nagy egészet. Ez a poszt egy ilyen virtuális kilátó: az elmúlt hét látszólag különálló eseményeit és hírmorzsáit, valamint a hozzájuk kapcsolódó kommenteket összefűzve gyakorlatilag önmagát írta meg... Mégis, a kibontakozó tájkép, a nagy egész egyben szemlélve több, mint a részek összege.
Foied vinom pipafo cra carefo kommentelőnk - szinte látnoki módon - egy bejegyzés értékű hozzászólással adta meg az alaphangot a hét további eseményeihez:
„Arra ébredtem ma reggel a harmadik emeleti lakásomban, hogy hallom a kitárt ablakon át a madárcsicsergést. Ebben nem is volt semmi különleges, és vissza is aludtam volna, még csak öt óra volt, ennyire nem kell korán kelni. De aztán fokozatosan elnyomta valami a madárfüttyöt. Nem, nem a forgalom zaja, azt már megszoktam, és nem zavar. A forgalom zaja annak a „háttérzajnak” a része, amely nélkül alighanem nem is érezném otthonosan magam. Hanem egy másik madár. A varjú! Varjak károgtak, és egyre jobban elnyomták a többi madár (rigó, veréb stb.) énekét. Mindenki ismeri a varjúkárogást. Ronda, érdes, visszataszító hang. Ez fölriasztott. Beleképzeltem magam a kisebb madarak helyzetébe, hogy milyen lehet nekik, amikor megjelenik az ő felségterületükön egy ilyen ronda, nagy és kifejezetten félelmetes ellenfél. Mert nekik bizony a varjú ellenfél is.
De hol is olvastam én erről? Hol is olvastam arról, hogy nagyon megszaporodtak Budapesten a varjak, és ez már veszélyezteti más madarak életterét!?...
Megvan! A METROPOL-ban. És eszembe jutott, hogy újabban reggelente már nem olvasok a metrón METROPOL-t. Ez a gondolat viszont már valósággal fölrázott, és immár nem is tudtam visszaaludni.
Sose hittem volna, hogy hiányozni fog nekem a METROPOL. Igazából csak azért szoktam rá, hogy elvegyem, mert reggelente sose volt ülőhely a metrón, azt meg pont lehet állva is olvasni, ráadásul olyankor még nem is kíván az ember agya semmi mélyebbet. Meg a Garfield és a Kázmér és Huba miatt. Meg a sudoku miatt. Aztán elolvasgattam az olvasói leveleket, mígnem egy idő után azon kaptam magam, hogy elolvasom az egész újságot. A húsz perces metrózás során általában pont el is tudtam olvasni nagyjából mindent.
És rájöttem, hogy minden látszat ellenére a METROPOL egy újság, amit újságírók írnak. Teljesen hétköznapi témák voltak benne, de megkérdeztek különféle szakembereket róluk, bemutatták két oldalról, az olvasók pedig leveleket küldözgettek belé. Ilyen téma volt ez is, a varjak túlszaporodása.
A METROPOL lojális volt a kormány felé, sose támadta, és amikor kritikus témákat dobott fel, megkérdezte a kormány álláspontját is. Enyhén elfogult volt, de nem volt sem propaganda-, sem bulvárlapnak nevezhető. Nem volt egy New York Times sose, de a funkcióját betöltötte. A valóságról tudósított. Egyáltalán: érdeklődést mutatott a valóság iránt.
Az utódlapját, a LOKÁL-t egyáltalán nem érdekli a valóság. Azt nem is újságírók írják. Azt a „lapot” az az embertípus szerkeszti, amely számomra talán mindenféle embertípus közül a legvisszataszítóbb: az az embertípus, amelyik számára semmi más nem létezik, csak a saját zsebe, karrierje, előmenetele. A tökéletesen üres ember. Már önmagában egy bulvárlapot sem bírok a kezembe venni, szerintem minden bulvárlap undorító. Turkálás mások magánéletében, intim pillanataiban, vágyaiban. A tolvajlásnak alighanem ez a legalávalóbb formája. A LOKÁL ezt azonban még gusztustalan politikai propagandával is tetézi. Valószínűleg a valaha volt legnagyobb szégyene az újságírásnak, beleértve a Szabad Népet és a Völkischer Beobachtert is.
Azon gondolkoztam ma hajnalban (ez jutott eszembe a varjúkárogásról), hogy a Fidesz voltaképpen a METROPOL-t akarta létrehozni (a kádári világ pozitív oldalát), de az utóbbi években teljesen átvette a hatalmat fölötte a LOKÁL szellemisége. Kinevelődött az a Fidesz 2.0, amelyet semmi az égvilágon nem érdekli, semmi véleménye nincsen a világról, semmit nem gondol semmiről. A pénz és a karrier (azaz két nem létező dolog) foglalkoztatja csupán.
Aki azt hiszi, hogy erre van igénye a lakosságnak, vagy azt hiszi, hogy a lakosság igényeit erre lehet kondicionálni, az nagyon nagyot téved. Van egy réteg, amelyet igen. A többség undorodva fordul el ettől a világtól.”
„Turkálás mások magánéletében, intim pillanataiban, vágyaiban.” - ízlelgessük ezeket a sorokat. Gyakorta esik szó manapság a (keresztény) kultúránk elleni támadásról. De mi ez, ha nem egy frontális támadás a klasszikus értékek, a kultúránk ellen? Ugyan nem tetlegességig fajuló, nem fizikai sérüléseket okozó, de ezzel együtt támadás! Vagy esetleg ez lenne a kultúránk már?
Magát a kultúra fogalmat elég nehéz definiálni. A szó hallatán valamiért a szépművészetre, a klasszikus zenére, a szépirodalomra szokás asszociálni. Ez azonban félrevezető lehet, nem Jókai kötetek és míves hangszerek elégetésére gondolunk akkor sem, amikor a „kultúránk elleni támadás”-ról beszélünk. Ebben a kontextusban hasznosabb úgy definiálni a kultúrát, mint mindazon minket körülvevő dolgok, gondolatok, nézetek, szokások összességét, amelyeket a hétköznapjaink során észre sem veszünk, mert természetesnek tekintjük őket. És eme definíció bizony egy ijesztő következtetés felé lökhet minket. Mert nem természetes és magától értetődő manapság a saját zseb, a karrier, az előmenetel mindenek elé helyezése? Nem természetes tudni, hogy ki Győzike, Hajdú Péter vagy VV akárki? Nem természetes elvenni az ingyen elénk tett Lokált vagy egyenesen pénzt adni a Story magazinért?
Az értékek, elvek, morális alapvetések és a tisztesség kikezdését nem tartjuk közvetlen egészségkárosítónak szemben mondjuk a dohányzással, pedig úgy rakódik le a mocsok a fuldokló gondolatvilágunkra, mint a károsanyagok a tüdőnk oxigénért kapkodó felületére. Talán nem gondolataink, érzéseink adják emberi mivoltunk lényegét? Talán ezek károsítása nem tekinthető az egészségi állapotunk rongálásának csak azért, mert nem készíthető egy beteg tüdőt ábrázolóhoz hasonlóan sokkoló kép a világnézetünkről?
Nem kell azonban a metaforák világában ragadnunk. A bulváripar merénylői ugyanis nem állnak meg ezen a ponton: nem riadnak vissza attól sem, hogy direkt módon veszélyeztessék az olvasóikat. A Ripost és a TV2 gondolat-terroristái képesek voltak lehozni szenzációhajhász körítés keretében, hogy éppen 11 és 15 óra között kell a napra menni, mert ilyenkor kapjuk a legtöbb D-vitamint... Az UV sugárzás mégsem káros.
Különösen alávaló az ilyesmi egy olyan „híradótól”, amely tulajdonképpen ingyenesen elérhető, ami esetleg csak megszokásból is szól a nappaliban... amely nem a címenkénti klikkek formájában generál bevételt.
Felmerül a kérdés – azon túl, hogy nem vonható-e jogilag felelősségre az elkövető közveszély okozása címén –, hogy minek köszönhető ez? Miért történik mindez?
Az optimista válasz az lehet, hogy ez csak az inkompetencia és a butaság manifesztációja a készítők oldalán... Ennyi telik a kontraszelektált „szerkesztőktől”, esetleg ők maguk is elhiszik azt, amit írnak.
A sokkal vészjóslóbb pesszimista forgatókönyv szerint – és ez talán ma még jobban látható az USA-ban – a megfelelő véleményformálók annyira beleragadnak a „szembe kell helyezkedni a (nyugati) elittel" szerepbe, hogy a nagy hevületben önpusztító módon összemossák az úgynevezett – jobbára teljesen rugalmasan definiált - politikai elitet a tudomány képviselőivel és a szakértőkkel, ezáltal az utóbbiak által hangoztatott megalapozott tényeket is egy kalap alá veszik a nekik nem tetsző politikai ideológiával, valamiféle nagy képbe illő összeesküvésnek minősítve például közegészségügyi kérdéseket. A tapasztalat azt mutatja, hogy a két termék elég sokszor eladható ugyanazokon a platformokon, azaz valamilyen furmányos módon összekapcsolhatóak egy konzisztens világkép részeiként, erősíthetik egymást. A jelenleg a politikai termékek gyártásában utazók maximálisan ráerősítenek erre, és nagyban hozzájárulnak eme kártékony szemlélet további terjedéséhez, ezzel tulajdonképpen emberiség elleni bűncselekményeket elkövetve.
Ha azonban fenntartjuk a tévedés jogát, és megengedjük annak lehetőségét, hogy mindez ebben a formában esetleg nem is igaz, csupán véletlen korrelációról van szó, azt még mindig kijelenthetjük, hogy mindez maximálisan beleillik a „semmi az égvilágon nem érdekli, semmi véleménye nincsen a világról, semmit nem gondol semmiről. A pénz és a karrier (azaz két nem létező dolog) foglalkoztatja csupán" világnézetbe, már ha használhatjuk ezt a szót egyáltalán: a klikkek és a forintok jönnek, a lapok fogynak, a reklámhelyek eladásra kerülnek... Ha pedig valaki a leírtakat megfogadva mondjuk kanyarót vagy bőrrákot kap, akkor mossák kezeiket: az tisztán a fogyasztó felelőssége, hiszen egy szabad világban élünk, mindenki a saját sorsának kovácsa!
Sok embernek azonban nincs megfelelő háttérismerete, esetleg ideje, energiája vagy akár lehetősége arra, hogy mindenről alaposan tájékozódjon. Sőt, lehet éppen az újság elolvasásával próbálja mindezt megtenni... A társadalom még nem alkalmazkodott ahhoz az új helyzethez, amelyben az írott szónak tulajdonképpen semmivel nincs nagyobb értéke és hitele, mint egy kocsmai filozofálgatásnak. „Megerősítette a Facebook is!” - lehet hallani tömegközlekedés alkalmával a sokkolóan ható szavakat elvileg iskolázott emberektől is. Ebben a világban még nagyobb a felelőssége egy a Metropolhoz vagy a Lokálhoz hasonló, ingyenesen terjesztett, nagy példányszámú újságnak. A „népnevelés”, a gondolkodás nívója emelésének egy fontos eszköze lehetne egy ilyen platform, hiszen egy olyan médiafelületről beszélünk, amelyet a tömegközlekedésben résztvevő emberek merő megszokásból, unalomból vesznek el, gyakorlatilag passzív módon fogyasztanak. És ezért különösen fájó az az aljasság, amellyel a szerkesztők megtámadják az áldozataikat. Hiszen olyan lehetőség van a kezükben, amely csak keveseknek adatik meg, és amellyel valami igazán jót és előremutatót is tehetnének...
A #covfefe-től Venezueláig
Hatalmas önámítás lenne azonban azt gondolni, hogy mindig csak „a másik oldal” él ezekkel az eszközökkel. Különösen Trump sikere után a politika az adott ideológiától teljesen függetlenül végképp egy bulvárosított termékké vált: megtervezett, üres jelenetek, jelszavak és figyelemfelkeltő akciók sorává, amelyek a fenti idézet szavaival élve semmilyen véleményt nem közvetítenek, nem szólnak semmiről... Vegyük például a sokszor Trump ellenpontjaként beállított Justin Trudeau körüli „spontán” események sorát, amelyeket a 444 vett elő egy hétközi összeállításában, és amelyek csimborasszója a Trudeau és Macron utolsó pixelig megtervezett, séta közbeni megbeszéléséről készült úgynevezett tudósítás volt. Amely nem szólt semmiről. A jelenséget bemutató cikket jegyző Plankó Gergő joggal teszi fel az éles késként hasító kérdést:
Végső soron mi a különbség egy „OMG <333333 Trudeau :OOOO” tinitwitter-poszt és „isten áldja meg miniszter úr segítse meg Magyar országot” nyugdíjaskomment között Orbán Viktor Facebook-oldalán?
És ezzel a tinitwitter-poszttal meg is érkeztünk a hét azon eseményéhez, amely mind közül a legnagyobb és legtisztább, már-már az űr néma végtelenségét idéző nagybetűs SEMMIRŐL szólt, de paradox módon – vagy talán éppen emiatt? - mégis a legnagyobb visszhangot váltotta ki a közösségi médiában! Történt ugyanis, hogy Donald Trump egy szokásos éjszakai pötyögése alkalmával merő figyelmetlenségből egy 21. századi posztmodern költeménnyel ajándékozta meg a világ semmire áhítozó népét:
Másnap reggel gyanútlanul görgettem végig a Twitter feedemet, amelyet gyakorlatilag csak arra használok, hogy köztiszteletben álló, szakmailag elismert emberek megosztásai révén fontos és tartalmas cikkekre bukkanjak. Az első covfefe poszton még átsiklottam, a 10.-et már egyáltalán nem tudtam hova tenni. Azt végképp nem, hogy miért szerepel a #covfefe hashtag a legforróbb és legjobban pörgő témák listáján. Aztán sikerült rátalálni az okra... majd cikkek és kommentárok egész sorára. Többek között a New York Times címlapjára, ahol a legnépszerűbb cikkek listája első két helyét a covfefe-nek szentelt írások foglalták el. Itt tartunk 2017 nyarán, a technológiai fejlődés eddigi csúcspontján, az egész világot átformáló kommunikációs forradalom jó pár fordulóját követően...
Mindez akkor, amikor például Jared Genser szintén a New York Timesban megjelentetett egy írást a venezuelai válságról. Venezuelában egy olyan tragédia zajlik a szemünk előtt – pontosabban fogalmazva a gondosan elfordított tekintetünk látószögéből kiesve –, amelyet már számtalanszor látott a világ, és minden egyes alkalommal meg is fogadta: soha többé... És persze mindig megtörténik legközelebb is, újra és újra. Az elmúlt hetekben több mint 50 tüntető vesztette életét a dél-amerikai országban, 1000-nél is több a sérültek száma, és 2700 embert tartóztattak le. A 31 milliós országban az állam gyakorlatilag teljesen összeomlott. Egy felmérés szerint a lakosság 75%-a 9 kilogrammot fogyott az élelmiszerhiánynak köszönhetően. A kórházak az ellátáshoz szükséges orvosi készítmények 98%-ából kifogytak. 100 orvosságból 85 teljesen elérhetetlen. A szülés során bekövetkező halálozások száma 65%-kal nőtt, és az elmúlt évben 11500 (!) csecsemő hunyt el első születésnapja előtt. A maláriás esetek száma 76%-kal emelkedett, az országban pedig ismét felütötte fejét a már 20 éve nem látott diftéria... Csak januárban 47000 ember menekült Kolumbiába, de érintett a többi nem éppen a jólétről és politikai stabilitásról ismert szomszédos ország is. A szakértők hónapok óta próbálják ráirányítani a figyelmet erre az immár nem is annyira lappangó humanitárius katasztrófára, de hiába...
Kórterem Venezuelában /Meridith Kohut, NY Times/ - további képek az albumban
Hiába halnak meg úgy a tüntetők mint anno Kijev utcáin, és hiába menekülnek Szíriához hasonlóan százezrek, nélkülöznek milliók – említést érdemel, mert sokak számára ez bizony manapság lényeges elem: keresztény milliók, akik a hétköznapi életben megélt vallásosság terén talán még inkább azok, mint a vallást sokszor csak jelszavak formájában zászlóra tűző európai véleményformálók -, valamiért Venezuela csak pillanatokra képes megjelenni a főbb hírek között. És akkor is hogyan? Melyik az a kép, amely bár már sajtós időskálán mérve régi, de mégis újra és újra feltűnik a híradásokban? Hát persze hogy a szemrevaló tüntetőlányról készült fotó, amely változtatás nélkül mehetne egy az eseményekről készült hollywoodi popcorn-mozi marketing anyagába...
Emberek éheznek, csecsemők halnak meg, tüntetők veszítik életüket, és közben tort ül a bulvár, gyűlnek a lájkok az életéért küzdő lány („Wonder Woman”, ahogy a „sajtó” emlegetni kezdte elég tipikus módon, hiszen miért ne lenne érdemes a valóságot egy képregény szintjén kezelni...) formás alakját látva, és Genser cikke a többi hasonlóval együtt elsikkad valahol az internet egy gigantikus #covfefe felirat által vetett virtuális árnyéktól láthatatlanná váló sarkában. Hogy aztán majd egy alkalmas pillanatban a világ rácsodálkozzon a milliónyi venezuelai menekültre, és büszkén hirdesse mécsest gyújtva világító 500 dolláros telefonokat lóbálva: soha többé...
A drámai csúcspont
Erre a hosszú expozícióra azért volt szükség, hogy kellőképpen kontextusba tudjuk helyezni a heti események drámai csúcspontját: Donal Trump nagy csinadratta közepette tett bejelentését az Egyesült Államok párizsi klímaegyezményből való kilépéséről. Ez a közel egy órás esemény a maga tartalmával, a körítéssel, a lebonyolítás és a megfogalmazás módjával mintegy sűrítve zúdította a fogyasztókra mindazt, amiről eddig szó esett: a tények torzítását és meghamisítását, a puszta előmenetelt szem előtt tartó elvtelenséget, a politika egyszerű termékké válását, a pillanatnyi politikai és anyagi haszon mindenek fölé helyezését, a nagybetűs kiüresedett értéktelen Semmit...
Az egész sajtótájékoztató egy tanulmány volt kezdve Mike Pence alelnök Trumpot ajnározó felkonferálásával. Arról a Mike Pence-ről beszélünk, aki számtalanszor elismételte már: ő „keresztény, konzervatív és republikánus, ebben a sorrendben”. Adódik a kérdés: hogyan illik ebbe a rendszerbe Donal Trump, akinek politikájáról, személyéről, állítólagos konzervatizmusáról gondoljunk bármit, azt objektíve nehéz lenne rásütni, hogy a keresztény értékek hű követője, és a keresztény életvitel hiteles képviselője lenne. A ceremóniát végül Scott Pruitt (a Környezetvédelmi Hivatal vezetője, aki kinevezése előtt egész életében a Környezetvédelmi Hivatal ellen küzdött) előre megírt, hadarva felolvasott, a nagy Donaldhoz intézett valóságos dicshimnusza koronázta meg, amelyet a mögötte álló elnök elégedett és vigyázó tekintete előtt mondott fel a posztjáért hálás alattvaló. Olyan szürreális volt az egész, hogy még egy kelet-európai történelmen edződött magyar szemlélő is kellemetlenül érezhette magát a képernyő előtt, de talán még Rákosi is belepirult volna...
Több pénz, több munkahely, jobb üzlet (mintha a természeti törvényekkel lehetne üzletet kötni...) – hangzottak el egyre és másra a kulcsszavak, az elegyet ízlés szerint némi terrorizmussal megfűszerező beszéd közepette. Persze nem évtizedes skálákon mérhető haszonra vagy jövőbe mutató tervekre kell gondolni. Nem. Csak a pillanat uralására, a most besöpörhető pénzekre, a most csatasorba állítható ellenérzésekre. Hogy mi lesz 10-20-30 év múlva? Az már valaki más problémája, valaki más szavazatai lesznek...
Kétségtelenül igaz, hogy ez a szemlélet, a tartalmas vélemény és az előremutató víziók hiánya, a minden más elvtől megszabaduló vegytiszta anyagiasság, a mindent belepő bulvár nem új dolgok, már évtizedek óta egyre erősebben jelennek meg... Csak amíg korábban a véleményformálók és vezetők egy jelentékeny része egyfajta hullámtörőként megpróbált valami mást képviselni, valamiféle iránymutatást adni, addig most egyszerűen meglovagolják ezeket a hullámokat... Viszont sajnos a hullámok akkor sem tűnnének el, ha a világ hirtelen megszabadulna ezektől a gátlástalan szörfösöktől.
Trump nem az ok, nem a jelenség forrása, hanem a tünet és a következmény. Mégis mi meglepő van az ő sikerében egy olyan világban, ahol valóságshow szereplők véleményformálókká válhatnak; ahol a gazdagság nem csak cél, de önmagában való érdem is egyben függetlenül attól, hogy mégis miként sikerül azt elérni; ahol egyre erősebbé válik az individualizmus; ahol nem a tények a fontosak, hanem az azok által generált érzések számítanak; ahol minden most kell, de azonnal! Trump (a hozzá hasonlókkal vagy az ő módszereit másolókkal együtt) nem egy anomália, amely majd rossz álomként tűnik tova... Ő egy görbetükör, amelyben a társadalom saját értékrendjét, pontosabban annak eltorzulását vagy éppen teljes hiányát látja viszont. Egyenes következménye az említett folyamatoknak, és emiatt az lenne a meglepő, ha távoztával minden megváltozna. Nem. Egy önimádó vén milliárdosnál sokkal nagyobb és komplexebb a baj, ahogy azt a fentebb taglalt, Trumptól független példák sora is mutatja. Sokkal nehezebb lesz változtatni a trendeken, mert mára mindez szépen lassan természetessé vált! Nézzünk szembe vele: ez az oly sokra tartott kultúránk 2017-ben. Ideje kimondanunk: elég volt!
Elég volt!
Elég volt a Lokálból, a lelkeket megmérgező igénytelenségből. Elég volt az üres, semmiről nem szóló politikai mutatványokból. Elég volt a viccesnek szánt plakát leragasztásokban kimerülő állásfoglalásból! Elég volt az ostoba, két másodpercnyi gúnyos mosolyért és három lájkért születő mémekből! Elég volt, mert mindez a konkrét tárgytól függetlenül pontosan ugyanannak a kultúrának a része, azt élteti tovább. Teljesen mindegy, hogy milyen márkájú cigiből érkezik meg a kátrány a tüdőnkbe, az attól még kátrány marad...
Elég volt a magunkban zsörtölődő hallgatásból is! Nem elég a gép előtt bosszankodni a Mindenegyben blog megosztott bejegyzésein. Nem elég a Facebook üzenőfalamat a napokban ellepő alábbi Trumpos giffel tiltakozni a klímaegyezményből való kilépés ellen.
Trump finally signs his Energy Independence Executive Order
Nem értesz egyet a döntéssel? Fel vagy háborodva? Ossz meg egy cikket, ami közérthetően elmagyarázza, hogy miért! Vagy magyarázd el te magad! Szolgáltass érdemi információt és ismeretet, vagy legalább tegyél fel kérdéseket, aminek hatására mások is elkezdik keresni az ő válaszaikat... Olvasol, hallasz vagy látsz valami tartalmasat és fontosat? Oszd meg! Tetszett egy írás az egyik hírportálon? Járulj hozzá, hogy másokhoz is eljusson, hogy a portál regisztrálhassa: van igény erre! Nagy hatással volt rád egy regény? Tudod mi a dolgod... Ellenállhatatlan késztetést érzel arra, hogy a festékdobáláshoz vagy a plakátok leragasztásához hasonló gerillaakciókban vegyél részt? Hajíts a szemétbe egy köteg Lokált...
Ürességtől kongó színjátékokkal próbál megnyerni magának egy párt? Tedd fel a kérdést (akár nekik): mit ajánlanak? Miben hisznek? Mik azok az elvek, amelyekről semmilyen körülmények közt nem hajlandóak lemondani? Hajlandóak lennének-e nem csak szólamok szintjén, de tettek formájában is megvédeni a kultúránkat... akár saját magunktól is? Például ennek jegyében első lépésként hajlandóak-e a Lokál (és a Metropol) helyett egy hasonlóan terjesztett, ingyenes, politikától független lappal hozzájárulni a közgondolkodás színvonalának emeléséhez, a hétköznapi életben is hasznos ismeretek terjesztéséhez, a lenyűgöző világunk iránti érdeklődés felkeltéséhez? És hajlandóak-e végre megajándékozni a lakosságot egy minőségi, értékeket és ismereteket közvetítő közszolgálati televízióval? Lehetnének ezek a nulladik ígéretek...
Állj ki, és képviseld azt, amiben hiszel, mert a kultúra nem valami elefántcsonttoronyban üldögélő őszülő halántékú elit által megtervezett és ránk kényszerített valami, hanem mi magunk vagyunk!
A bejegyzés elején idézett gondolat záró sorai talán túl optimistának/idealistának tűnhetnek, amint arra a válaszok rögvest rámutattak:
„Aki azt hiszi, hogy erre van igénye a lakosságnak, vagy azt hiszi, hogy a lakosság igényeit erre lehet kondicionálni, az nagyon nagyot téved. Van egy réteg, amelyet igen. A többség undorodva fordul el ettől a világtól.”
De ha túl idealista is lenne ez, akkor is csak azért, mert mi nem hiszünk benne... Mert mi – lehet, hogy nem én, vagy nem a kedves olvasó, de együtt, társadalmi szinten Mi – nem fordítjuk el mások tekintetét a megszólástól való félelemből vagy merő kényelemből.
Tegyük fel a kérdéseket: miben hiszünk, milyen világban akarunk élni, milyen emberek akarunk lenni? Olyanok, akik átlépik a ledobott szemetet (akár átvitt értelemben), vagy akik rááldoznak 1 másodpercet arra, hogy lehajoljanak érte? Ha válaszoltunk, akkor pedig ideje aktívan képviselni is a válaszunkat! Ha saját magunk nem vagyunk erre képesek, ha a magunk kedvéért nem tudunk ennyit megtenni, akkor miként várhatjuk el azt, hogy valaki más, ne adj isten egy párt megtegye értünk? Néma gyereknek...
--------------------------------------------
Kapcsolódó korábbi írások
Álmok, amikre hiába várunk...
Donal Trump választási sikeréről és az amögött megbújó társadalmi folyamatokról. Novemberben özönlöttek a fontos kérdéseket taglaló írások, az újságírók hirtelen rácsodálkoztak a vidéki USA problémáira, és David Attenboroughként járták a „prérit”... Hogy azóta lett-e ennek bármilyen foganatja? Történt bármilyen lépés az akkor felismert problémák kezelése irányába? Ugyan... Lecsengett, a feledés homályába merült minden. Maradnak a hashtagek és a szólamok.
Olcsóbban, hangosabban, ocsmányabban!
Avagy hogyan zuhanhat a hírtelevíziózás színvonala mindenféle politikai ráhatás nélkül is...
A boldogtalanság nyomában
A „minden most kell, de azonnal” szemléletről és a túlzott elvárásokról, amelyek együtt megágyaznak a tartós boldogtalanságnak.
Előre a múltba vagy vissza a jövőbe?
Az emberiség viszonya a tudással és a tudatlansággal, és a nagy kérdés: vajon előrefele haladunk-e, vagy szépen lassan egy letűnt kort idézünk meg ismét?
--------------------------------------------
Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!
--------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)
