A modern civilizáció egyik alappilléreként tartjuk számon, hogy a természettudomány és a technológia fejlődése megállíthatatlan. Különösen erős ez a vélekedés a 21. század hajnalán: mintha valamilyen a bolygók pályáját meghatározó gravitációhoz hasonló láthatatlan erő szabná meg a fejlődés megmásíthatatlan ívét. Érdemes azonban egy pillanatra elgondolkodni, és feltenni a kérdést: vajon tényleg így van ez? És ha igen, akkor vajon minden problémánkra megoldást adhat egy nap a tudomány?

A második kérdés a könnyebb: a rövid válasz egy kategorikus nem. Könnyű ezt belátni, hiszen számos problémánk nem tudományos, hanem morális jellegű. A tudomány meg tudja mondani, hogy egy bizonyos vegyület milyen reakciókon keresztül oltja ki az életet, de nem tud választ adni a kérdésre, hogy legyen-e halálbüntetés. A tudomány meg tudja mondani, hogy bizonyos betegségek, sérülések miként gyógyíthatóak, de azzal kapcsolatban tanácstalan, hogy egy természeti katasztrófa esetén az erőforrások szűkében lévő mentőosztag a fiatal focistát vagy az idős professzort részesítse-e előnyben... A technológia évszázadában hallgatólagosan elvárjuk, hogy minden kérdésre legyen egy válasz, amelynek helyessége egy matematikai tételhez hasonlóan egyértelműen bizonyítható. Látnunk kell azonban, hogy az igazán nagy kérdések etikai, morális jellegűek, ebből adódóan sokkal nehezebb – hovatovább az esetek többségében lehetetlen – kikezdhetetlen válaszokat találni. A legjobb esetben egy az adott kor uralkodó világnézetébe legjobban illeszkedő megfejtéssel lehet előállni, azonban miként nincsen univerzális és végső világnézet, úgy univerzális megoldás sem létezik.

A gondolatmenettel azonban kár lenne ezen a ponton felhagyni. Módosítsuk a kérdést, és vizsgáljuk azt, hogy vajon minden olyan problémára megoldást adhat-e egy nap a tudomány és a technológia, amely általuk vizsgálható, vagyis amelyekkel kapcsolatban egyáltalán elvi szinten felmerülhet a tudományos alapokon nyugvó válasz lehetősége.

Egy furcsa kettősség

A tudomány problémamegoldó képességének megítélése egy furcsa kettősséggel jellemezhető legjobban:

A tudomány több kérdésre tud választ adni, mint gondoljuk; de kevesebbre, mint reméljük.

Ez a kettősség két példán keresztül érthető meg jobban. 

• Többre, mint gondoljuk – Az Ebola vírust 1976-ban fedezték fel. Az ezt követő majd 40 évben csak néhány járvány fordult elő, amelyek általában legfeljebb néhány száz embert érintettek Afrika eldugott és nehezen megközelíthető zugaiban. A betegség horrorisztikus lefolyása (amely egyébként nem tipikus), a hozzá kapcsolódó halálozási ráta és a gyógyíthatatlanság igazán félelmetessé és legendássá tették a vírust. A legyőzhetetlenségébe vetett hit így makacsul tartotta magát egészen 2015-ig. A 2014-es járvány azonban mindent megváltoztatott: a sűrűn lakott területekre való betévedés miatt az áldozatok száma rohamosan nőtt, sőt, a kórokozó eljutott néhány egészségügyi alkalmazotton keresztül Európába és az Egyesült Államokba is. Ennek eredményeként kitört az általános pánik... 2014 előtt egyetlen nagy gyógyszergyártó sem volt érdekelt abban, hogy vagyonokat és évtizedeket öljön egy elképesztően ritka kórokozó elleni védőoltás vagy gyógyszer kifejlesztésébe, és a marginális téma iránt érdeklődő kutatóknak is vért kellett izzadniuk a kutatásaikhoz szükséges ösztöndíjak elnyeréséért. Az emberiség tulajdonképpen beletörődött, hogy vannak problémák, amelyeket nem tud/nem fontos megoldani...
  
  2014 azonban mindent megváltoztatott. Hirtelen megnőtt az érdeklődés, a pénzcsapok kinyíltak, és hatalmas vállalatok egész sora feszült neki a feladatnak: GlaxoSmithKline, US National Institute of Allergy and Infectious Diseases, Merck Vaccines USA, Johnson & Johnson, Bavarian Nordic, Novavax... Emellett felgyorsították a tesztelési eljárásokat, a vészhelyzetre való tekintettel zárójelbe tettek bizonyos megkötéseket, és oda jutottunk, hogy az rVSV-ZEBOV névre keresztelt oltás Guineában az 5837 kiválasztott alany esetében 100%-ban bizonyult hatásosnak. A részletekről és ennek a kijelentésnek a pontos jelentéséről érdemes a ScienceMeetup cikkét elolvasni, a jelen gondolatmenet szempontjából a lényeg az, hogy a megfelelő erőforrások és politikai akarat megléte hirtelen közelebb vitte a tudományt – és ezáltal az emberiséget – egy előtte majd négy évtizedig kezelhetetlennek tűnő probléma megoldásához.
  
  
• Kevesebbre, mint reméljük – A közvélekedés mindig is képes volt egyszerre egymásnak ellentmondó gondolatokat magáévá tenni. Így a legyőzhetetlen betegségek mítosza mellett és ellenére gyakran hallhatóak az alábbiakhoz hasonló felháborodott kérdések és kijelentések: mégis mire jók az orvosok?; ennyi ráfordítás és idő után miként létezhetnek még mindig gyógyíthatatlan betegségek?; az orvosok semmivel nem tudnak többet mint évtizedekkel ezelőtt, hiszen még most is meg lehet halni rákban... Valahol legbelül azt reméljük, hogy a tudomány ténylegesen mindenre választ ad majd, sőt, már választ is kellett volna adnia talán... Különösen bizonyos élethelyzetekben nehéz elfogadni, hogy évszázadokkal a tudományos forradalom után, minden erőfeszítés ellenére még mindig van határa a tudásunknak. Érdekes módon eme határok létezésének, a tudatlanságnak (ebben az írásban a szót a „szükséges ismeret hiánya” értelemben használjuk) a felismerése volt a tudományos forradalom legfontosabb felfedezése!

A tudatlanságról

Az emberiség történetének döntő hányadában a tudatlanságnak két formáját volt ismert:

1. Előfordulhatott, hogy valaki tudatlan volt egy fontos kérdéssel kapcsolatban. Ebben az esetben nem volt más dolga az egyénnek, mint hogy megkérdezzen valaki bölcsebbet a közösség tagjai közül. Nem volt szükség arra, hogy a választ maga fedezze fel, hiszen a pap, a sámán, a törzsfőnök, a fáraó vagy bármely más hasonló szerepet betöltő mindentudó már a tudás birtokában volt, és meg tudta adni a választ.
   
   
2. Léteztek azonban olyan lényegtelen kérdések is, amelyeket illetően az egész közösség tudatlan volt. Mit jelent a „lényegtelen” ebben a kontextusban? Hogy az istenek, szellemek, bölcs ősök nem érezték fontosnak, hogy ezekről bármilyen tudást átadjanak, következésképpen ezek nem is lehetnek fontosak. Például hogyan készítik el a pókok a hálóikat? Ez a kérdés egyáltalán nem fontos: valamilyen isten/szellem/egyéb hatalom tudja, hogy a pók miként teszi ezt, ha pedig az emberek számára fontos lenne mindez, akkor már megadta volna nekik a választ.

Természetesen mindig akadtak olyanok, akik megpróbáltak kérdéseket feltenni, de ők vagy számkivetettek lettek a mindentudók kinyilatkoztatása következtében, vagy ők maguk alkottak meg egy új kultúrát, amelyben ők maguk lettek minden tudás birtokosai (például Mohamed próféta, aki elítélte a szent igazságról mit sem tudó arabokat, és ő maga vált eme igazság egyetlen hirdetőjévé).

A tudományos forradalom azonban megváltoztatta mindezt: az emberiség felfedezte magának a tudatlanságot, és felismerte, hogy a válaszok újabb kérdésekhez vezetnek el. Darwin például soha nem állította, hogy ő az egyetlen igaz biológus, és hogy a biológia problémái megoldottnak tekinthetőek innentől fogva... 

Úgy képzelhetjük el az emberi tudást, mint egy buborékot, ami minden kérdés megválaszolásával egyre növekszik az őt körülvevő nagy ismeretlenbe tágulva. Az ismeretlen azonban két részből tevődik össze: a buboréktól távoli ismeretlen ismeretlenből és az ahhoz közeli ismert ismeretlenből. Az ismeretlen ismeretlen konkrét elemeinek létezéséről definíció szerint nem tudunk, így kérdést sem tudunk feltenni velük kapcsolatban. Arisztotelész például nem tudván a neutrínókról nem elmélkedhetett a neutrínó-oszcilláció magyarázatáról sem. Az ismert ismeretlen az, aminek létezéséről már tudunk, amellyel kapcsolatban tisztában vagyunk a tudásunk korlátaival, és amelyről ennek következtében képesek vagyunk kérdéseket megfogalmazni. Tudjuk, hogy a csillagok fúzió révén óriási mennyiségű energiát termelnek, így elkezdhetünk azon gondolkodni, hogy mindezt hogyan tehetnénk meg szabályozott körülmények közt a Földön.

A metaforánál maradva a tudatlanság nem más, mint a tudás növekvő buborékát az ismeretlentől elválasztó felszín! Paradox módon így a tudásunkkal együtt nő a tudatlanságunk is: az ismeretlen egyre nagyobb része válik elérhetővé és felfoghatóvá... A fejlődés záloga az, hogy elismerjük eme tudatlanság létezését, és ne hagyjunk fel a válaszok keresésével.

Előre a múltba?

A modern korban azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy megváltozik a tudással és ezzel együtt a tudatlansággal való viszonyunk, és a régmúlt ismerős árnyai kezdenek kirajzolódni a fejlődés horizontján. Nézzük meg, hogy köszön vissza a tudatlanság fentebb emlegetett - és évszázadokkal ezelőtt hátrahagyott(?) - két formája!

A valamilyen lényeges kérdés tekintetében tudatlan egyén a múltban az adott kultúra által kijelölt mindentudóhoz fordult a válaszért. Ugyan ma is vannak a korábbiakhoz megtévesztésig hasonló felkent igazsághirdetők, az ő szerepük már korántsem olyan jelentős. Helyettük megjelent az Internet és a gépeink, amelyekbe bepötyögve a kérdést bárki válaszra lelhet. Megtalálható a rák ellenszere, a földönkívüli élet bizonyítéka vagy akár a kvantumtérelmélet részletes leírása is pillanatok alatt. Az másodlagos, hogy ezek a válaszok igazak-e vagy hogy az egyén igazán mélyen megértette-e őket. Abban a kultúrában, amelynek központjában az egyén érzései állnak, a lényeg az, hogy az illető úgy érezze: a tudás birtokába jutott. Eme hamis illúzió révén maga az egyén válhat saját megítélése szerint mindentudóvá... aminek eredményeként a további felfedezések – ahogy a letűnt időkben is – a szemében szükségtelenné válnak. A szép új világban nem csak mind egyéniségek és egyenjogúak vagyunk, de mindnyájan mindentudó törzsfőnöknek is képzelhetjük magunkat.

Mi a helyzet a lényegtelen dolgokkal? A tudományos forradalom tulajdonképpen eliminálta ezt a fogalmat: gyakorlatilag nincs az a terület, amivel ne foglalkozott volna már valaki. A korábban emlegetett pókok tevékenységéről is zavarba ejtően sok részletet tudunk már. Úgy tűnhet, hogy ezen a téren jól állunk, a kíváncsiság él és virul! Azonban a „lényegtelen” címke a kanyaróhoz hasonlóan reneszánszát éli (az egybeesés nem véletlen). Hányszor hallani olyat, hogy a tudósoknak csak a „praktikus” dolgok megoldásával kellene foglalkozniuk? Hányszor háborodnak fel akár magas szinten is amiatt, hogy egyesek a Marsra szeretnének lépni? Mindez ugyanis lényegtelen, semmi hasznot nem hoz... Korunk szellemiségének megfelelően szinte minden felvetés lényegtelen, amely ne hordozna magához csatolva egy üzleti tervet, ne ígérne egy rövid távon piacra dobható terméket fizetőképes kereslettel (ahogy egy hipotetikus Ebola védőoltás sem tudta utóbbit felmutatni 1996-ban mondjuk), vagy ne válaszolna egy pontosan megfogalmazott fogyasztói igényre. Annak idején bizonyára lényegtelennek, intellektuális búvésztrükknek tűnhetett a kvantummechanika egyenleteinek papíron való kidolgozása is, aztán évtizedekkel később ennek is köszönhetjük, hogy most ezeket a sorokat egy képernyőn lehet olvasni egy digitális eszközön.

Gondolhatnánk, hogy a fejlődés szempontjából mindegy, hogy az átlagpolgár mit tekint lényegtelennek. A tudomány és a technika azonban nem egy vákuumban létezik: egy mai kutató ideje egy nem elhanyagolható felét (és itt a „fele” nem is feltétlenül átvitt értelemben értendő) különböző pályázatok megírásával tölti. A pályázatokról döntők pedig nem minden esetben szakmai alapon hozzák meg határozataikat, ahogy arra az amerikai kongresszus egy korábbi posztban megénekelt, legendás, tudományos ügyekkel foglalkozó bizottságának összetétele rámutat (azóta persze a Trump adminisztráció sokkal kézenfekvőbb példákat is szolgáltatott már). Ezen a ponton szokott előkerülni, hogy éppen emiatt nincs keresnivalója az államnak ezen a területen, a „piac majd megoldja”. Ez azonban nincs így, ahogy azt a „Mennyit ér a fejlődés?” című posztban részletesen kifejtettük. A piac logikája mentén egyszerűen nem tud versenyre kelni egy 3 hónap alatt piacra dobható, százmilliókat elérő új szórakoztató applikációval egy 15 éves fejlesztést igénylő orvosi műszer ha a lehetséges befektetők kegyeinek elnyeréséről van szó.

Mindezek után térjünk vissza az eredeti felvetéshez: valóban megtörhetetlen a fejlődés íve? A tudomány és technika rengeteg problémát oldhat még meg. Akár olyanokat is, amikről nem is gondolnánk, amennyiben az Ebola-krízishez hasonló módon a támogatottság és az erőforrások rendelkezésre állnak. Viszont a jelenlegi kultúránk középpontjában álló individualizmus által megidézett „mindentudóság”, a sebesség 21. századi kultusza és az egyre rövidebb távon való gondolkodás, illetve a kétségkívül óriási sikereket magáénak tudható piacba vetett hit fundamentalizmus szintjéig való elvitele egy letűnt kort látszik megidézni ami a tudatlanságunkhoz való viszonyunkat illeti. Ennek eredményeként eltűnhet a fejlődés legfontosabb hajtóereje, és enélkül lehetséges, hogy megyünk majd tovább előre: előre a múltba. Holott az irány mutathatna vissza a jövőbe is: más jövőt vetítene előre az a szemlélet, aminek eredményeként Armstrong kitűzte a zászlót a Holdra majd 50 évvel ezelőtt...

 --------------------------------------------

Források és további olvasmányok

Az írás igen nagy részben támaszkodik Youval Noah Harari „Sapiens” (azonos címen magyarul is elérhető) és „Homo Deus” című könyveire. 

 --------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)