A 2017-es esztendőt lezáró, borongós hangvételű bejegyzés kapcsán már több ízben említettem, hogy azon év őszén eluralkodott rajtam az aggodalom, amelynek árnya ugyan mindig ott lebegett körülöttem, azokban a hónapokban azonban az árnyékalak hirtelen megnövekedett, megfoghatatlan, sötét felhőként gomolygó izomzata megduzzadt, és három gyors egymásutánban kimért ütéssel megtántorított…

Az első ütést a Detroit című, alapvetőn középszerű film jelentette, amely az 1967-es zavargások egy kiemelt eseményét mutatja be. A film tele van a rendőri brutalitást középpontba állító, sokkolónak szánt jelenetekkel. Rám azonban ezeknél sokkal nagyobb hatást gyakoroltak a felvezető képsorok, amelyek az egész városon eluralkodó káoszt mutatták be… Talán azért, mert egy évvel korábban olvastam Thomas Sugrue könyvét az események szociológiai hátteréről (The Origins of the Urban Crisis: Race and Inequality in Postwar Detroit).

A második ütést Robert Sapolsky lenyűgöző, Behave című alkotásának elolvasása jelentette, amely az emberi viselkedés biológiájába és rejtelmeibe vezeti be az olvasót (a szerző könyv alapján született TED előadása itt tekinthető meg magyar felirattal). Hosszasan foglalkozik a csoportképzéssel, a „Mi és Ők” megosztás létrejöttének és működésének mechanizmusaival és következményeivel. Külön kitér ennek egyik legbrutálisabb manifesztációjára, a ruandai tömegmészárlásra, amikor egyszerű polgárok, barátok, ismerősök, családtagok kaszabolták le egymást bozótvágókésekkel… A történet persze a legtöbbek számára ismert. Nem jelentettek újdonságot a Hutu Power Rádió szólamai sem, azonban a jelenlegi történelmi kontextusban meglehetősen másként csengtek az ismerős mondatok. Szó szerint megborzongtam, amikor a sorokat olvasva szinte ordított a könyv lapjairól: elég csak egy-egy szót, jelzőt, népcsoportot kicserélni, és a behelyettesítéstől függően a különböző országok különböző propaganda/kampány anyagaira megszólalásig hasonló eredményt kaphatunk.

Az i-re a pontot Rogers Brubaker Foreign Affairsben megjelent cikke, a „The New Language of European Populism” tette fel, amely igen meggyőzően mutatta be, hogy bizonyos széles körben elutasított gondolatok milyen módon vál(hat)nak elfogadottá némi újracsomagolásnak köszönhetően tartalmukat és lényegüket tekintve szinte változatlan formában; miként váltotta fel a klasszikus és negatív értelemben vett nacionalizmust (itt a negatív nem általános jelző, hanem annak a szegmensnek a megjelölése, amiről itt most szó van) a „civilizácionizmus”…

Mindezek kínzó kérdéseket hagytak hátra. Eljöhetnek újra a Detroit káoszt és vak gyűlöletet ábrázoló képsorain megfestett idők? Erre kell készülnünk? El lehet egyáltalán mindezt kerülni, vagy számunkra csak az elkerekedett szemű, elakadt lélegzetű bámészkodó szerepe maradt, aki tehetetlenül, levegőért kapkodva, néhány Facebook emojit kiosztva nézi az egymás felé rohanó szerelvényeket és a szeme előtt kibontakozó vonatszerencsétlenséget?

Egy évvel később ezek az aggodalmaim ugyan továbbra is megvannak, de egyre inkább háttérbe szorulnak. Az őket jelképező démonokat a trónjukról letaszítani látszik egy még erősebb, még inkább sötétbe burkolózó, látványos ütések bevitele helyett lassan és a fokozatosság révén jobbára észrevétlenül mérgező, évszázadok után visszatérő kísértet…

Egy kísértet, amely nem túl válogatós: az erejét éltetőkké váló áldozatai lefedik a teljes politikai spektrumot; diktatúrákban és autokráciákban ugyanúgy megél mint „hibrid rezsimekben” és tekintélyes múlta visszatekintő szabad(nak képzelt) demokráciákban.

Egy kísértet, amelynek jeges érintése végigseper az élet majd minden területén, és amely a modern társadalmakat összetartó szövetet, a jelenlegi állapotunkhoz elvezető fejlődés motorját és lényegét kezdi ki a kérdezés jogának és lehetőségének, majd végül képességének a lassú felemésztésével…

Szinte minden hét, minden aktuális „forró téma” közelebb visz minket – nem kizárólag csak minket magyarokat, vagy németeket, amerikaiakat, szudániakat, muzulmánokat, keresztényeket, zsidókat, fehéreket, feketéket, férfiakat, nőket, liberálisokat, konzervatívokat, stb., hanem ezeket mind együtt: minket, emberiséget – egy olyan világhoz, amelyben az adott problémához való viszonyulás szerint kialakuló törésvonalak mentén létrejött élesen körülhatárolt csoportok esnek ádáz módon egymás torkának, miközben a csoportokon belül kérdéseknek és kritikának helye és ideje nincs… Egy olyan világhoz, amelyben minden ilyen csoport meg van győződve róla, hogy egyrészt a történelem jó oldalán áll, másrészt pedig a puszta túlélésért küzd. Életveszélyes kombináció, hiszen ilyen körülmények közt ugyan hogyan is lehetne megkockáztatni a kohézió megbontását holmi kérdezgetéssel és morális aggályok közbeékelésével? A Kérdező körül néhány pillanat alatt fogy el a levegő… Náci! Komcsi! Rasszista! Áruló! Eretnek! És már égnek is a kiátkozást követően gyújtott virtuális máglyák, amelyeken ezúttal nem emberi testek, „csupán” személyiségek, életművek, végső soron az emberi méltóság ég el…

Majd ha Mi győzedelmeskedtünk… majd ha Őket megsemmisítettük/megtérítettük… majd talán akkor… Akkor talán megállunk, és egy kicsit felocsúdva elgondolkodunk azon is, hogy Mi mit és miért gondol(t)unk; hogy mi lett volna az, amit talán mégsem, vagy mégsem úgy kellett volna… Ha hisszük is, hogy eljön ez a pillanat – hiú ábránd és önámítás, de ám legyen –, akkor is adódik a kérdés: ebben a tomboló viharban hol van hely a Kérdező lelke számára, hol lelhet békét, boldogságot és értelmet?

Alighanem a négy fal között, a viharos külvilágban zajló életre nyíló, de a szűnni nem akaró hurrikán idejére bedeszkázott ablakok mögött. Ha szerencsés, akkor a kérdezésről hasonló elveket valló szűk családja és az akár a világ távoli pontjaira szétszéledt, immár a virtuális térben tovább élő ismeretségi körében. Egyre inkább bezárkózva, az utcára lépve egyre inkább a hallgatás leplébe burkolózva. Néha ugyan szeretne szólni, de ilyenkor elég az újságok címlapjain felszálló máglyafüstként táncoló mondatokra pillantania, és a késztetés maga is füstként száll tova… már gyújtós sem kell… marad a csend. Míg azonban egy valódi hurrikán az útjába kerülők reakcióira és viselkedésére ügyet sem vet, azoktól függetlenül létezik, addig a csend örvénye ily módon önmagát táplálja és erősíti: nem is forgószél ez, hanem egy lefele húzó spirál.

Én szerencsésnek érzem magam, mert egy olyan életkorra ért el mindez, amikorra már ki tudtam alakítani nem kis mértékben Fortunának köszönhetően azt a mikrokozmoszom, amelybe visszahúzódhatok, mindezt átmenetileg elfelejtve megnyugvást nyerhetek, és el is mosolyodhatok. De aztán a mosoly az arcomra fagy, amint a szemem az éppen csak gagyogó, vidáman a lábamhoz mászó kisfiamra téved… Mit mondjak neki? Hogyan kellene őt felnevelnem ebben a tőlem egyre távolabb álló hangulatban? Mikor maradjon csöndben, ha egyáltalán? Mit legyen hajlandó beáldozni azért, hogy ne szigetelődjön teljesen el azon közösségektől, amelyeknek szükségszerűen része lesz? Mikor kell igenis körömszakadtáig ragaszkodni az adott dolog megkérdőjelezéséhez?

Az éj leszállta után vagy magamban olvasgatva egyre gyakrabban töprengek ilyesmiken. A zárt ajtó mögül a vihar zaján is átszűrődik a kísértet diadalmas kacaja… aztán marad a csönd…

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)