A kettővel ezelőtti bejegyzés alatt megosztottam a Magyarul Balóval alábbi, a magyar oktatási rendszer szétszakadásáról, a felzárkóztatás terén mutatkozó egyre növekvő hiányosságairól szóló epizódját. Különösen 18:00-tól kiemelkedően lesújtó adatok és meglátások hangzanak el a vidék pusztulásáról. 

Ehhez a videóhoz érkezett Foied vinom pipafo cra carefo alábbi hozzászólása, amelyet – az általam kiemelt részekre helyezve a hangsúlyt - érdemes kicsit továbbgondolni:

Ennek kapcsán vetődött fel bennem a kérdés: létezik-e minden esetben klasszikus értelemben vett, tehát az adott problémát ténylegesen megszüntető megoldás? Egyáltalán mit értünk „megoldás” alatt?

A megoldhatóságról

A megoldás létezéséhez első közelítésben minimum két alapfeltételnek kell teljesülnie:

1. El kell tudnunk képzelni egy olyan végállapotot, amit a megoldással el szeretnénk érni.

2. Léteznie kell egy a jelenlegi ismereteink, körülményeink, lehetőségeink mellett bejárható útnak, amely ehhez az állapothoz vezet. Egyszerűen fogalmazva: a megoldhatóság nem ütközhet megkerülhetetlen elvi, fizikai, természeti, stb. korlátokba.

Az oktatás fentebbi adásban érintett gondjai helyett vizsgáljunk egy általánosabb, azokat is magában foglaló jelenséget: a globalizáció vérkeringésébe bekapcsolódó város – Magyarországon ez alatt Budapestet kell érteni – és a vidék közti különbségek világszerte megtapasztalható növekedését, utóbbi elnéptelenedését, növekvő kilátástalanságát és pusztulását. Meglehetősen nemzetközi környezetben dolgozom, és hasonló tapasztalatokról számolnak be brit, német (itt a kelet-német régiókra kell gondolni), olasz, francia, spanyol, román kollégáim egyaránt, Trump 2016-os sikere óta pedig jól ismert az Egyesült Államokbeli helyzet is. Abszolút világjelenségről van tehát szó, amit érdemes a fentebbi két pont fényében szemügyre venni.

Természetesen el tudunk képzelni egy olyan ebben a kontextusban ideálisnak nevezhető világot, amelyben ez az egész problémakör nem létezik. Annak eldöntése, hogy ez a mostani állapotból az ide vezető történelmi ív mentén elrugaszkodva legalább elviekben elérhető-e már egy jóval nehezebb feladat.

Problémák vs. Folyamatok

Ha igazán belegondolunk ebbe, akkor előbb vagy utóbb eljutunk ahhoz a roppant kellemetlen, és potenciálisan még annál is kellemetlenebb válaszok sorához vezető kérdéshez, hogy hol van az a pont, ahol elmosódik a határ a „megoldásra váró probléma” és az „elkerülhetetlen folyamat” közt, ahol az előbbi átalakul az utóbbiba.

Az 1900-as évek elején az automobilok terjedése minden bizonnyal egy problémaként regisztrált a lótenyésztők életében. Utólag visszatekintve könnyen belátható, hogy ugyan elképzelhető lett volna továbbra is egy gépjárművek nélküli világ, maga a folyamat – ugyan lassítani vagy gyorsítani lehetett (volna) – valójában megállíthatatlan volt! A „folyamatok”, az „elkerülhetetlen” sajátja a problémákkal szemben, hogy míg utóbbiak kapcsán a kiváltó okot megszüntető megoldásokat igénylünk, addig előbbiek esetében az előidéző ok megszüntethetetlensége miatt szerencsésebb alkalmazkodásról beszélni. A japán építészek és településmérnökök például nem reménykedhetnek a földrengések megszűn(tet)ésében, így feladatuk a természeti jelenséghez való alkalmazkodás, a lehető legbiztonságosabb épületek és megoldások megtervezése és kifejlesztése. A társadalmi átalakulások elkerülhetetlenségének felismerése persze jóval nehezebb, mint a földrengések kapcsán ugyanerre a következtetésre jutni, ráadásul előbbiek esetében egy téves diagnózis szinte szükségszerűen önbeteljesítő jóslattá is válik.

Kanyarodjunk vissza a vidék kérdéséhez, és a gondolatkísérlet érdekében játsszunk el annak a lehetőségével, hogy esetleg be kell látnunk: a vidék elnéptelenedése egy megállíthatatlan folyamat, a falvak és kistelepülések ideje, miként a lovaskocsik ideje a múltszázad elején, lejárt. Ha még elméletileg sem adunk teret ennek a lehetőségnek, akkor az esetleg szükséges alkalmazkodás eleve lehetetlenné válik. A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy tőlem személy szerint – ahogy azt a rendszeres olvasók jól tudják – mi sem áll távolabb ennél. Vidéki város melletti kistelepülésről származom én is és feleségem is, a tanulmányaink miatt Budapestre való költözésünk életünk egyik nagy töréspontja volt, és noha hivatásunk elkerülhetetlenül nagyobb városokhoz köt minket, a lehetőségeinkhez képest a mai napig igyekszünk „vidékibb” jellegű lakhelyet találni… A személyes óhajom azonban aligha fogja megváltoztatni a történelem menetét, kb. annyit számít, mint egy atom kvantumskálán jelentkező parányi fluktuációja egy asztal egészének asztal mivolta szempontjából.

Miért gondolhatjuk, hogy ez egy folyamat?

Tételezzük fel, hogy valami csoda folytán össztársadalmi szinten túllendülünk a mielőbbi megtérülést és profitot mindenek elé helyező szemléleten, és a „Baseball álmok” (Field of Dreams) belső hang hatására legendás játékosok szellemei számára saját kukoricásában baseball pályát építő főhőséhez hasonlóan magunkévá teszünk egy „építsd meg, és majd eljönnek” attitűdöt: elővárosi vonatok sűrű hálója, modernizált úthálózat, olcsó és hatékony tömegközlekedés, kicsinosított oktatási és egészségügyi intézmények és sokszorosára emelt fizetések a bennük dolgozóknak, adókedvezményekkel és különböző gazdaságélénkítő rendelkezésekkel vidékre tessékelt munkahelyeket teremtő beruházások, stb. És tegyük fel, hogy mindez hiába történik: a folyamat ugyan lassul, de a „nagyobb élet” - ó, hányszor hallottam ezt városom Pestre szakadt szülötteitől, akikkel ünnepek idejekor néha-néha még találkozunk az üres főutcán bandukolva –, a jobb lehetőségek továbbra is mágnesként vonzzák az embereket a fővárosba… Mi következik ebből egy demokratikus társadalomban?

Már most is egyre élesebb az ellentét a város és vidék közt, előbbi már most is sokszor egyfajta ballasztként kezeli az utóbbit, amely csak visszafogja a metropoliszokat az elkerülhetetlen globális fejelődésben. Ez a felszín alatti, leginkább a kampányok idején publicisztikák, online kommentek formájában felszínre bukkanó hozzáállás azonban elviekben abban a pillanatban döntésekben megmutatkozó demokratikus politikai akarattá válhat, amikor a város(ok), Magyarország esetében Budapest és vonzáskörzete magáénak tudhatja majd a választásokon résztvevő választópolgárok több mint felét… A jelenlegi trendeket figyelembe véve ez akár évtizedeken belül – azaz egy történelmi szempillantás alatt – megtörténhet. Ezzel pedig az ország öles lépéseket tenne a városállammá válás irányába, amely a javakat és az erőforrásokat a központba fókuszálja, a problémákat pedig igyekszik a perifériára exportálni. 

Az új városállamok kora?

A döntő többségükben a fővárosban élő politikusok és véleményformálók megszólalásaiból már most is sokszor akarva-akaratlanul egy talán nem is tudatos városállami szemlélet köszön vissza. Példának okáért álljon itt egy beszédes bejegyzés Puzsér Róbert főpolgármester-jelölt és saját bevallása szerint a társadalmat szétszabdaló átkok betemetéséért küzdő véleményformáló Facebook oldaláról (a jelenlegi cikk szempontjából lényeges rész kiemelése tőlem származik):

Egyfelől mondhatjuk, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló: a kellemetlenségek hatását, a negatívan érintett emberek számát mérsékelni kell, így teljesen logikus – hovatovább demokratikus – követelés a többség nyugalmának védelme érdekében vidékre száműzni az említetthez hasonló, fennakadásokat okozó eseményeket. Másfelől viszont mégis van valami visszás felhangja az egész megfogalmazásnak. Egy olyan a vidékiek számára ismerős kicsengése, amely nagyban hozzájárult az elmúlt esztendőkben ahhoz, hogy sokan már külön országként, egyre jobban elidegenedve tekintenek a fővárosra (az egyre elérhetetlenebbé váló ingatlanok jó nagy lökést adnak ennek).

A demokrácia nem csak a többség akaratáról szól, hanem a felelősségvállalásról, szolidaritásról, jogokról és kötelezettségekről is. Puzsér sorait olvasva az arra érzékeny olvasó könnyen érezheti úgy, hogy itt a jogok/kiváltságok/előnyök és az azokhoz párosuló kötelességek/kellemetlenségek/hátrányok elválasztását óhajtja a szerző… A főváros több munkalehetőséget, jobb szolgáltatásokat, jobb közlekedési kapcsolatokat, nemzetközi repteret, pezsgőbb éjszakai-, kulturális-, és sportéletet biztosít, ugyanakkor fővárosként természetes helyszínéül szolgál bizonyos az átlagpolgár számára kellemetlenségeket jelentő eseményeknek. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kiragadott, bagatell, és talán erőltetett példa, de érzésem szerint talán egy kicsit mégis rávilágít arra, hogy apró, szinte észrevehetetlen lépésekben hogyan válhat a vidék végképp egyetlen városállam perifériájává teljesen demokratikus úton…

A 2016-os amerikai választások után sokszor előkerült, hogy a Szenátus egy mennyire antidemokratikus intézmény, hiszen a 40 milliós Kaliforniát és az 580 ezer lakost számláló Wyomingot egyaránt 2-2 szenátor képviseli. Magam is készséggel csatlakoztam gondolatban ezen vélemény képviselőihez. Ennek a cikknek a megírása azonban elgondolkodtatott… ugyan a Szenátus aránytalansága valóban túlzó, de nincs mégis létjogosultsága egy nem tisztán a választókörzetek népességszámát (egy választó - egy szavazat elv), hanem a fizikai területeket valamilyen súllyal reprezentáló, a Szenátushoz ebből a szempontból hasonló intézménynek egy 21. századi, globalizálódó világba beágyazott, urbanizálódó demokráciában? Nincs szükség egy olyan – nevezzük így – ellensúlyra, amely csökkenti annak esélyét, hogy komplett országrészek teljes lakosságát ignorálni lehessen pusztán a többség akaratát szem előtt tartva? (Persze minden a helyi érdekek képviseletéről szóló eszmefuttatás abszolút elvi síkon marad legalább addig, amíg tartja magát a pártfegyelem tökéletesen antidemokratikus intézménye...) Ha a lehetőségek és az élhetőség határokon belüli homogénebb eloszlását kívánatosnak tartjuk, akkor erre a kérdésre bizony nem könnyű a klasszikus demokráciafelfogással összeegyeztethető választ adni.

Nagycsér, Borsod megye

A végére marad a megválaszolatlan kérdés: valóban megállíthatatlan lenne ez az egész folyamat, és ebbe az irányba tartanak a 21. századi társadalmak? Ha a válaszunk nem, akkor itt az ideje ténylegesen megoldásokat keresni a már unalomig ismert problémákra… Ha azonban a válasz igen, akkor alaposan el kell gondolkodnunk azon, hogy mi egy kormány, egy társadalom, a majdani városállam polgárainak morális kötelessége ebben a helyzetben, milyen felelősséggel tartoznak a periférián maradókért, miként tehető emberségessé, élhetővé, túlélhetővé ez az elkerülhetetlen átmenet. (Bónusz kellemetlen kérdés: ha elfogadjuk ezt az elkerülhetetlenséget a Budapest-vidék, San Francisco-Nebraska viszonylatban, akkor mi következi ebből a Pest-London, Afrika-Európa, Latin-Amerika-USA relációkban?)

Személyes meggyőződésem, hogy a ballaszt nem hajítható egyszerűen el, hiába vallják ezt kimondva-kimondatlanul sokszor azok, akiknek sorsa jól alakult. Ennek a szemléletnek egyenes következménye lenne a társadalom fokozatos felszalámizása, hiszen mindig lesz egy újabb leggyengébb láncszem, és a kör egyre csak szűkül majd, ami egy végletekig széttagolt, klasszikus kasztrendszereket megidéző, apokaliptikus sci-fik lapjairól visszaköszönő, élhetetlen világot eredményez… Elemi közös érdekünk, hogy így vagy úgy, de egy másik utat válasszunk. A hangsúly itt a választáson, és a választott útra való tudatos felkészülésen van.

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)