Miközben a kedves olvasók tekintete lassan követi ezen bejegyzés LED monitorokon vagy egyenesen mobil készülékek kijelzőin kirajzolódó sorait, aligha kell bárkit meggyőznünk arról, hogy a tudomány és technológia fejlődése és eredményei alapvetően határozzák meg a XXI. századi életünket, gondolkodásmódunkat, mindennapjainkat. Nem sokan vonják kétségbe azt sem, hogy az innováció és a fejlesztés minden nemzetgazdaság számára elengedhetetlen a versenyképesség megtartása és a gazdasági felemelkedés szempontjából. Szavakban ezt csaknem minden politikus is elismeri, hangzatos jelszavakat zászlóra tűzve, kivont mikrofonnal állnak ki az innováció mellett, de a tettek sokszor már mást mutatnak: a csekk-könyvek, a költségvetés számait fájdalmas lassúsággal megrajzoló pennák bizony a zsebekben maradnak.

/A grafikon forrása és további részletek itt./

Pedig talán soha nem volt még akkora szükség a kutatás és fejlesztés kiemelt központi támogatására, mint napjainkban! Első hallásra talán meglepőnek, egyenesen paradoxnak hathat ez a kijelentés abban a korban, amelyben milliók élnek a Szilícium-völgy bűvöletében, kisebb afrikai országok költségvetéséért cserélnek gazdát egy-egy jó ötletből hónapok alatt felemelkedő cégek, és szinte követni sem lehet a legújabb okostelefonok, applikációk, szolgáltatások megjelenését. Kétség nem férhet hozzá: az innováció birodalmának számos tartományában csak váratlan mannahullások szakítják meg a verőfényes napsütést, ezalatt azonban más vidékek felett bizony viharfelhők gyülekeznek...

A világon számos politikai párt, mozgalom, véleményformáló tör lándzsát a „kisebb állam” mellett, és érvel az állami beavatkozás, szerepvállalás minimalizálása oldalán. Magyarországon a túlterjeszkedő központi hatalom fényében ez egy teljesen érthető álláspont, de még az USA-ban is ez az egyik sarkalatos pontja a Republikánus Párt önmeghatározásának. Nehéz is lenne nagyobb bürokrácia, vagy több állami alkalmazott mellett kiállni. A kérdőjelek akkor tűnnek fel, amikor ezt a kétmondatos jelszót elkezdik általános érvényűnek, az élet, a társadalom és az államigazgatás minden területén irányadónak tekinteni válogatás nélkül. Szokás azt felhozni a kisebb állami szerepvállalás mellett, hogy a piacnál jobb mechanizmus még nem született a javak és erőforrások hatékony és racionális elosztása céljából. Igaz-e azonban ez minden esetben?

Az innováció kapcsán a minél kevésbé korlátozott szabad piac mellett érvelők rögvest elkezdhetik sorolni a privát szektor ismert csillagait, a start-up generáció rocksztárjait: Larry Page (Google), Steve Jobs (Apple), Mark Zuckerberg (Facebook), Elon Musk (SpaceX, Tesla, PayPal)... Történelmi távlatokba tekintve előkerülhet Henry Ford, esetleg Thomas Edison neve is. Érdemes azonban túllépni az innováció és a fejlesztés fenti példákon keresztül némiképp korlátok közé szorított értelmezésén. Az elmúlt héten volt 100 éves Albert Einstein relativitáselmélete. Felmerül a kérdés, hogy vajon melyik kockázati tőkebefektető, milyen piaci mechanizmus támogatta volna a relativitáselmélet megalkotását? Ki gondolta volna, hogy majd egy évszázaddal később mekkora üzlet lesz GPS rendszereket üzemeltetni, és életünk szempontjából milyen fontossá válnak majd a Föld körül keringő műholdak? Maga Einstein sem...

Nem kell azonban leragadnunk Einstein munkásságánál. Gondoljunk a modern fizika másik nagy, még talán a relativitáselméletnél is nehezebben érthető vívmányára, a kvantummechanikára. A széles közönség hajlamos elméleti fizikusok hobbijaként tekinteni a parányi részecskék világának kutatására, holott becslések szerint az Egyesült Államok GDP-jének 30%-a alapul ma kvantumfizikán (lézerek, mikroprocesszorok, mobiltelefonok, stb.) [1,2].

Einsteinnek bizonyos szempontból könnyű dolga volt: csak papírra és ceruzára volt szüksége... A XXI. század Einsteinjei ezzel szemben az esetek töredékében tudnak csak áttörést elérni különböző igen drága, sokszor még a nemzeti költségvetések pénzhegyeiről is szabad szemmel látható összegeket kóstáló berendezések nélkül, legyen szó szuperszámítógépekről, részecskegyorsítókról, egyedi gyártású, különleges anyagokból készülő alkatrészekről, stb. Ki állja a költségeket? Kitől várható a befektetés olyan dolgokba, amelyek esetleg csak 50-100 év múlva hoznak látványos eredményeket, és jelenleg még meg sem tudjuk tippelni, hogy mik lesznek azok? A szabadpiac hívei most bizonyára Bill Gatesre, Elon Muskra, Larry Pagere gondolnak, és bizonyos szempontból igazuk is van. Látni kell azonban, hogy ezen milliárdosok látványos – és megsüvegelendő - törekvései is csupán cseppet jelentenek a tengerben, hovatovább semmi garancia nincsen arra, hogy utódaik hasonló szellemben és hasonló sikerességgel irányítják majd az örökül hagyott birodalmaikat...

Teljesen érthető, ha a kedves olvasó figyelmét és érdeklődését esetleg kevéssé ragadták meg az elméleti fizikai példák és az évszázadokban mérhető időtartamok. A probléma és a tendenciák érzékeltetése végett ezért egy sokkal kézzelfoghatóbb, szó szerint életbe vágó esetet járunk körbe részletesebben: az egészségügy helyzetét, nevezetesen az orvosi berendezések fejlesztésének kérdését. Noha a racionálisan elvárhatónál jóval többen vonják kétségbe az orvostudomány fejlődését, ezeken a hasábokon talán szükségtelen amellett érvelni, hogy az elmúlt száz év páratlan eredményeket hozott ezen a területen. Gondoljunk csak a diagnosztikai eszközökre (MRI, fMRI, EEG, EKG, laborok, röntgen, stb.), implantátumokra (pl.: csípőprotézis, bypass, pacemaker), műtőkben használt berendezésekre. Azt hihetnénk, hogy a hasonló fejlesztések előtt fényes jövő áll, a valóság azonban ennél lényegesen árnyaltabb képet mutat. A Foreign Policy 2014 nyarán megjelent „The Bleeding Edge” című cikke segítségével látogassunk el az orvosi műszerek fejlesztésének Szilícium-völgyébe: Minnesotába! A történet több tanulsággal is szolgál...

1952-ben a Minnesotai Egyetem orvosai végezték el a történelem első sikeres nyitott szívműtétét. Az ezt követő hat évben több, mint 400 hasonló beavatkozásra került sor. Az operációk során többször előfordult, hogy a szív megsérült, és a szívritmusban zavar keletkezett. Kezdetben ennek helyrehozásának nem volt jobb módja, mint több, 75 Voltos elektrosokk alkalmazása... Így ment ez egészen az első pacemaker kifejlesztéséig, amely eleinte akkora volt mint egy mikrohullámú sütő, ráadásul a hasonlóságok itt nem értek véget: hálózati áramot igényelt.

1957-ben a sebészcsoport egyik tagja, Walt Lillehei, megkérdezte Earl Bakkent, a kórház által alkalmazott villamosmérnököt, hogy nem lehetne-e valahogy hordozhatóvá tenni ezt a kényelmetlen alkalmatosságot. Bakken 1 hónap múlva az asztalra tette a Medtronic 5800 névre hallgató hordozható pacemakert, amely elfért egy ember kezében, és mindössze egy 9 Voltos elemet igényelt energiaforrásként.

A Medtronic nem más volt, mint Bakken kis, garázsból működtetett javítóműhelye, amely ezzel elindult a világhírnév felé (2013-ban a cég 16,6 milliárd dollárt ért). A klasszikus Szilícium-völgybe illő sztori azonban itt nem ér véget. A berendezés nem csak a páciensek és Bakken életét változtatta meg, hanem átalakította az addig jobbára mezőgazdaságból élő Minnesota teljes gazdaságát is. Hogy jobban érezzük a történet relevanciáját és az innováció erejét Magyarország szempontjából, érdemes szem előtt tartani, hogy Minnesota területe több, mint kétszerese Magyarországénak, lakossága pedig 5,4 millió fő (az 50-es években ez 3,5 millió volt).

A Medtronic az USA egyik legnagyobb cége lett, Minnesota pedig az orvosi technológiák fejlesztésének egyik világszintű központjává vált. A Medtronic masszív gleccserként formálta át a havas tájat, nyomában sorra születtek a részben belőle kiváló hasonló profilú cégek. Munkásságuk eredményeként folyamatosan jelentek meg az újabb és újabb eszközök, többek közt szívbillentyűk, lézerek, defibrillátorok és persze az egyre kisebb pacemakerek. 1985-re a szektor 200 ezer embernek adott munkát és 6 milliárd dollárnyi terméket értékesített. Ahogy a technológiai cégek nőttek és sokasodtak, úgy specializálódtak a helyi beszállítók, jogászok, kommunikációs szakemberek, mérnökök, és ennek következtében egy olyan szakértői bázis alakult ki, ami vonzotta a további orvosi termékekkel foglalkozó cégeket.

Az elmúlt években azonban valami megváltozott, és az ágazat mintha válságba jutott volna, elért volna egy láthatatlan falat. A cégek már egy ideje felismerték, hogy sokkal kifizetődőbb a már jól ismert berendezéseikből többet eladni, azokat apró lépésekben csiszolgatni, kisebbekké tenni, kicsit olcsóbban előállítani, mint valami formabontóan újat alkotni, ahogy azt tette Bakken fél évszázaddal ezelőtt. Ennek oka, hogy az egészségügyi szektorban az engedélyeztetési eljárások egyre bonyolultabbá, költségesebbé és legfőképpen hosszabbá válnak. Sokak szerint az ágazat túlszabályozott (különösen az USA-ban), és ez megfojtja az innovációt.

Ezen jelenség kapcsán lehet az állam negatív hatása mellett is érvelni, és el lehet gondolkozni azon, hogy a szabályozások mekkora hányada indokolt szakmailag, és mekkora része eredeztethető alaptalan félelmekből. A társdalom ugyanis az évek során sok szempontból egyre kockázatkerülőbbé vált: a mégoly magasztos célokért vállalt esetleges áldozatok is egyre kevésbé toleráltak, és egy-egy negatív kimenetelű esemény, kísérlet komplett cégeket, programokat állíthat le, vagy tehet tönkre a közvélemény reakciója eredményeként. Gondoljunk például a Columbia űrsikló katasztrófája után nyugdíjazott űrsiklókra: ha az asztronauták vállalnák is a veszélyt, az üzemeltető intézmények számára a közvélemény irányába vállalhatatlan az image esetleges sérülése. Felmerülhet az a kérdés is, hogy ma vajon végig lehetne-e vinni a 60-as évek űrprogramját, vagy hogy a mai szemlélet mellett Magellán után kifuthatott volna-e akár egyetlen hajó is a tengerekre expedíciós céllal, és akkor számos korszakalkotó orvosi felfedezésről még nem is beszéltünk. Mi emberek alapvetően rosszak vagyunk a kockázatok, valószínűségek és veszteségek megítélésében, mindezt pedig tetézi a XXI. századi információáramlás jellege. Sokkal nagyobb tragédiaként, botrányként élünk meg egy hibás beavatkozás okozta halálesetet, mint azt, ha tömegek hunynak el azért, mert egy adott beavatkozást nem fejlesztenek ki, nem terjed el, és csak tétlenül nézzük az elmúlást... Emiatt elképesztően nagy kihívás megtalálni az egyensúlyt egy szabályozó szervnek: hol van az ésszerű kockázat határa?; mi az a rizikó, amit még vállalni lehet a haladás érdekében?; mit hajlandó még elfogadni a közvélemény, és mi az, amit a közvéleménynek már nem tisztje megítélni? Nehéz kérdések ezek, és hogy nem lehet rájuk univerzális érvényű választ adni, azt jól jelzik az országonként eltérő megközelítések. Ezek az eltérések ma még lehetőségeket is biztosítanak. Malajzia vezetése például a megfelelő jogi környezet megteremtésével és állami támogatással (Agensi Inovasi Malaysia) próbál magához csalogatni cégeket akár Minnesotából is, ezzel az ország gazdaságát egy magasabb, modernebb szintre emelve.

Kanyarodjunk azonban vissza az egyre inkább biztonságra játszó cégekhez! Az új gyakorlat az lett, hogy a nagyobb vállalatok megvárják, amíg a kisebbek átverekszik magukat az engedélyeztetési procedúrán, majd felvásárolják őket. A köztes időben ezek a kisebb vállalkozások privát befektetők segítségével működnek, jobbára olyan kockázati tőkebefektetők vagyonának köszönhetően, akik az egészségügyi szektorból gazdagodtak meg, jól ismerik az ágazatot, és nem akarnak kimaradni a következő Medtronicból. Ez a modell egy ideig működött is, viszont az elmúlt évtizedben egyértelmű trendek rajzolódtak ki: 2007 és 2012 között a szektorba áramló befektetések harmadukkal(!) estek vissza, amit 2013-ban újabb 17%-os csökkenés követett. Mindezt részben akár a 2008-as válság számlájára is írhatnánk, csakhogy ha az összes kockázati tőkebefektetés alakulására pillantunk az USA-ban, akkor a vizsgált időtartamban egészen másmilyen trend rajzolódik ki:

Aligha kell magyarázni, hogy egy ilyen mértékű visszaesés már érezhetően lassítja a fejlődést, és a tendenciák alapján nem várható változás... Mindez kevéssé meglepő, hiszen egy orvosi fejlesztés bizonytalan kimenetelű, siker esetén pedig akár egy évtizedig el eltarthat, mire az új eszköz vagy eljárás piacra kerül, és elkezd profitot termelni. A „negyedéves kapitalizmus” korszakában 1-2 évtized szinte maga az örökkévalóság. Az elharapódzó rövid távú gondolkodás mértékét jól érzékelteti a következő felmérés [3]: amerikai CEO-kat és CFO-kat kérdeztek arról, hogy belevágnának-e egy olyan befektetésbe, amely hosszú távon fenntarthatóbbá és nyereségesebbé tenné a céget, de ennek következtében nem tudnák teljesíteni a következő negyedéves riportban az előirányzott számokat. 80%-uk nemet modott... (Úgy vélem, hogy ebben szerepet játszik az is, hogy az USA-ban híresen könnyen válhatnak meg cégek az alkalmazottaiktól.) A részvényesek most akarnak osztalékokat látni, most szeretnék pénzzé tenni papírjaikat, ez pedig hatalmas nyomás alá helyezi a vezetőket. Érdekesség, hogy amíg 40 éve a befektetők átlagosan 7 évig tartottak meg egy részvényt, ma ez az idő 7 hónap... [3]

Az orvosi műszerek világában a megtérülési idő és a kecsegtető esetleges haszonkulcs össze sem hasonlítható az IT világában tapasztalhatókkal, az érzetet pedig még tovább torzítja a média figyelme. Ilyen körülmények közt maximálisan érthető és racionális döntés egy befektetőtől, ha a pénzével Minnesota helyett egy tehetséges Stanfordon végzett programozó garázsa felé veszi az irányt. A tőkéért folyó szabad versenyben az új pacemaker ígérete halmozottan hátrányos helyzetből indul, a piac a jelenlegi tendenciák alapján egyre kevésbé karolja fel az ehhez hasonló ötleteket.

Puszta moralizálás helyett tisztán gazdasági szempontból is feltehetjük a kérdést: ha a befektetők számára nem is éri meg az egészségügyi fejlesztések évtizedes programjainak támogatása, elmondhatja-e ugyanezt magáról a társdalom? Mennyivel kerül majd többe azon betegek ellátása, akik egy ki nem fejlesztett eszköznek hála esetleg dolgozhatnának? Mekkora kárt okoznak a nemzetgazdaságnak a munkából egészségügyi okok miatt kiesők? Számszerűsíthető-e az a haszon, amit ennek fényében mondjuk az MRI készülék kifejlesztése hozott? Meg tudjuk-e határozni, hogy mennyit profitált az emberiség a kvantummechanikából vagy a relativitáselméletből? Lemondhatunk-e az elmúlt évszázad elképesztő eredményei után a további fejlődésről, csak mert az nem hoz profitot 3-6-9 hónapon belül? A kérdések tulajdonképpen költőiek... Ha így teszünk, akkor felvirrad majd a nap, amikor üveges szemmel meredünk a távolba arra gondolván „mi mindent tehettünk volna...”.

/Yuri Shwedoff grafikája/

Minnesota szemléletes példája több tanulsággal is szolgál. Megmutatja, hogy az innováció és a fejlesztés miként emelhet fel akár egy országnyi régiót is. Ugyanakkor érzékelteti azt is, hogy a nem megfelelő szabályozási környezet, a kockázatok esetenként helytelenül megbecsült mértéke miként szabhat gátat a fejlődésnek. Mindenekelőtt azonban rámutat arra, hogy a tisztán piaci mechanizmusok nem mindenhatóak, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy a jelenlegi „mindent most és azonnal” világunkban minden esetben a társadalom hosszú távú, évtizedes időtartamokban mérhető érdekeit szolgálják. Emiatt meggyőződésem, hogy noha számos területen üdvözlendő, sőt, nagyon is kívánatos lenne az állami szerepvállalás visszahúzódása, nem szabad a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni: a XXI. században a sikeresség egyik kulcsa – legyen szó régiókról, országokról vagy az egész emberiségről – az innováció, a kutatás és fejlesztés kiemelt központi támogatása, különös tekintettel azokra a területekre, amelyek nem remélhetnek piaci befektetőket.

Persze ebben az esetben is fontos a mértéktartás. Semmi jóra nem vezetne például, ha parlamenti bizottságok bírálnának el minden egyes pályázatot, kutatói programot, és az adott témákban egyáltalán nem jártas képviselők döntenék el politikai alapon – vagy közvélemény-kutatások alapján –, hogy mit érdemes és mit nem kutatni („nagyszerű” rossz példákat lehet erre találni például az USA-ban, ahol a tudománnyal már-már közmondásosan rossz viszonyt ápoló tagjai is vannak szép számban a tudományokért, űrkutatásért és technológiáért felelős kongresszusi bizottságnak). Ezeknek a döntéseknek szakértői, szakmai körökben kell születnie, viszont a szükséges források biztosítását egy jövőjére gondoló államnak – lásd: a maláj példa, vagy Dél-Korea, Szingapúr – kiemelten kell kezelnie. Ha nem ezt az utat követi az emberiség, akkor könnyen előfordulhat, hogy a XX. század második feléről úgy emlékezik majd meg az utókor, mint a fejlődés egy megismételhetetlen, letűnt aranykoráról, ami fényes jövőt, csodálatos dolgokat ígért, de az emberi kapzsiság és az előrelátás hiánya megakadályozta az álmok szárba szökkenését...

--------------------------------------------

Forrás

A bejegyzés főként Sarah Laskow Foreign Policy-ban megjelent „The Bleeding Edge" című cikkére támaszkodott. 

[1] - mi2g

[2] - Scientific American

[3] - Al Gore: A jövő

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)