Egy ország politikai berendezkedését vizsgálva hajlamosak vagyunk annak szerkezetére – egykamarás vagy kétkamarás törvényhozás, elnöki rendszer, kongresszus, parlament, stb. -, illetve alapvető jellegére – demokrácia, autokrácia, diktatúra, monarchia – fókuszálni. A nagy egészet vizsgáljuk, és megfeledkezünk az azt alkotó összetevők, jelesül az egyes emberek jellemzőiről. Miként hat ki az egész rendszerre az, hogy milyen szakmából kerülnek ki, milyen háttérrel rendelkeznek a vezetők, és egyáltalán minek köszönhető, hogy különböző országokban más és más a tipikus politikus végzettsége? A kérdéskör több szemszögből történő megvilágítása céljából előbb két szélsőségesnek mondható példát mutatunk be, majd ezek után pillantunk rá a magyarországi helyzetre.

Az első állomásunk ezen virtuális utazás során az USA, kalauzunk pedig David Rothkopf, a Foreign Policy Group CEO-ja lesz. Az amerikai törvényhozás működésképtelenséget súroló bénultsága mára már szinte közmondásossá vált... elég csak a tavalyi „kormányzati leállásra” gondolni. Washington bizony nem a Szilícium-völgy, nem születnek eredeti ötletek és új, ismeretlen csúcsok felé törő bátor vállalkozások minden utcasarkon. A két párt közti végletekig kiélezett viszony, a szélsőségesen polarizált légkör és az államvezetés egész szerkezete természetesen nagyban hozzájárul ehhez az állapothoz, de Rothkopf Foreign Policy-ben megjelent érvelése szerint mindez egy nagyobb, társadalmi szintű jelenség vetülete, hovatovább legdrámaibb megnyilatkozása. Ezt a jelenséget „Amerika lebutítása”-ként szokás aposztrofálni. Fontos hangsúlyozni, hogy nem „elbutításról”, hanem „lebutításról” van szó, melyre az angol a „dumbing down” kifejezést használja. Ennek jelentése: valamit olyan módon leegyszerűsíteni, és ezáltal érthetővé tenni, hogy az már a minőség rovására megy. 

Amerikában a sikerességnek hatalmas kultusza van, a zsenik, kivételes emberek ünneplése és elismerése pedig a kultúra része. Ezt meg lehet tapasztalni egy elnöki beszéd alkalmával, de éppenséggel akkor is, ha az ember abban a szerencsében részesül, hogy betoppanhat egy amerikai egyetem kapuin, és elmerülhet a diákság hétköznapjaiban. Mindez azonban csak úgy tud működni, ha az emberek kézzelfogható közelségben érzik társaik munkásságát, és nem érzik kellemetlennek a köztük tátongó szakadékot. Ezen szakadék szűkítéséhez könnyen fogyasztható, a tájékozottság érzetét megteremtő tudásmorzsákra van szükség, amelyeknek különböző formái az elmúlt években igen nagy népszerűségre tettek szert. Gondoljunk csak a több évnyi munkát 18 percbe tömörítő TED előadásokra, vagy a több ezer oldalnyi szakirodalmat közérthető formában prezentáló népszerűsítő kiadványokra. Ezen tudásmorzsák elfogyasztásával a befogadó fél egyfajta – az egyéntől függő mértékben felületes - tájékozottságra tesz szert. Okosabbnak érzi magát, műveltebbnek látszik, ezáltal a „fogyasztás” örömet okoz számára.

Ezen jelenséget lovagolják meg napjainkban a vezető politikusok, médiafelületek és véleményformálók is: elsődlegesen nem az embereket formálják gondolataikkal, hanem gondolataikat szabják az adott célközönségre. A befogadó fél olyan „hivatalos véleményeket” keres – mert a tényeknél fontosabbakká váltak a vélemények -, amelyek összecsengenek saját, már meglévő meggyőződéseivel, azokat tovább erősítik, ezzel fenntartva a „na lám, jól gondoltam én ezt” érzetet. Az eredmény az, hogy a választópolgárok egyoldalúan tájékozódnak, elveszítik nyitottságukat a másik fél – ne adj isten a több másik fél – véleményére, mindezt pedig úgy, hogy vagy észre sem veszik, vagy meg vannak győződve saját sokszor megerősített igazukról.

A hatás persze nem áll meg a Capitolium lépcsőinél... elemi erővel ront az épületbe, és döntő csapást mér a kreativitásra! Egy ilyen rendszerben nincs helye az újító gondolatoknak, a rendelkezéseket nem a víziók, hanem a közvélemény-kutatások eredményei alakítják. Gondolhatnánk, hogy így van ez rendjén, ez a demokrácia lényege: a képviselők meghallgatják a nép szavát, és annak tükrében hozzák meg döntéseiket az ország jövőjét illetően. Igen ám, de valami útközben – még ideális működés esetén is – elveszik. Henry Ford mondta:

„Ha megkérdeztem volna az embereket arról, hogy mit szeretnének, azt mondták volna, hogy egy gyorsabb lovat.”

Szükség van azokra az emberekre a legfelsőbb szinteken is, akik az asztalra csapnak, és túl tudnak látni a ló vontatta járművek jelentette kereteken. Akkor is, ha a nép esztelenségnek hiszi az adófizetői petákok úri huncutságoknak és futurisztikus fantáziáknak hitt innovációkba való befektetését. Manapság azonban azt láthatjuk, hogy ezek az emberek egyre kevesebben vannak Washingtonban (a Foreign Policy által a világ vezető gondolkodóiról összeállított idei 100-as listáról mindössze ketten tevékenykednek Washingtonban, és egyikük sem a kormányban), a demokrácia működésének mechanizmusa és a média tevékenysége pedig egyenesen nehezíti felbukkanásukat.

Rothkopf megvizsgálta „National Insecurity” című tanulmányában a 10 legismertebb „think tank” (szakértő, elemző, tanácsadó csoport, pl.: Council on Foreign Relations) egy évtizedes tevékenységét. Ez alatt az idő alatt majd 12000 riport, tanulmány, panelbeszélgetés, stb. került ki ezen szervezetek kezei közül. Hatalmas szám, viszont a témák meglehetősen egysíkúak voltak: a túlnyomó többség az újságok címlapjairól, a híradók vezetői híreiből visszaköszönő eseményekre reflektált. Közel-Kelet, terrorizmus elleni küzdelem, Kína... A sor legvégén szerepeltek a tudomány és technika világának újdonságait és társadalomra, gazdaságra gyakorolt hatásait bemutató írások. Égbe kiáltó ellentmondás ez, ha belegondolunk, hogy utóbbiak milyen arányban felelősek a munkahelyek teremtéséért, a kitörési pontokat jelentő új iparágak kialakulásáért, a gazdasági növekedésért, azaz az országok jövőjéért. 

Ezek után aligha meglepő, hogy a műszaki vagy tudományos háttérrel rendelkezők kisebbségben vannak a Kongresszusban és a Szenátusban is. A Kongresszusban 54-en érkeztek ilyen irányból az 532-ből, míg a Szenátusban 6-an a 100-ból.

Ezen talán még nem csodálkozunk el. Meglepőbb a tudománnyal és technikával foglalkozó bizottságok összetétele, ugyanis a Szenátus esetében a releváns végzettséggel rendelkező személyek – elnézést, személy – száma 1 a 14-ből, míg a House Committee is csupán 11/38-as arányt tud felmutatni, ami nem éri el az egyharmadot. Kívülről nézve könnyű arra a következtetésre jutni, hogy nem feltétlenül lehet meg a megfelelő szakmai háttértudás ahhoz, hogy adekvát módon el tudjanak bírálni egy-egy tudományos projektet, átérezve annak relevanciáját és a benne rejlő lehetőségeket. És mindez nem is feltétlenül a bizottságban ülők hibája, hiszen fordított helyzetben egy döntően mérnökemberekből álló testület sem tudná megalapozottan elbírálni a legfelsőbb bíróság tevékenységét. Érdekes módon utóbbit nem is bízzák rájuk...

Fordítsuk most el egy kicsit a földgömböt, és nézzünk meg egy merőben különböző összetételű államigazgatást, a kínait. Vonatkoztassunk most el attól, hogy Kínában egészen más módon kerülhet valaki a legfelsőbb körökbe, és tekintsünk el a demokrácia hiányától is. Ezen dolgok vizsgálata egy másik cikk témájául szolgálhat majd, de jelenleg félrevinné a gondolatmenetet: most csak az egyes emberek hátterére kívánunk fókuszálni.

A kínai legfelsőbb kormánytisztviselők 90%-a kutató vagy mérnök. Mára az ilyen irányú végzettség szinte elengedhetetlen a politikai karrierhez odaát. Xi Jinping vegyészmérnök, de találhatunk a legfelsőbb körökben rakétamérnököt és építőmérnököt is (érdekesség: Margaret Thatcher is vegyész volt, Merkel pedig fizikus). Mindez jól tükrözi a kínai társadalom értékrendjét is. Újabban szokás az ideológiai hátteret „techno-nacionalizmus”-ként aposztrofálni. Kínában ugyanis az oktatást, a tudományt és technikát a politikai és gazdasági fejlődés kulcsainak tartják, a legfontosabb eszközöknek, melyekkel a nemzet presztízse növelhető. Egy szegényebb kínai provinciában ma nem a kormányzó háza, a helyi bevásárlóközpont, vagy a stadion a legszebb, legjelentősebb épület, hanem az iskola. A kínai diákság 2012-ben a PISA felméréseken első helyre került matematikában, olvasásban és a természettudományok terén is.

 A teljes ábra itt elérhető

(Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy az elmúlt 15 matematikai diákolimpiából 12-t nyert Kína, bár ezen megmérettetés a kivételesen felkészített elit tanulók közt zajlik, így az egész társadalomra nézve kevésbé reprezentatív, noha kétségkívül információval bír.) Andreas Schleicher, a PISA tesztek felelőse így nyilatkozott:

„Egy olyan társadalom képe rajzolódik ki, amely a jelenlegi fogyasztás helyett a saját jövőjébe invesztál.”

Ez pedig nem csak az oktatásban nyilvánul meg. A mérnökök és kutatók a társadalom legmegbecsültebb tagjai, fizetésük az elmúlt évtizedekben rohamosan emelkedett, az újságokból az űrprogram hírei és egyéb tudományos eredmények köszönnek vissza. A diákság körében a műszaki pályák elsöprő népszerűségnek örvendenek – erről volt szerencsém egyszer az USA-ban egy kínai diáklánnyal hosszasan beszélgetni, mindez itt olvasható -, Kína pedig fokozatosan hagyja maga mögött a „bóvli másolatokat” gyártó nemzet imidzsét. Személyes meggyőződésem, hogy a nem is olyan távoli jövőben esedékes holdra szállás célja is annak bizonyítása: Kína több már ennél, Kína képes olyan technológiák előállítására, amelyek akár a Holdra is eljuttathatják űrhajósait. Ezt nehéz lenne már a bóvli kategóriába sorolni... 

Láttunk tehát két szélső esetet. Mit mondhatunk általánosságban? Az Economistban megjelent adatok alapján szerte a világban a leggyakoribb politikusi végzettség a jogi. Ez nem meglepő, hiszen ha a nagy egészet nézzük, akkor a jog tulajdonképpen ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, mint a politika: mi tesz igazságossá egy társadalmat?; az egyensúly biztonság és szabadság közt; stb. A sikeres jogi pályához szükséges képességek jól hasznosíthatóak a politika színterén is, továbbá a később jogászok számára irányt mutató törvények megfogalmazása és megalkotása természetszerűleg igényli ezt a háttértudást. A jogász gondolkodásmódnak azonban vannak olyan sajátosságai is, melyek a politika színterén káros jelenségek táptalajául válhatnak. Ezek közé tartozik a kategóriákban való gondolkodásra való hajlam – mi vagy ők, bűnös vagy ártatlan –, amely felerősíti a politikai paletta polarizációját. Az „eljárás” mikéntje kiemelt fontosságú egy jogász számára.

A mérnöki szemléletmód inkább a végeredményre fókuszál. Elméletileg az alapvető cél a dolgok működésének biztosítása: hogy álljon a híd, hogy maradjon ép a gát. Az, hogy ez a cél miként érhető el, bizonyos szempontból nézve másodlagos – ahogy másodlagos ez a kínai vezetés számára is sok esetben -, jobbára a kívánt eredmény határozza meg. Egy épület, ami két év múlva összedől nem sokat ér...

A két szemléletmódot ugyan kicsit leegyszerűsítve és sarkítva ábrázolja az Economist szerzője, de arra jó ez a két bekezdés, hogy érezzük: egy adott szakmai háttér nem csak bizonyos tárgyi tudást, hanem egy jellemző gondolkodásmódot is eredményez, ami utána visszaköszön az ország irányításában is. A problémák több szemszögből történő megközelítése csak előnyös lehet a megoldásuk szempontjából. 

(Had hozzak erre egy banálisnak ható személyes példát. Édesanyám egy angol érettségin felvetődő kérdés kapcsán megkérdezett: mit tudnék mondani arra a kérdésre, hogy „mire lehetne használni, ha egy ország tárolná minden lakosának szekvenált genomját?”. Elkezdtem sorolni a különböző tudományos lehetőségeket: orvosi alkalmazások, rákkutatás, személyre szabott kezelések, stb. Magamtól alighanem soha nem jutott volna eszembe testvérem válasza: bűnüldözés.)

Fontos lenne tehát a sokszínűség megléte egy kormányban, hogy minél több szakma képviseltesse magát, ezzel együtt szélesebb rálátást biztosítva az ország problémáira. Sajnos manapság a tendenciák nem ebbe az irányba mutatnak. Elsősorban Nagy-Britanniában és az USA-ban kezd önálló szakmává válni a politikus. Többé már nem igaz, hogy a politikusok egy „civil” karrier után váltják fel irodájukat egy parlamenti székre. A politikai tanácsadó cégek, lobbizással foglalkozó szervezetek, kampány tanácsadói állások, elemző intézmények lehetővé teszik, hogy valaki egész életében a politika világban tevékenykedjen, ezzel teljesen elszakadva a munkaerőpiacon szerezhető tapasztalatoktól. (Intuitíve is érezhető, hogy ez miért probléma, de érdemes elolvasni és továbbgondolni Török Gábor cikkét, amely a politikai logika mindenhatóságának káros mivoltáról szól.)

Ennyi kitekintés után már bizonyára sok olvasóban felvetődött a kérdés: mi a helyzet Magyarországon? A kérdést az Eduline jóvoltából válaszolhatjuk meg, és bizony – nem túl meglepő módon – politikusaink végzettsége terén nem vagyunk annyira nyitottak a keleti útra, mint más kérdésekben... Pedig éppen itt lenne mit tanulni. A 199 képviselőből 177-nek van csupán felsőfokú végzettsége. Ők 315 különböző diplomán osztoznak, melyek közül három (!!) természettudományos, és 42 műszaki... Ez éppen a diplomák hetedét teszi ki... Ezzel szemben 119 jogi és gazdasági, illetve 71 pedagógus diploma foglalhatna helyet egy teli ülésteremben (utóbbi szám felvet bizonyos kérdéseket az oktatáspolitika minősége kapcsán...).

Az Eduline oldalán további kimutatások is elérhetőek

Láthatjuk tehát, hogy bőven lenne még tér a diverzitás növelésére, és akkor talán nagyobb teret kaphatna egy olyan szemléletmód, amely az ország felemelkedésének nem csak a jogszabályokban és gazdasági mutatókban rejlő egyébiránt igen fontos zálogait vizsgálná, hanem a 21. században meghatározó szerepet betöltő tudomány és technika társadalmakra és gazdaságokra gyakorolt hatásaira is nagyobb figyelmet fordítana. A kettő csak együtt működhet, csak együtt adhat egy sikeres egészet. Elengedhetetlenül fontos lenne ez elsősorban az oktatás átstrukturálása miatt, hogy a jövő nemzedékét ténylegesen a jövő kihívásaira tudjuk felkészíteni, továbbá hogy megfelelő fejlesztések és kutatások támogatásával versenyképesek tudjunk maradni egy a maitól gyökeresen eltérő munkaerő-piaccal és társadalmi berendezkedéssel rendelkező világban is. Mert egy valamiben nem tévednek vezetőink: a világ valóban alapjaiban változik meg a szemünk előtt...   

--------------------------------------------

Források

Foreign Policy: Dis Town

stemwire.org: Is Congress STEM-literate?

Eduline: Mit tanult Hoffmann, Hiller és Novák Előd?

The Economist: There was a lawyer, an engineer and a politician...

Silicon Africa: 90% of Top Chinese Government Officials are Scientists and Engineers

BBC: China, the world's cleverest country?

The Guardian: PISA 2012 results

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)