A korábbi nagy sikerre való tekintettel ma újra jelentkezik hasábjainkon Foied vinom pipafo cra carefo törzskommentelőnk egy nem szokványos magyar regény ajánlójával!

---------------------------------------

1882-ben eltűnt egy 14 éves kislány Tiszaeszláron. A lakosság az eltűnést az ott élő zsidó közösségre fogja, megvádolva őket, hogy a kislány vérét belesütötték a pászka kenyerébe. Az esetből előbb országos, majd nemzetközi botrány kerekedik. A gyanúsítottakat perbe fogják, majd a per 1883-ban a vádlottak felmentésével végződik.

Ez a történet a témája Márton László legújabb regényének, mely a Hamis tanú címet viseli. Aktuális ez a történet? Fontos ez nekünk? Van benne bármi, ami olyan, mintha ma lenne? Tanulhatunk belőle bármit is?

Bevallom, nekem ez a tiszaeszlári vérvád néven elhíresült eseménysor mindig elsősorban arról szólt, hogy „bezzeg” azokban a boldog békeidőkben még működött Magyarországon a jogállam. A vád persze abszurd volt, de az eseményeket kivizsgálták, a vádlottakat fölmentették, wo ist das Problem? Nem is gondolkodtam róla sokat; a XX. század pont arról szólt, hogy koholt vádak esetén a bíróság nem fölmenti, hanem jó esetben börtönre és vagyonelkobzásra (kitelepítésre, munkavégzéstől való eltiltásra stb.), rosszabb esetben halálra (esetleg kényszermunkára, haláltáborra stb.) ítéli a megvádoltakat. Ehhez képest istenes idők voltak azok, amikor ilyesmi még álmunkban sem történhetett. 

Elolvasva a regényt, az „istenes idők” fogalma erősen relativizálódott bennem, sőt meggyökeresedett bennem a gondolat, amit a regény tulajdonképpen sugall is, hogy ebben az 1882-es évben, mely egyebek közt Arany János haláláról is nevezetes, az egész magyar történelem (és így jelenkorunk) minden átka és problémája összesűrűsödik, és a tiszaeszlári esemény mintegy szimbóluma annak, hogy Magyarország miért nem jut soha egyről a kettőre. Szimbóluma annak, hogy mindig elvétjük a lényeget, mindig mellélövünk.

Aki közelről ismeri a magyar irodalmat, annak Márton Lászlót nem kell bemutatni. Korunk egyik legsikeresebb, legtermékenyebb és legjobb írójáról van szó. És az egyik legműveltebbről is. Műfordítóként is a legkiválóbbak egyike, lefordította egyebek közt a Grimm-meséket, a Faustot vagy Walter von der Vogelweide összes verseit. Stílusának szinte mindegyik művében alapja a különböző hangnemek és beszédmódok virtuóz váltakoztatása, az irónia, a játékosság, a humor. Aki még nem olvasott tőle, okvetlenül tegye meg. Kezdheti akár egyből a Hamis tanúval is.

A regény Tiszaréten játszódik, és aki ismerős a magyar irodalomban, annak ez a név ismerősen csenghet. Tiszarét… Hiába keressük a térképen. Ez a település csak a magyar irodalomban létezik. Eötvös József A falu jegyzője című regénye játszódik Tiszaréten. Nem tudom, ki olvasta A falu jegyzőjét. Nekem az egyetemen kötelező volt. Nem sok jót vártam tőle. Valami unalmas, ma már nem aktuális problémákkal foglalkozó, elavult, ósdi művet vártam. A címe sem ígért sok izgalmat. Annál inkább megdöbbentett, hogy A falu jegyzője briliáns humorral megírt, hihetetlenül modern regény. Egyáltalán nem csupán „irányregény”, ahogyan sokáig mindenki értelmezte. Bonyolult, sokrétű mű, melyet ma is nagyon könnyű olvasni. De amely valahol mégiscsak arról szól, hogy Magyarország milyen elmaradott hely, hogy elavultak a börtönök, az infrastruktúra, sikkasztanak a politikusok, korruptak az ügyvédek stb. stb. Szóval arról, ami ma is van.

Tiszarét felbukkanása nem az egyetlen meglepetés. Ellenkezőleg. Márton regényének szinte minden oldala meglepetéseket tartogat. Megjelenik a regényben egyebek között Lúdas Matyi (persze már öregen, ’82-ben már igencsak aggastyán volt szegény), Döbröghy (annak a Döbröghynek az unokája), Noszty Feri, Mikszáth Kálmán, Tisza Kálmán, Patikárius Jancsi (ő ugye az Édes Annából, bár annak inkább az apja lehet), és még nagyon-nagyon sok fiktív és valós alakja Magyarország akkori (és mai) történelmének. Az egyik jelenetben még Horthy Miklós is fölbukkan, darutollas kalapban, épp annyi idős, mint Eszter és Móric, jó kiállású fiú, akire első pillantásra még az országot is rábízná az ember. De aztán egy perccel később már inkább mégsem.

A játék, bár valóban infantilis néha (ahogyan Radnóti Sándor írja a kritikájában), korántsem öncélú. Azt mondatja, hogy a történet nemcsak a tiszaeszláriak története, hanem egész Magyarországé, a magyar kultúráé. Emiatt lesz Solymosi Eszterből Ölyvesi Eszter; Scharf Móricból Spitz Móric; Nyíregyházából Szentvilmos és így tovább. A konkréttól ezek a játékok röpítik a sztorit az általános felé.

És van még egy oka ennek. Fiktív és valós történetek keverése azt is sugallja, hogy minden valós történet egyben fiktív is (hiszen elmesélések, legendák által jut el hozzánk); és minden fiktív egyben valós is (hiszen ugyanúgy életünk része egy regény, mint bármi egyéb). Szóval a határok nem élesek, és ez nagyon fontos, már csak azért is, mert az eredeti történetet (azaz Solymosi Eszter eredeti történetét) senki sem ismeri, csupán sejthetjük, hogy szegény a Tiszába fulladt. (Már csak azért is, mert egyébként megtalálták ott a holttestét.)

A regény műfaja leginkább szatírának tűnik, nem értjük, hogy az emberek hogyan lehetnek ennyire ostobák, és hatalmasakat nevetünk olvasás közben. A nevetésünk azonban egyáltalán nem jóízű. Azért nem az, mert szinte minden bekezdésben érezhetünk valamilyen aktualitást. Amikor az oroszországi pogromok elől menekülő zsidókról van szó, azonnal korunk menekültválsága ötlik fel bennünk. Amikor a parlamenti ellenzék és kormánypárt működése a téma, egyből a saját korunkra asszociálunk. És így tovább. Ez nem azt jelenti, hogy Márton a mi korunkat írja meg, hanem azt, hogy Magyarország örök korát, egy állandó jelent. Az élet semmit sem változott, és legkevésbé sem fejlődött 1882 óta. És már akkor is kibírhatatlan volt.

Miért volt kibírhatatlan?

Hogy jobban megértsük a bajt, egy kicsit hosszabban idézek a regényből.

„A tiszaréti ember látástól vakulásig dolgozik, majdhogy bele nem szakad a gürcölésbe, mégis alig tudja előteremteni a betevő falatot, rongyos ruhában jár, és máról holnapra él, amíg él.

Elképzelhető, hogy az olvasó nem érti, miért van ez így. Mert hiszen istenáldotta vidék ez. Igyekvő nép, egészséges éghajlat, termékeny föld. Errefelé bőségesen terem bármi: gabona, gyümölcs, kerti zöldség, kukorica, napraforgó, dohány. Miért vannak ezek a falvak és az itt lakó emberek úgy lerongyolódva, mint Bay Gyurka pandúrjai?

Ha megkérdezünk Tiszaréten egy tekintélyes embert, például Borbély Gábort, a község elöljáróját, hogy mért van ez így, ő azt fogja felelni: azért, mert a népet kiszipolyozzák a zsidók. A szegény ember, főként pedig a legszegényebb, nem leli örömét másban, mint a berúgásban, a részegeskedésben. Elmegy a kocsmába, és ott elszedi a pénzét a zsidó.

[…]

Ha viszont nincs kedvünk vitatkozni a falubíróval, és elfeledkezünk a faluban élő zsidókról (úgyis lesz még róluk szó), akkor megállapíthatjuk, hogy a tiszaréti földműveseknek vagy nagyon kevés földjük van, vagy éppenséggel semmi. […] A szerencsés kevesek a jobbágyfelszabadítás után földtulajdonosok lettek, harmincholdas vagy legalább tizenöt holdas vagy legeslegalább hét-nyolc holdas gazdák. Ők megélnek a földből, ők a maguk urai. Bezzeg amikor a zsellérek követelni kezdték, hogy most már őket is szabadítsák fel, az akkori hatóság tudomásukra hozta, hogy rajtuk nincs mit felszabadítani, ők már eddig is szabadok voltak, tudniillik a ház és föld birtoklása alól.

[…]

Ez a terület volt régen a török hódoltság északi határa, és a háborúk során teljesen néptelenné vált. Üresen és elvadulva tátongott legalább két évszázadon át. Most viszont virágzó dohányföldek, csinos gányófalvak, ameddig ellát a szemünk. Mit számít ehhez képest, hogy a hitbizomány a tiszaréti zselléreket koldussá tette! A plébános és a falubíró úgysem a grófot hibáztatja a nyomorúság miatt, hanem Friedmann kocsmárost, aki a hitbizománytól bérli a regálét. (Arról nem szólva, hogy leszállította nyolc krajcárra a pálinka árát, így a tiszaréti napszámosnak most már tíz pohárral kell fogyasztania, hogy megszabaduljon egész napi keserves munkával szerzett jövedelmétől.)”

Szóval létezik egy valóságos probléma, a nincstelen zsellérek (akik a lakosság többségét tették ki még abban a korban is) nyomorúsága, és az ebből fakadó devianciák, alkoholizmus, reménytelenség. És létezik az a jelenség, hogy a nincstelenek nem a baj okozója ellen fordulnak (azaz a hitbizomány, a gróf, a nemesség szűk látókörű, önző döntései ellen), és nem tőlük követelik a helyzet megváltoztatását, hanem egy, a baj szempontjából irreleváns harmadik szereplő, a zsidók ellen használják föl minden összegyűlt keserűségüket, bosszúságukat, gyűlöletüket. Ráadásul úgy (mert persze ez is hozzátartozik az abszurditáshoz), hogy éppen ők azok, akik a zsidó kocsmáros üzletét életben tartják és virágoztatják.

Pontosan ez az, ami olyannyira maivá teszi a szövegben ábrázolt világot. A problémáink ma is a vagyoneloszlás igazságtalanságából fakadnak, mely állapot joggal ébreszt dühöt és elkeseredést a lakosság különféle rétegeiben. Ez a düh azonban, amikor kiáramlik, egyben célt is téveszt. Nem a torz gazdasági szerkezet felszámolása érdekében szólal meg, hanem olyan szereplők ellen, akik jobb esetben is ellavírozó haszonlesői, sokszor viszont egyenesen pusztán elszenvedői ennek a szerkezetnek.

Márton regénye persze éppoly kevéssé „irányregény”, amennyire Eötvösé volt. Nem gazdasági pamflet, nem megoldást kínál, nem szépirodalmi köntösbe bújtatott tudományos munka Magyarország szociológiai problémáinak megoldásáról. A regény a helyzetet írja le, a velejéig abszurd, tébolyító helyzetet. Hogy ez az abszurd helyzet konkrétan milyen abszurdabbnál abszurdabb jeleneteket teremt, azt részben az olvasó fantáziájára bízom, részben viszont arra buzdítok mindenkit, hogy olvassa el a regényt; mint minden jó szöveg, ez is akkor a legjobb, ha szóról szóra idézzük föl, leírni és értelmezni minden poénját sem nem lehet, sem nem érdemes.

Ízelítőképp csak egyetlen részletet hadd idézzek még. A jelenkori valóságunkkal való bármiféle hasonlóság természetesen csak a véletlen műve.

„Tudja-e nénémasszony, hogy a nemzetközi zsidó bankár, a Rotschild csilingelő aranyakért meg akarja vásárolni a mi Eszterünk halálát? És ráadásnak még a magyar igazságot is!

Ölyvesinének tátva marad a szája. Ő eddig még sohasem hallott Rotschildról, a nemzetközi zsidó bankárról. Az idei nyárig azt sem tudta, hogy bankok is vannak a világon. Neki még a Taksonyvidéki Takarékszövetkezet is megrendítő újdonság volt. Még most sem érti teljesen, hogy mire jó egy ilyen takarékos izé. Ez a Rócsird meg, vagy hogy a francba hívják, eddig még a leglidércesebb rémálmaiban sem jött elő. Mit akar ez a Rócsird? Mire kell neki az én Eszterem halála meg a magyar igazság?

Hát csak arra, nénémasszony, hogy a töméntelen pénzével megvásárolja egész Magyarországot, és ide telepítse a világ összes zsidaját, akik aztán kiszívják az utolsó csepp vérünket is.

Ölyvesiné elborzad, és vele borzong a tiszaréti közvélemény. Erre ez eshetőségre mostanáig nem gondoltak. Hát még ha Ölyvesiné azt is tudná, hogy Rotschild nem is egy van, hanem sok, nagyon sok! Van egy Rotschild-bankház Frankfurtban, egy másik Bécsben, egy harmadik Frankfurtban, és mindegyikben ott nyüzsög egy seregnyi Rotschild! (Hátha nem is Magyarországot akarják megkaparintani, hanem az egész világot.)

Nem, erről Ölyvesinének halvány sejtelme sincs. Ezt igazából még Verhovinay sem tudja, pedig ő egy országos napilap főszerkesztője.

Tud ő ehelyett valami mást.

Neki arról van tudomása, hogy Rotschild megvásárolta a miniszterelnököt.”

És így tovább. Összeesküvés-elméletek, babonák, gyanútlanság a gyanakvásban, tájékozatlanság és felkészületlenség, mindent átszövő igénytelenség. És a legnagyobb figyelemhiány éppen azokkal szemben, akik az igazi bajt okozzák.

Megéri elolvasni ezt a könyvet? A válaszom azért „igen”, mert bár a szatíra áthallásai olykor szinte olcsóknak tűnnek, a regény mégsem merül ki ebben a vitriolos társadalomkritikában. Ne feledjük a regény címét: Hamis tanú. Ez egy 14 éves fiúra vonatkozik, akit az őrült paranoia lelki nyomorékká tesz; akinek saját apja és családja ellen kell eskü alatt (hamisan) tanúskodnia. És van egy másik 14 éves is a regényben, maga Eszter, akit még holtában sem hagynak békén, hulláját összevissza farigcsálják, elássák, kiássák, vagdossák, kaparják, őrzik, egyszóval perverz ösztönöktől hajtva kihasználják. Így a tiszaeszlári történet jóval többé válik, mint pusztán egy beteg társadalom kórtanává. Nemcsak jelen van, létezik jövő is, és azt a gyerekek hordozzák, akiknek sorsát nagyban meghatározza egy közösség gondolkodásmódja. A könyvnek tagadhatatlanul ők a főszereplői. Az ő sorsuk mint modern üveggömb mutatja meg, hogy mit várhatunk a jövőnktől, és hogy hová tart az ország. Éppen tehát a gyerekeink és a jövő iránti felelősségből érdemes a könyv kegyetlen iróniáját magunkra vennünk, mielőtt mi magunk is gyermekek megrontóivá válnánk. Mert amit az üveggömb megmutat, az nem hazudik.

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)