2018. ápr 07.

A szégyen menete...

írta: _Maverick
A szégyen menete...

Holnap eljön hát a várva várt nap... Valljuk be őszintén: elfáradtunk, megcsömörlöttünk, és valójában ideológiától, motivációtól és pártállástól függetlenül csak túl akarunk lenni az egészen. Csüggedten, keserűséggel vegyes tépelődéssel a szívemben indulok úgy 20 óra múlva a vasútállomás felé. Munkám miatt rossz irányba és rossz határt léptem át, így a voksolás számomra egy 6-8 órás program lesz. Kényelmetlen, de mégis azt kívánom, bárcsak néhány verőfényes vasárnapi perc vagy óra lenne a legtöbb, amit elveszítünk... Valójában sokkal többet vesztettünk egyénenként és társadalomként egyaránt.

valasztas2011_szavazas_500.jpgMTI fotó: Mohai Balázs - nograd24.hu

Elveszítettük az egymással való beszélgetés és különösképpen az egymás meghallgatásának képességét. Ó, hány meg hány társaságban – vagy akár családban – töltött felhőtlennek ígérkező percet fojtott meg az az érzés, az a tapasztalatokban gyökerező tudat, hogy egy kényes téma szikrája azonnal lángba boríthatja az asztal körül helyet foglaló lelkeket?

Elveszítettük az egységes társadalomban, az országban való gondolkodás képességét is. Vagyunk „Mi”, a bölcsek kövének birtokosai, kiknek minden tettét és szavát legitimálja a „tény”, hogy a történelem jó oldalán állunk; és vannak „Ők”, az ellenségeink, a minket lehúzó ballaszt, az élősködők és ármánykodók söpredéke... A kérdés csak az, hogy ki és mi szerint húzza meg a kategóriák átjárhatatlan határát. Nézzünk szembe az elborzasztó ténnyel: a tűzzel játszunk már évek óta. Magyar magyarnak és szomszéd a szomszédnak farkasa... Ha Magyarország a jelenleginél is szerencsétlenebb történelmi fejlődésű ország lenne – és az önsajnálatban sütkérező közhiedelemmel ellentétben „lefelé” bőven van mozgástér, a történelem emberi aljassággal kibélelt kútja feneketlen –, akkor már egy polgárháború és/vagy népirtás küszöbén állnánk...

Elvesztettük a hitünket és bizalmunkat abban, hogy lehet jobb; hogy léteznek őszinte vezetők; hogy létezik olyan, hogy valaki önzetlenül próbál tenni egy közösségért... mindenki bűnös, ameddig ártatlanságát nem bizonyítja. Bizalom nélkül pedig nincs a társadalmat összetapasztó kohéziós erő, és nincs jövő sem.

Naponta beszélünk a kultúráról, mégis elveszítettük lábunk alól a kulturális minimum jelentette biztos talapzatot. Ha valaki 20 évvel ezelőttről hirtelen 2018-ban találná magát, akkor a híreket, beszédeket hallgatva, a véleményeket, publicisztikákat és online hozzászólásokat olvasva alig hinne a saját érzékszerveinek. Ez lenne a szint abban az országban, amely büszkén lengeti minden adandó alkalommal Deák, Széchenyi vagy éppen a Nyugat költői nemzedékének neveit? Mindez lehetséges? Minden nap csak pár centit araszoltunk beljebb egy sötét erdőbe. A változásokat folytonosságukban észre sem vettük, de apránként összeadódtak. A centikből mérföldek lettek, és most már azt sem tudjuk a sűrű sötétségben, hogy hol vagyunk, miként kerültünk ide, és merre van a kiút... Hipotetikus időutazónk úgy nézhet ránk mint egy régen látott ismerős, aki meglepődik az idő vasfoga által számunkra észrevehetetlen módon kikezdett arcvonásainkon.

Vannak, akik a sárba tiporták saját szakmájuk normáit, és ilyen vagy olyan jellegű haszonszerzés céljából elveszítették hitelességük írmagját is. A gerinc árfolyama rohamosan zuhan a modern idők morális tőzsdéjén. Mielőtt azonban valamiféle megkérdőjelezhetetlen erkölcsi magaslatról pillantanánk le megvetően ezen végérvényesen alámerülő honfitársainkra, jobb ha szembenézünk a ténnyel: ha nem is ugyanolyan okokból, ha nem is ugyanolyan mértékben, ha nem is feltétlenül összehasonlítható módon, de bizony sokan magunk is morálisan ingoványos vidéken billegünk, és a csetlés-botlás közben el-elejtjük elveink batyuját, hogy később újra felvehessük azt, mintha mi sem történt volna.

Az urnák felé ballagók közt vannak, akik évekkel, évtizedekkel ezelőtt hitet tettek az értékrendjük, meggyőződésük vagy éppen a történelmi és családi hátterük miatt egyik vagy másik párt mellett, és kitartanak annak ellenére, hogy az adott formáció esetleg már régen mást képvisel, talán egyenesen lábbal tapossa éppen azokat a bizonyos fontosnak tartott értékeket. Szürreális módon egy-egy színes logó önmeghatározásunk egy alappillérévé, személyiségünk feladhatatlan részévé válhatott...

És vannak, akik taktikai okokból és/vagy az egyéni körzetükben eléjük tett névsor jelentette kényszerből előre megfontolt szándékkal, tudatosan mennek majd szembe saját értékrendjükkel, az elvek fentebb említett batyuját egy kicsit meghajolva átmenetileg a földre téve a fülke előtt... Ezrek, tízezrek, százezrek fognak olyan jelöltekre szavazni, akiket emberileg sem tartanak sokra, de legalább pártjukat is elfogadhatatlannak ítélik meg. Nemzetünk egyik nagy tragédiája – és kollektív veszteségünk –, hogy már régóta csak valami ellen és nem valamiért állunk ki, hogy a legjobb megoldás helyett a legkevésbé rosszat keressük, és ráadásul még el is hitetjük magunkkal: a kettő egy és ugyanaz.

Egy ilyen kényszer alatt hozott, elveket átmenetileg sutba dobó döntés az adott szituációban lehet logikus, lehet racionális, lehet stratégia szempontból helyes is. Egy dolog nem lehet: felhőtlen elégedettségre okot adó. Egy kicsit nehezebb lesz számomra vasárnap este egyenes gerinccel tükörbe nézni. Egy kicsit úgy fogom érezni, hogy én is léptem egyet a sűrű sötét erdő mélye felé. „A tömeg lökött magával” - nyugtatom majd magam, de minden racionalizálás ellenére egy hajszállal kevésbé fogom magam egyenes embernek tartani. Nem segít ebben az sem, hogy pontosan tudom: akárhogy is cselekszem az adott peremfeltételek mellett, így vagy úgy, aktívan vagy passzívan hozzájárulok valamihez, amit egyetlen porcikám sem kíván... Bármi is lesz az eredmény, ilyen körülmények között nem fogok tudni igazán örülni.

Hát így jön el április nyolcadika! Így menetelünk majd az urnák felé beállítottságtól és vérmérséklettől függően haraggal, félelemmel, reménnyel, várakozással, izgalommal és még ki tudja hányféle érzéssel a szívünkben. De ez csak a felszín, a látszat. Ha a dolgok mögé nézünk, visszapillantunk a homályba boruló bejárt útra, akkor az előzmények és érzelmek színes kavalkádja mögött pártállástól függetlenül csak egyetlen dolog marad... Egy országgyűlési választás alkalmából az urnák elé járulás elvileg a demokrácia ünnepe kéne legyen, ehelyett mostanra mindez csak a szégyen menete... Mind elvesztettünk, elveszítünk valami értékeset, valami emberit ebben a folyamatban (és hol van még az erdő széle...). Aki pedig azt hiszi nem, az veszítette a legtöbbet!

--------------------------------------------

Ez a jegyzet természetesen egyben választási kibeszélőként is funkcionál... Ígérem, hogy a következő poszt - hacsak nem ér valami feltétlenül megírandó élmény holnap a szavazás alkalmával - NEM a választásokkal fog foglalkozni! Csak legyünk már túl rajta... 

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

Szólj hozzá

politikus értékrend Magyarország választás2018