„Egy tisztás az erdőben akkor is ott van, ha éppen sötétség van. A tisztás a megvilágítás lehetőségének előfeltétele. Csak ott lehet világosság, ahol valamit megtisztítottunk, ahol valami egyáltalán elérhető a fény számára.”
- Heidegger (Zollikon p. 12) -

Nehéz fogást találni a kezünk közül szinte észrevétlenül kislisszanó esztendőkön... Már majdnem egy évtized telt el azóta, hogy egy kedves professzorom megosztotta velem pár gondolatát az idő múlásáról. Ahogy ő mondta: „az ember logaritmikusan érzékeli az időt”, azaz minél idősebbek vagyunk, annál fürgébben illannak el a napok. Ha megkérdezünk egy 75 év körüli embert – mondta ő –, hogy hogy érzi, visszatekintve az élményekre nagyjából mikor telt el élete fele, akkor a válasz valahol a 25 éves kor környékén lesz. Utána minden felgyorsul...

Akkortájt éppen 25 körül voltam, emiatt bár megértettem a gondolatot, kevésbé tudtam átérezni azt. Az elmúlt 5 év azonban sokkal átélhetőbbé tette mindezt, mert hirtelen mintha az idő vasfoga erősebben kapott volna bele életem futószalagjába, és egy felgyorsuló futópadhoz hasonlóan hajszol egyre gyorsabban és gyorsabban... Homlokomra kiülnek az izzadságcseppek, ahogy próbálok lépést tartani, és érzem, hogy egyre fáradok. Néha megpróbálok megpihenni, és a szusszanásnyi szünetekben végiggondolni, hogy mi változott. Miért érezzük azt, hogy korunk előrehaladtával a szárnyas idő egyre nagyobb csapásszámra kapcsol?

Egy egyszerű megközelítésben segítségül hívhatjuk az arányosságokat: 2 évesen 1 év az addig megélt időhöz képest sokkal hosszabb, mint 70 évesen, ezért hosszabbnak is éljük meg, következésképpen érzetre lassabban múlnak az esztendők. Szinte azonnal érezhetjük, hogy ez az érvelés valamiért sántít. Az idő múlásának érzékelése ugyanis nagyban függ attól, hogy éppen mivel foglalkozunk. Néha egy 5 perces feszültségekkel teli várakozás óráknak tűnhet, máskor meg belemélyedve egy szívünknek kedves feladatba a flow élmény közepette észre sem vesszük, hogy egy egész délután elmúlik. A puszta arányosságnál többről van itt szó!

Einstein óta tudjuk - pontosabban az emberiség számára rendelkezésre áll a tudás, de az egyén szintjén a „hallottunk róla” talán a helyesebb kifejezés –, hogy az idő is egy relatív fogalom, függ a választott vonatkoztatási rendszertől, a megfigyelő helyzetétől, az erős gravitációs mezőben meggörbülő téridő geometriájától. Ezzel a gondolattal párhuzamba állíthatók egyfajta „hétköznapi relativitáselméletként” a fenti példák. Ha felismerjük az idő gyorsulni látszó múlását, elgondolkodunk ennek okairól, akkor vajon észre tudjuk-e venni, hogy mely tevékenységek vonzásába kerülve görbül meg számunkra kedvezőtlen módon az időérzékelésünk; meg tudjuk-e változtatni úgy saját viszonyítási rendszerünket, hogy egy nap 10 év múlva is ugyanolyan hosszúnak tűnjön, ugyanolyan erős színekkel fessen elménk emlékkönyvébe, mint egy másik 10 évvel ezelőtt?

Ahogy öregszünk, az élet rendszerint úgy válik egyre kiszámíthatóbbá, a napok úgy lesznek egyre hasonlóbbak. Egyre több dolgot csinálunk rutinból, „robotpilóta” üzemmódban: gyakorlatilag oda sem figyelve, az évek során rögzült automatizmusok mentén. A metaforánál maradva: minden egymást követő évre egyre kevesebb „kézi vezérelt”, azaz aktívan átélt pillanat jut. Ha már-már közhelybe csapó módon akarunk fogalmazni, akkor azt is mondhatnánk némileg kilendítve a Coelho-métert, hogy minden évben mindig egy kicsit kevesebbet élünk igazán... Eközben azon tennivalók, vágyak, célok listája, amelyeket még szeretnénk megcsinálni vagy elérni, egyre csak gyarapszik. Modern világunk a karrierépítéssel, bürokráciával, bizonytalansággal, marketinggel, folyamatos online környezettel csak úgy ontja magából a lista újabb és újabb elemeit. Mindig van még egy könyv, még egy cikk, amit jó lenne elolvasni; még egy film vagy sorozat, amit meg szeretnénk nézni; mindig látunk egy újabb szép helyet, ahova jó lenne elutazni; mindig van még valami, amit meg kéne már csinálni régóta a ház körül; mindig van egy új feladat a munkahelyen, és a sort hosszan lehetne folytatni... Mindig van valami új, és eközben mindig van sokkal több régi, amiket szintén nem pipáltunk még ki... Valahol mélyen pontosan tudjuk, hogy soha nem is fogjuk, de törölni még sem tudjuk az egyes pontokat. Abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy néhány kritikusnak vélt mérföldkő elérésével majd szusszanhatunk, majd minden megváltozik. Csak addig az odaképzelt pontig kell még kitartani, és utána hátra lehet dőlni... Valójában azonban mindig feltűnik egy újabb mérföldkő a látóhatáron: a lista egyre csak nyúlik, míg végül valóságos hegyként vet árnyékot az életünkre. Ahogy Eric Barker írta blogján:

Valahol ez a gondolat rejti a kulcsot. Próbálja meg mindenki felidézni, hogy legutóbb mikor – és úgy általában milyen gyakran – fordult elő, hogy huzamosabb ideig, megszakítás nélkül ténylegesen egy adott tevékenységre fókuszált, és ezalatt nem kapcsolt robotpilóta üzemmódba miközben már a következő teendőn, a lista következő pontján járt az esze. Ha megpróbáljuk tudatosan kicsit kívülről szemlélni magunkat, akkor könnyen előfordulhat, hogy azt látjuk majd: időnk jelentős részében a múltra, a jövőre, vagy valamilyen elképzelt, hipotetikus pillanatra gondolunk... csak éppen a jelenre nem. Ilyen gondolatkavalkádban a „jelen” kevésbé rögzül később előhívható emlékek formájában.

Néhány nappal ezelőtt hasított belém ez a felismerés. A munka után hazaérve a szőnyegen fekve gügyögtem éppen az elalvás elleni küzdelemben emberfeletti erőket mozgósító 2 hónapos kisbabánkkal. És azon kaptam magam, hogy közben már azon jár az agyam, hogy ha szegény végre el tud aludni, akkor mit is kellene gyorsan megcsinálni: le kéne vinni a szemetet, fel is kéne söpörni, aztán gyorsan talán marad még idő elolvasni a vonaton félbehagyott fejezet végét, ha meg szerencsém van, akkor még talán nekiállhatok egy blogposztnak is mielőtt felébred... Csupa olyan dolog, amely nem igényel előzetes tervezést, nyugodtan félre lehetne tenni őket egészen addig, amíg aktuális nem lesz az adott tevékenység. Még végig sem értem ezen gondolatok során, amikor feleségem az asztal mellől még két javaslattal toldotta meg a „ha majd elalszik...” listát. A munkanap végén ezzel szemben persze az esti játékra készültem lélekben... Mindig a következő vagy a még azutáni pontra. A jelen meg valahol elveszik, és vele már másnap elmosódnak azok a szinte észre sem vett pillanatok, amelyekre érdemes lenne évek múltán emlékezni. Már többször megdöbbentem, hogy néha már a következő hétvégén nem tudom felidézni a hét legemlékezetesebb momentumait, amelyeket feltétlenül el akartam mesélni szüleimnek. Fél lábbal folyton a jövőben élünk abban a hiszemben, hogy ezzel a jövőbeli énünk érdekeit szolgáljuk, közben sokszor éppen „őt” lopjuk meg...

Visszatérve az eredetileg teljesen más kontextusban szereplő Heidegger idézethez: a gondolatok sűrű erdejében egyre kevesebb tisztást találni, amelyeket bevilágíthat elménk később előhívható emlékeket rögzítő, valóságot fürkésző fénye. A „jelen” észrevétlenül meghúzza magát a jövő felé törő gondolatok árnyékában. A folyamathoz hozzájárul az is, hogy ahogy idősödünk, úgy gyengül az a bizonyos pásztázó fény is, azaz úgy romlik a memóriánk, és úgy lesznek eleve kevésbé színpompásak az éppen rögzülő későbbi emlékek még odafigyelés esetén is. Életünk alkonyán visszatekintve pedig időérzetünket mi más határozhatná meg, mint az emlékeink sora? A 95 évet megélt nagyapán élete utolsó éveiben a szellemi hanyatlás eredményeként egyre gyakrabban ismételte meg kedvenc, a kihívásokkal küszködő emlékezetében legélénkebben élő történeteit, emlékeit. Ezek szinte mindegyike a 40-es, 50-es évekre, azaz 20-40 éves korára datálódott... Könnyű volt viszontlátni ebben professzorom szavait.

Mit mondhatunk hát mindezek után az idő lassításáról és azokról a bizonyos vonatkoztatási rendszerekről? Ezen morfondírozva rájöttem, hogy nem is feltétlenül a társaság miatt szeretek csak társasjátékozni és floorballozni, hanem mert ezek azok az időtöltések, amelyek során minden mást kikapcsolva ténylegesen csak egy dologra figyelek órákon át, és ez bizony nagyon jó érzés! A probléma felismerése után nem kevés odafigyeléssel talán egyre több nap egyre több órája is ehhez hasonlóvá tehető a legkülönfélébb tevékenységek űzése közepette is. Modern környezetünk amúgy is mázsás malomkőként zúzza parányi szilánkokra figyelmünket, a világ pedig anélkül is éppen elég rohanó, hogy ezernyi feladat közt megosztott gondolatainkkal megpróbálnánk még két sebességfokozattal feljebb kapcsolva elé vágni. Egyszerűen rögzítsük a vonatkoztatási rendszer origóját az éppen megélt pillanathoz: a saját érdekünkben próbáljuk meg néha megzabolázni a tennivalók viharában vadul vágtató elménket, próbáljunk időt szakítani és reflektorainkat ráirányítani magára a jelenre is... 20-30-40 év múlva alighanem hálásak leszünk érte!

Tom Hussey: Reflections of the Past című fotósorozatának egy darabja

 --------------------------------------------

Források és az ihletet adó cikkek

Raptitude: How to Slow Down Time

Philosophy Now: Heidegger's Ways of Being

Eric Barker: Ancient Wisdom Reveals 7 Rituals That Will Make You Happy /Igen, ez a blog a legirritálóbb klikkvadász technikákkal ad címeket, de ettől még a tartalom rejt igazi gyöngyszemeket néhány láthatólag kényszerből születő bejegyzés mellett./

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)