Az életben vannak olyan élmények, amelyek hatására kisebb vagy nagyobb mértékben lényegében egyik pillanatról a másikra megváltozik az ember világnézetének egy darabja, bizonyos dolgokhoz való viszonyulása, a körülöttünk zajló események értelmezésének módja. Nem kell persze feltétlenül nagy dolgokra, halálközeli élményre vagy egyéb megrázó személyes tragédiára gondolni: elegendő lehet ehhez egyetlen könyv, beszéd, film, egy eltalált metafora is. Rögvest meg is említenék három meglehetősen különböző jellegű és mértékű példát a saját életemből!

• 2012 tavaszán olvastam el először Norman Doidge A változó agy című könyvét, amelyet azóta számos másik az agy csodájával foglalkozó mű követett. A lebilincselő összefoglaló kézbevétele óta egészen máshogy gondolok az ember viselkedésére, a tanulásra, az öregedésre, sőt, magára a gondolkodásra is!
  
  
• Tavaly ősszel találkoztam Ted Chiang novellájával, az Életed történetével, és az az alapján készült Érkezés (Arrival) című filmmel. Bagatell példának tűnhet, de fizikusként - az alapötletet adó fizikai elvet jobban ismerve (ezt az írott mű fejti ki, a filmben emlékeim szerint egyáltalán nem kapott szerepet) – mélyebben megérintett talán az átlagnál a novella mondandója, és valamelyest megváltozott az időhöz való viszonyom. Nem egy nehéz nap holtpontján lendített már át ez az újszerű megközelítés.
  
  
• Foied vinom pipafo cra carefo törzskommentelőnk nemrégiben indított egy blogot, amelyben mondatokat elemez. Én egy olyan világból jövök – természettudományok –, amelynek lakói nem mindig mesterei a szavaknak, amelyben csak a tartalom megértése számít. Bármilyen ékesszólóan is mondta volna ki Kepler a törvényeit, maguk a leírásra került jelenségek erre rá sem hederítettek volna, ahogy az sem hatott a bolygók mozgására, hogy mit érzett leírójuk a felfedezés pillanatában... Ezen blog hasábjain is igyekszem a releváns adatokra támaszkodva a nagy egészre fókuszálni, és több-kevesebb sikerrel objektív maradni. A „Mondataink” blog azonban emlékeztetett arra, hogy néha érdemes elveszni a részletekben, érdemes a sorok között olvasni, mert a politikát, a történelmet, a gazdaságot nem a tömegvonzáshoz hasonló, az emberiségről és annak pszichológiájáról mit sem tudó természeti törvények irányítják, hanem emberek. Ennek megfelelően ez az irányítás nem független – nem is lehet az – az irányítók érzelmeitől, gondolkodásmódjától.
  
  A 21. század utolsó mondatig megkomponált politikai beszédeinek, patikamérlegen kiporciózott véleményeknek és a 140 karakterbe sűrített, megjegyezhető frázisoknak az idejében ez a bizonyos érzelem, ez a gondolkodásmód igazán őszintén csak nagyon kivételes esetekben érhető tetten. Néha valóban a mondatok mélyére kell ásnunk ahhoz, hogy nyomukra bukkanhassunk, és hogy utána talán jobban átláthassuk az ezáltal más kontextusba kerülő nagy egészet is...

Egy mondat a tudásról

Néhány héttel ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök a Széchenyi-díjjal kitüntetettek tiszteletére adott vacsorán megosztott egy Oláh György, Nobel-díjas kémikussal kapcsolatos személyes anekdotát, amelynek csattanója az alábbi mondat volt:

„Ebből látható, hogy még a szinte megérthetetlen kémiai tudományok tudósa is tud olyan mondatot mondani, aminek egy politikus hasznát veheti.”

Szögezzük le gyorsan: a történet (amelyet itt lehet olvasni) abszolút pozitív kontextusban szerepelt, és maga az üzenet is pozitív töltetű. Miért vettem akkor elő mégis ezt a pár sort? Mert a rácsodálkozó szóhasználat furcsa töltetet, egy sajnos oly ismerős felhangot ad ennek az alapvetően szépnek szánt példabeszédnek...

Egy természettudományok iránt érdeklődő személy számára különösen hamisan cseng a háttérben meghúzódó gondolat: ki gondolta volna, hogy egy Nobel-díjas tudóstól van mit tanulnia akár egy politikusnak is? Hasonlítsuk ezt össze Newton szállóigévé vált sorával:

„Ha távolabbra láttam másoknál, azt azért tehettem, mert óriások vállán álltam”

A kémia, de úgy általában a tudományok területén egymás meghallgatása, az egymástól tanulás nem csak a valamiféle különleges erkölcsi magaslaton állók kivételes sajátsága, de még csak nem is egyszerűen az élet része, hanem egyenesen az egész folyamat esszenciája! Hova lenne a világ, ha minden mérnöknek újra fel kellene találnia nem csak a számítógépet, de mondjuk magát a differenciálszámítást is? Őrültség! - gondolná minden józan gondolkodású ember... A politikában azonban mégis hallgatólagosan elfogadott az előző kormány idejének, a mások sikerének, úgy általában a múlt valamilyen okból kifolyólag nem kívánatos fejezeteinek a tapasztalatok közül való kitörlése...

A szintézis dicsérete

Tézis és antitézis, vita, bizonyítékok, a valóság megfigyelése, majd az ezen elemek eredményeként előálló szintézis – ez a tudomány és a technika örök, noha korántsem zökkenőktől és hibáktól mentes körforgása. A tudománytörténet telis-tele van nagy elméletek ütközésével, igazi géniuszok egész életükön átívelő vitáival és rivalizálásával. Néha egy egész terület szakad pártokra az egymással versengő, hovatovább egymásnak ellentmondó elméletek mentén. Ahol a politikával való párhuzam megszűnik az az a pont, amikor a mérleg egyik serpenyőjébe valamilyen megingathatatlan bizonyíték kerül. Ezt idővel minden „párt” képes belátni, és továbblépni. A legtöbbször azonban nem ilyen fehér-fekete a helyzet: maguk a serpenyők is változnak, ugyanis az ideiglenes pártok képesek a rivális elméletek szintézisére, a hasznos elemek átvételére, saját elméletbe való beillesztésére... hogy haladhassunk tovább. Egy ötlet értékét ebben a világban nem az határozza meg – noha az ötlet terjedési sebességét sajnos sok esetben igen –, hogy kitől származik, hanem hogy mennyire állja ki az idő próbáját, azaz mennyire írja le jól a valóságot!

Döntse el mindenki maga, hogy van-e mit tanulnia ebből egy politikusnak (általánosan, a politikus személyétől függetlenül)... Vagy hogy mit mond el az egy politikusról a technológia évszázadában, ha ezen a felismerésen meg tud lepődni.

Szinte megérthetetlen...

Mindez azonban a történet egyik fele csupán: a másik mindössze a „szinte megérthetetlen kémiai tudományok” ártalmatlannak tűnő szókapcsolatába koncentrálódik, de tömörsége ellenére az előzőeknél is fontosabb üzenetet hordoz magában.

Milyen üzenetet hordoz az, ha nem csak a saját területeken ténylegesen kiemelkedőt alkotó színészek, élsportolók, köztiszteletben álló művészek (az úgynevezett celebek szerepére itt most ki sem térnék), de egyenesen a miniszterelnök is tulajdonképpen morálisan felmentő segítő jobbot nyújt azoknak, akiknek éppen elege lesz a tanmenetben egyre inkább háttérbe szoruló kémiából, fizikából, biológiából, matematikából? Hogy is ne lenne elegük eme haszontalanságokból, hiszen „szinte megérthetetlen”, azaz szinte megtanulhatatlan anyaggal, és szinte megoldhatatlan példákkal néznek szembe. Ez a hozzáállás a mai Magyarországon (de távolról sem csak a világ ezen szegletében) lehangoló módon a kultúra része...

Kultúra alatt általában olyan dolgokat, olyan fogalmakat szokás érteni mint irodalom, beszédmód, színház, film, zene, stílus... Pedig a kutúra több ennél: kultúra mindaz, ami úgy hat ránk, hogy észre sem vesszük; mindaz, amit a levegővételhez hasonlóan természetesnek veszünk. Egy texasi számára a kultúra része az oldalán lógó fegyver, egy ázsiainak az idős családtagokról való gondoskodás... A kultúra egy része nagyon mélyen gyökerezik, évezredes tradíciókra is visszatekinthet, egy másik része viszont folyamatosan, sokszor ehhez a skálához képest igen gyorsan alakul.

Emlékszem, amikor abban a szerencsében volt részem, hogy élőben hallhattam az USA-ban töltött évem alatt Neil deGrasse Tysont arról beszélni, hogy milyen fontos a tudományt a kultúra részévé tenni (ha már a sorsfordító pillanatokkal indult a bejegyzés: a lenti videón látható beszéd ihletett a nem személyes jellegű blogolásra). Felidézte a 60-as évek űrversenyének korszakát, amikor mérnökök és kutatók néztek vissza a címlapokról, és amikor a kor szelleme – az uralkodó kultúra – még azokat is megérintette, akik végül egészen más hivatásnak szentelték életüket (Egy korábbi bejegyzésben megosztott kiváló beszéde kapcsán példaként hozható David Rothkopf szerző és újságíró, külpolitikai szakértő, aki egyetemi évei során színdarabokat is rendezett, de aki mindezek mellett is a Tyson által említett atmoszféra hatása alá tudott kerülni, és nyitott tudott maradni a természettudományokra is.)

A sors úgy hozta, hogy alig pár héttel Tyson beszéde után még szintén az USA-ban alkalmam nyílt rá, hogy hosszasan elbeszélgessek egy kínai cserediákkal az ázsiai országban uralkodó viszonyokról, a számos kutatót és mérnököt is soraiban tudó (korábbi írás erről itt) kínai vezetés törekvéseiről: 

A szavak ereje 

Egy politikus, különösképpen egy miniszterelnök egyik feladata, hogy a neki rendeltetett időben felügyelje, és a lehetőségekhez mérten szabályozza a fenti értelemben vett folyton változó kultúra megállíthatatlan folyamát lehetőleg olyan módon – megmaradva a folyószabályozás metaforájánál –, hogy ezáltal az ország biztonságosabbá, talaja még termékenyebbé, városai virágzóbbakká válhassanak. Eme gigászi küzdelemben a politikus egyik legfontosabb eszköze a saját szava: mit tart fontosnak, miről beszél, kiket emel ki egy-egy beszéd alkalmával, mit ad át, kiket üdvözöl személyesen... 

Emlékszem milyen lelkesítő volt középiskolásként, amikor valamikor 2000 környékén Orbán Viktor egy évértékelőjében felolvasta a Nemzetközi Fizika Diákolimpián nagy sikert arató magyar csapat általam is ismert tagjainak neveit. Emlékszem, hogy milyen büszkén hallgattam Pokorni Zoltánt egy OKTV-s díjkiosztón. Emlékszem, és nem értem, nem akarom érteni, hogy miként jutottunk el attól a bizonyos évértékelőtől a „megérthetetlen” jelzőig, a miniszterelnök hivatalos Facebook oldalán posztolt szimbolikus – és végtelenül kínos - „véletlen találkozás Dzsudzsák Balázzsal az egyiptomi küldöttség társaságában” videóig. Apró árulkodó jelek a sorok között... Semmibe nem kerülő gesztusok, elejtett jelzők... A kultúra korszakokon átívelő folyama megváltoztatásának cseppenként elszivárgó és köddé, sűrű köddé váló lehetőségei... 

Sokat beszéltünk ezen az oldalon már a hozzászólások közt a politikusokba vetet bizalomról, a politikusok hitelességéről. Visszatekintve számomra az attól a bizonyos beszédtől az említett Dzsudzsák videóig húzott nyíl jelöli ki a remény és a hitelesség elvesztésének irányát. Forma-1-es nyelven szólva: a történelem zegzugos, lassú, falak közé szorított pályáján egy ritka előzési lehetőségekkel tarkított szakaszhoz érkeztünk. Egy olyan korban élünk, amikor a sarkaiból fordul ki a világ, amikor királyok hullanak a porba és új csillagok emelkednek fel a gazdaság harcmezőin, amikor egy – mit egy, inkább több - technológiai forradalom eredményeként átrendeződhetnek az erőviszonyok, és aki jó érzékkel fogja vitorláiba eme forradalmak heves szeleit, az nagy előnyre tehet szert. Egy olyan korban, amikor különösen fontos a megfelelő kultúra cseppjeivel megöntözni a talajt, hogy aztán szárba szökkenhessenek a bő terméssel kecsegtető ötletek... 

Egy olyan korban, amikor mindezek miatt a hitelesség számomra ott kezdődik – hiszen senki nem állíthatja magáról, hogy minden tudás birtokában lenne és minden kérdésre tudja a választ –, hogy egy vezető nem csak fel tudja ismerni maga körül az óriásokat, de hajlandó és képes is a vállukra állni akár annak az árán is, hogy a felületes szemlélő számára ezáltal optikailag kisebbnek is tűnhet...

-----------------------------------------------

Ez a bejegyzés itt tulajdonképpen véget is érhetne, a gondolatmenet lezárult, a „jegyzet” jellegű része így alkot egy egészet. Viszont ezidáig ez csak egy probléma felvetése, egy kritikai észrevétel különösebb előremutató gondolat nélkül. (Részben azért éreztem szükségesnek a megírását, hogy valamiféle személyes tartalommal töltsem meg a „hitelesség” sokszor üresen puffogtatott frázisát.) Örvendetes lenne, ha minden hasonló, belpolitikai kérdésekkel, az ország jövőjével foglalkozó írás magában hordozna – legyen bármilyen szerény is – valamiféle javaslatot, ötletet, ami egyáltalán elindíthat egy beszélgetést a „hogyan lehetne jobban?” vonalon. Erre a legjobb példa erről a blogról talán a „Nolimpia” mozgalom kapcsán született Magyar ifjúság 2024 cikk... (ami azóta nem kis örömömre közvetve a 24.hu egy vezércikkének megszületéséhez is hozzájárult). 

A jelenlegi téma azért „könnyű” ebből a szempontból, mert rengeteg változtatás lenne lehetséges a jelenlegi keretek között, tetemes részük lényegében különösebb anyagi ráfordítás nélkül is! És azért „nehéz”, mert első közelítésben mindez szánni való naiv idealizmusnak tűnhet mai világunkban... Akárhogy is állunk a kérdéshez, beszélni igenis érdemes róla. Nézzünk pár lehetőséget vitaindítóként: 

• Igenis számít, hogy milyen közvetlen példákat hoz egy miniszter a beszédei során, kiket nevesít, miről posztol a közösségi médiában, mik a személyéhez köthető „vesszőparipák”, toposzok. Az általános értékek személytelen ecsetelése sokszor nehezen befogadható, de egészen más az, ha egy személyes történet kapcsolható hozzájuk: egy arc, egy név. Ez az amerikai évértékelők alkalmával bevett gyakorlat, itthon mostanra az ottani jellegzetességekből csak az óceán mindkét partján hosszúnak és kínosnak ható taps-szünetek maradtak. 
  
  
• A miniszterelnök rendszeresen megszólal a Kossuth Rádión keresztül. Ezen megszólalások legtöbbször valamilyen küzdelemről vagy veszélyről szólnak, a sikerek pedig általában a nagy átlagra vetített és a részleteket elfedő számok formájában kerülnek terítékre (negyedéves GDP növekedés például). Miért ne lehetne egy blokk ezen műsoron belül, amelyben a miniszterelnök egy meghívott vendéggel vált pár szót? Mondjuk egy nagy sikert elérő magyar cég képviselőjével; egy a kutatásait bemutató egyetemi tanárral; egy tudományos áttörést elmagyarázó szakemberrel; egy kis falu életét megváltoztató gazdával; a lehetőségek tárháza gyakorlatilag végtelen, és micsoda üzenetértéke lehetne ennek! A műsor most is létezik, 10-15 percet erre szánni hetente oly kevés lenne... kis lépés egy elnöknek, mondhatnánk. 
  
  
• A jó példákat, a sikersztorikat el lehetne szórni akár a közszolgálati híradón belül is. Nem feltétlenül egy külön blokkba elkülönítve, amiről esetleg már elkapcsolnak a politikai hírek után, hanem véletlenszerűen azok közé ágyazva. 
  
  
• Ha valamit tanulhattunk az elmúlt években a magyar politikából az az, hogy milyen könnyen és gyorsan lehet befolyásolni a közbeszédet és az általános légkört akár nevetségesen egyszerű módszerekkel is. Hányszor és hányszor találkozhattunk „társadalmi célú hirdetésekkel” akkor, amikor csak az olimpiai közvetítést akartuk nézni... Miért ne lehetnének ehhez hasonló 1 percesek, amelyekben egy-egy sikeres magyar ember közjáték szerűen összefoglalja tevékenysége lényegét, vagy amelyben egy hajdani Deltát idéző kis tudósítás hangzik el napjaink hihetetlen iramú fejlődésének egy újabb eleméről ezzel új ötletet és inspirációt adva talán egy pályaválasztás előtt álló diáknak? Miért ne találhatnánk meg a 21. század Öveges professzorát is? 
  
  
• A Kétfarkú Kutya Párt emlékezetes plakátkampányai mutatták meg, hogy bizonyos esetekben lehet számítani a közös célért megmozduló tömeg pénzügyi hozzájárulására is. Miért ne lehetne valóban közszolgálati perceket szánni arra, hogy bemutassák egy-egy közhasznú alapítvány munkáját és az esetleges hozzájárulás, szerepvállalás lehetséges módjait? Gyermekkoromból még élénken élnek bennem az Aranyág évenkénti gyűjtéseinek megható képsorai... Most bevallom rá kellett keresnem, hogy egyáltalán létezik-e még ez az alapítvány. 
  
  
• Láthatjuk hétről-hétre, hogy a megyei hírlapokban – amelyek merő megszokásból széles tömegek fő hírforrásai a mai napig, bár az internetes fórumokon szokás lebecsülni a jelentőségüket – van kapacitás arra, hogy a kormány legfontosabb üzeneteit újra és újra célba juttassák. Miért ne lehetne ezek helyett – és a valóban fontos ám sokszor lehangoló hírek mellett – külön figyelmet fordítani a példaértékű helyi kezdeményezésekre, az inspiráló személyes sztorikra? Nem kell persze itt Nobel-díjas kutatókra gondolni vagy Szilícium-völgyben milliárdokra szert tevő vállalkozókra... Csupán egyszerű, helyi, de példaértékű életekre: pl. a kázsmárki Balogh Tibor történetére. Ezen történetek motivációval és ötlettel szolgálhatnának mások számára is, és a jó példák lassú terjedésével, a „meg tudjuk csinálni” attitűd gyökeret eresztésével apránként változtathatnák meg egy-egy utca, egy-egy kistelepülés, és ezen keresztül talán az ország sorsát is. 

A sort még szabadon lehetne folytatni. Lehet, hogy valakinek ez amolyan „kinyílott a pitypang, megírom” típusú együgyű gondolatmenetnek tűnik, de ha minden egyes elszáradó, letaposott virágot hajlandóak vagyunk címoldalra tenni, akkor miért ne lehetne néha egy bimbódzót is? A szavaknak és a példáknak ereje van! A magam részéről hiszek benne, hogy többek között ilyen aprónak mondható gesztusokkal megteremthető egy olyan atmoszféra, egy olyan inspiráló, átvehető ötletekkel teli környezet, amelyben egyszerűen cikivé válik a most oly jellemző, minden konstruktivitást nélkülöző hőbörgés és tehetetlenség... Van ennél égetőbb probléma az országban? Minden bizonnyal... de ez egyrészt kihat minden másra, másrészt szinte semmi mást nem igényelne, csak egy kis odafigyelést, csak egy kis irányváltást.

Idealista? Persze, de ahogy már többször írtam: valakinek annak is kell lennie...

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)