Magyarországon az utóbbi időben nem szokhattunk hozzá egy olyan új politikai mozgalom megjelenéséhez, amely legalább annak esélyével kecsegtet, hogy valamiféle színt visz az egyre inkább elszürkülő, unalomig ismert palettára. Emiatt érthető, hogy az elmúlt héten a nagyszínpadra kilépő Momentum Mozgalom egyfajta érdeklődő izgatottságot váltott ki. Ez leginkább annak köszönhető, hogy – amint arra a Lokál példás oknyomozása rámutatott - az általuk életre hívott „NOlimpia – Nem az olimpiára, Igen a jövőnkre!" kezdeményezés egy olyan témát ragadott meg, amely már eddig is reflektorfényben táncolt, és amiről akár érzelmi okokból, akár a hozzá kapcsolható, a világűrből szabad szemmel is könnyen észlelhető költségekből kifolyólag mindenkinek van valamilyen véleménye.

Nem nehéz előállni azzal a nemhogy egy óriásplakáton, de még egy tweetben is elférő üzenettel, hogy a megrendezés költségeit inkább az egészségügyre és az oktatásra kell költeni. Erre a Pesti Srácok cikke rögvest rá is harapott:

Ezen bejegyzés szempontjából most másodlagos az az arcpirító gondolatmenet, miszerint ha egy problémát elég sokáig nem oldunk meg, akkor annak felemlegetése unalmas klisévé silányul. Ignorálva az értelmetlen „kritikát”, sokkal érdekesebb konstruktívan állni a fenti tömör, ugyanakkor konkrétumoktól mentes kinyilatkoztatáshoz: rendben, de hogyan tegyük mindezt? Azért is fontos eme kérdés megválaszolása, mert ezzel

1. elkerülhető az olyan friss emlékekre asszociálás, mint az elhíresült Brexit kampány a mostantól az egészségügyre köthető milliókról valótlanságokat alternatív tényeket állító buszokkal;

2. egy negatív, valamit elutasító kiállás helyet lehetőséget ad a követőknek arra, hogy valamiÉRT szólaljanak fel;

3. az Olimpia helyett megjelölne egy másik közös ügyet, lehetőség szerint jól meghatározható célokkal, amely siker eléréséért együtt dolgozhatna a társadalom.

Adódik a kérdés: milyen célokat lehetne megjelölni, amelyek ehhez a témához majdhogynem közvetlenül kapcsolódnak, és amelyek kiemelten fontos társadalmi problémákhoz köthetőek? Bizonyára számtalan ilyen gondot fel lehetne sorolni, de ezek közül itt most háromra fókuszálunk:

1. A 21. századi Magyarországon – és tulajdonképpen az egész világban – a közösségek egyre inkább felbomlanak, a társadalmi szolidaritás gyengülőben van, sok fiatal nem talál magának igazi közösséget, célokat. Az elszigetelődött egyénekre tagozódott ifjúság termékeny táptalajul szolgál a legváltozatosabb szélsőséges eszmék számára.

2. Egyre jellemzőbb a kevés testmozgás, a régebben teli grundok üresen állnak, a magyar társadalom egészségügyi állapota lesújtó, és ez ugyan részben az ellátás következménye, nagy részben azonban magáé az életmódé.

3. Ezen egészségtelen életmód egyik fontos összetevője az alkohol és drogfogyasztás (hajmeresztő írások születtek többek között a herbál és egyéb szintetikus borzalmak terjedéséről), különösen a fiatalkorúak körében.

Hogyan köthetőek össze ezek egymással és az Olimpiával, illetve általában a kormány által már csak a nemzeti büszkeségből kifolyólag is kiemelt sporttámogatással, stadionépítésekkel? A válaszhoz Izlandra repülünk a ’The Atlantic’ múlt héten megjelent cikke segítségével!

A denveri kezdetek

Amikor az elmúlt 100 év elképesztő technikai, tudományos fejlődéséről beszélünk, akkor olyan dolgokra gondolunk mint az internet, a műholdak, a személyi számítógép, az okos-eszözök, stb. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a sokszor lenézett társadalomtudományok, a szociológia eredményeiről, pedig nem egy figyelemre méltó program zajlik/zajlott a világban, amelyek bámulatos eredményeik ellenére támogatás és érdeklődés hiányában a feledés homályába vesznek... ellenben a nyakunkon maradó társadalmi problémákkal, amelyek szépen lassan – miként a „balliberális klisék” – természetessé válnak. Gudberg Jónsson és Harvey Milkman másként gondolták, és a tettek mezejére léptek!

Az izlandi ifjúság dohányzás és alkoholfogyasztás szempontjából az egyik legrosszabb állapotban volt egész Európában. Gudberg elmondása szerint egy péntek este jobb volt nem kilépni Reykjavik utcáira, ha az ember nem akart erősen ittas, kötekedő tinédzserek céltáblájává válni. Mára már más a helyzet: az utcák helyett a fiatalok ezeken az estéken tollasoznak, ping-pongoznak, zenélnek vagy éppen a műfüves pályákon fociznak szervezett keretek közt.

A felmérések szerint azon 15-16 évesek száma, akik a kérdőív kitöltését megelőző hónapban berúgtak az 1998-as 42%-ról 2016-ra 5%-ra csökkent. A marihuánát valaha kipróbálók száma ugyanebben az időben 17%-ról 7%-ra esett vissza, a napi szinten dohányzóké pedig 23%-ról 3%-ra. Hogy történt mindez?

Milkman testközelből élhette meg a drogok terjedését: egyetemi tanulmányai során egy gyakornoki állást töltött be a Bellevue Pszichiátriai Intézetben New Yorkban a 70-es években, amikor futótűzszerűen kezdtek terjedni a különböző drogok. Ezen élmény arra sarkalta, hogy részletesebben is foglalkozzon a témával. Arra a következtetésre jutott doktori disszertációjában, hogy a tudatmódosító szerekhez forduló fiatalok egy része letompítani akarja magát a szorongástól való megszabadulás céljából (pl.: heroin), mások éppen ellenkezőleg: valamilyen izgalomra, adrenalinra, angolul „rush”-ra vágytak. Van aki ehhez drogokat használt, van aki alkohol révén szabadult meg a gátlásaitól, mások rádiókat vagy később egyenesen autókat kezdtek lopni pusztán az izgalom kedvéért. Mindez nem csak egy felvett szokás, hanem neurológiai változásokat is előidéz az agyban, amely egyre inkább igényli is ezt az izgalmi állapotot, a megfelelő hormonok és neurotranszmitterek elszabadulását, akármi is váltsa ki azt.

A következtetés szinte magától értetődő: miért ne lehetne létrehozni egy olyan társadalmi mozgalmat, amely keretein belül természetes módon lehet kielégíteni ezt a szükségletet, azaz miért ne „szállhatna el” agyunk valamilyen egészséges és/vagy hasznos tevékenység közben? (Jómagam nagyon is át tudom érezni ezt a versengés utáni vágyakozást: a középiskolában az izgalmat a tanulmányi versenyek és a vérre menő grundfoci adta, amit az egyetemen az egyesületi szintű floorball követett, majd mostanra mindezt a közösségben való – és néha tornákon történő – társasozás váltott fel.)

Ez a gondolat vezetett el 1992-ben egy 1,2 millió dolláros állami támogatás elnyerését követően egy denveri programhoz. A kezdeményezés olyan pedagógusok által ajánlott 14 éves diákokat célzott meg, akik ugyan nem gondolták magukról, hogy kezelésre szorulnának, de már komoly problémáik voltak vagy a tudatmódosító szerekkel vagy egyenesen piti bűncselekményekkel.

Akár a feszültséget feloldó élményt keresett valaki, akár a mindennapi izgalmat megadót, mindenki megtalálhatta a kedvére való elfoglaltságot. Ezzel párhuzamosan olyan képzést is kaptak a résztvevők, amely segített nekik saját magukról pozitívabb képet kialakítani illetve a társakkal való szociális interakció területén is. Eredetileg 3 hónapról lett volna szó, de van, aki 5 évig maradt!

A program hatalmas sikert aratott, különböző kitüntetésekben részesült, Milkmant kétszer még a Fehér Házba is meghívták... Úgy tűnt, hogy valami elkezdődött. Az alkotók azt hitték, hogy villámgyorsan el fog terjedni a kezdeményezés minden nagyobb városban. Ez azonban nem így történt... Az USA-ban a hasonló kísérletek finanszírozása meglehetősen rövid távra szól, a nemzeti szintű, hosszú távú elkötelezettség pedig ritka, mint a fehér holló. Sajnos minden eredmény ellenére a mai napig könnyebb egy látható és érzékelhető probléma kezelésére támogatást kapni, mint a probléma kialakulásának megelőzésére. Pedig a költségek kapcsán fontos szem előtt tartani, hogy milyen egyéb, a problémával nem direkt módon kapcsolatba hozható költségeket váltanának ki. A legnyilvánvalóbb az egészségügyi ellátásra fordítandó kiadások csökkenése lehet ebben a kategóriában, de említhetnénk a rendvédelmi szervek költségeit is. Ekkor pedig még nem is említettük, hogy a túlzott alkoholfogyasztás évente 4300 21 éven aluli fiatal halálához vezet az USA-ban... Hasonlítsuk akkor össze mindezt a terrorizmussal és az ellene folyó küzdelemre fordított erőforrásokkal...

Izlandi Ifjúság program

Ha ennyi lenne a történet, akkor akár kudarcról is beszélhetnénk: egy remek, bizonyítottan működő kezdeményezés, amely aztán méltatlan módon a társadalomtudományok szemétdombján végezte megannyi társával egytemben. Milkman azonban 1991-ben egy meghívásnak eleget téve elkezdett Izlandra látogatni, és életre hívták az „Izlandi Ifjúság” programot, amelynek célja nem az volt, hogy megfelelően kezeljék a függőket és a problémás tinédzsereket, hanem hogy megfelelő alternatívák segítségével eleve megelőzzék azt, hogy erre az útra lépjenek. Amint azt az Egyesült Államokban Milkman megtapasztalta: pusztán az ivás és kábítószerezés veszélyeinek hangsúlyozása hatástalan, kvázi senki nem figyel oda, így más megközelítésre van szükség.

Elsőként elkészítették a fentebb már említett átfogó felmérést minden izlandi iskolában a 14-16 évesek körében. Az önmagukban sokkoló eredményeket tüzetesebben megvizsgálva az egyes iskolák közötti jelentős különbségeket ismertek fel. Az alábbi faktorokat azonosították, amelyek megléte esetén kisebb volt a valószínűsége, hogy a gyerek fogyasztóvá váljon:

• hetente három-négyszeri részvétel valamilyen szervezett csoportos tevékenységben, különös tekintettel a sportra;

• több szülőkkel töltött idő;

• az iskolában a törődés érzékelése;

• a késő esték nem az utcán való eltöltése.

Az eredmények cselkevésre ösztönözték a törvényhozást: betiltották az alkohol és a dohánytermékek reklámozását; 18 év alatt tilossá vált a dohány, 20 év alatt pedig az alkohol vásárlása; a szülők és az iskolák közti kapcsolat erősítése céljából kötelezővé tették a szülői szervezetek létrehozását minden oktatási intézményben; a 13 és 16 év közti fiatalok számára megtiltották a kijárást télen este 10, nyáron pedig éjfél után. Ezzel párhuzamosan programokat hoztak létre a szülők számára, amelyek hangsúlyozták a gyermekekkel való időtöltés fontosságát, és hogy a mennyiség nem minden esetben helyettesíthető „rövid, de minőségi” intervallumokkal. Az állam továbbá jelentősen megemelte a szervezett sport, zene, művészet, tánc és egyéb klubok támogatására szánt keretet, hogy minél több fiatal megtalálhassa magának azt a környezetet, amelyben természetes és egészséges módon juthat hozzá a betevő stresszoldóhoz/izgalomhoz, miközben olyan a napjainkban fontosnak tartott képességeket is fejleszthet mint a csapatmunka, a másokhoz való alkalmazkodás, a másokkal való együttműködés képessége, általában véve a szociális érzékenység. Reykjavikban ezt még megtoldották gyermekenként egy évi 35000 koronás (90000 Ft, de persze ezt izlandi árakhoz kell mérni) juttatással, amely ilyen szabadidős tevékenységekre fordítható.

1997 és 2012 közt azon 15-16 évesek száma, akik szinte minden hétköznap töltöttek valamennyi időt a szüleikkel valamilyen közös tevékenység formájában 23-ról 46%-ra nőtt, a hetente legalább négyszer szervezett sportolásban résztvevők aránya pedig 24-ről 42%-ra ugrott, miközben a már említett módon zuhant a dohányzók és alkoholt fogyasztók száma.

Fontos megjegyezni, hogy az elmúlt 20 évben Európában átlagosan csökkent az alkoholt fogyasztó és dohányzó fiatalok aránya, amely a felmérések szerint Nagy-Britanniában összefügg azzal, hogy egyre többen töltenek egyre több időt online tevékenységekkel a négy fal között. Noha ez elejét veheti a jelek szerint a tudatmódosító szerek fogyasztásának, a társadalom integrációját, a közösségi élményt aligha pótolja, amely hosszabb távon más jellegű problémákhoz vezethet. Az eredmények javulása az általános trendek ellenére azonban sehol még csak meg sem közelíti az Izlandon tapasztaltakat.

Na jó, de Izlandon könnyű

Joggal gondolhatnánk, hogy Izlandon könnyű: kicsi, ráadásul „szerencsésebb történelmi fejlődésű” ország, ezek az elvek nem feltétlenül ültethetőek át egy másik környezetbe... Szerencsére nem kell találgatásokba bocsátkozni, mert erről is van már tapasztalat!

Az előzetes izlandi eredmények prezentálása után a sikerek által ösztönözve elindult az „Európai Ifjúság” program is, amely azonban nem kormányzati, hanem régiós szinten operál. 17 ország 35 körzete vesz részt jelenleg a programban. Ezek meglehetősen különböző hátterűek: van, ahol csak pár iskola működik, de Tarragónában például 4200 15 éves vesz részt. Az alapelvek azonosak, viszont a részleteket mindenhol a helyi sajátosságokhoz kell igazítani. Van, ahol valamilyen oknál fogva például az olnline szerencsejáték szedi a legtöbb áldozatot. Egy közelebbről meg nem nevezett balti térségben pedig a szervezett sporttevékenység sült el a visszájára, mert a fiatalok a katonai háttérrel rendelkező üzemeltetők testépítő klubját választották szteroidokkal, ivással, stb. A felismert lokális problémát azonban sikerült kezelni.

Litvániában Kaunas városában 2006-tól a város ingyenes sportolási lehetőségeket biztosít minden hétfőn, szerdán és pénteken. A helyszínekre való eljutáshoz az alacsony jövedelmű családok ingyenes segítséget vehetnek igénybe. Ezzel párhuzamosan évente 8-9 alkalommal képzést tartanak a szülők részére, és extra keretet biztosít a költségvetés a stressz kezelésével és mentálhigéniával foglalkozó civil szervezeteknek. Az eredmény? 2006 és 2014 közt a 15-16 évesek körében 25%-kal esett a kérdést megelőző hónapban lerészegedők aránya és 30%-kal a dohányzóké...

Az idehaza kétkedők még Kaunasra is rásüthetik a „kisvárosban könnyű” bélyeget, de a kifogások alighanem elapadnak annak hallatán, hogy a programban Bukarest is részt vesz, ahol a különböző szerek fogyasztása mellett jelentősen visszaesett az öngyilkosságok száma is az adott korcsoportban.

Budapest Magyar Ifjúság 2024?

Kár lenne tagadni, hogy Magyarországon a kultúra része az Olimpiáért, az érmekért való rajongás, és úgy általában a nagy sportsikerekre való ácsingózás. Nem kell ezt különösebben magyarázni az elmúlt nyár futball EB-hez köthető eufóriája után, amely még olyanokat is megérintett, akik pont annyiszor néztek korábban labdarúgást, ahányszor a Szilágyi Áron aranyát ünneplők vívást az olimpiai közvetítésen kívül. Mindezzel önmagában nincs is probléma, de fel kell tenni a kérdést: mi a legjobb út ezekhez a sikerekhez?

Gondoljuk ismét végig a fentebb leírtak tükrében az izlandi kézilabda vagy a foci EB izlandi csodájának világraszóló sztoriját! 25000-es fedett stadionok kellettek ehhez? Vagy az esemény megrendezése esetleg? Természetesen kellett egy szakmai háttér, a gyermekekkel foglalkozó kompetens személyek képzése és alkalmazása, de kellettek maguk a gyermekek is! Kellett egy bázis, egy program, amely megmozgatja a fiatalokat.

Néhányan végül ott lehettek Franciaországban, amikor nekik szólt az ütemes taps. Ők példaképekké válhattak, mint nálunk sokaknak Hosszú Katinka, ezáltal még többeket ösztönözhetnek sportolásra. De ami fontosabb: oda el nem jutó ezrek leltek a program keretében közösségre, élnek egy egészségesebb életet, töltenek el minőségi időt társaikkal.

A példa tehát adott. Adott lehet egy olyan program váza, amelyet egyfajta alternatívaként lehetne kínálni az Olimpia megrendezésének puszta elutasítása helyett. Egy olyan programot, amely nem csak további sportsikereknek ágyazhatna meg, de emellett érintené a magyar társadalom több igen fontos, kiemelt problémáját is. Meg lehet határozni jól körülírható és mérhető célokat: 2024-re x %-kal visszaszorítani a herbálfogyasztást, y %-kal csökkenteni a fiatalkorú alkoholfogyasztók arányát, z %-kal növelni a szervezett szabadidős tevékenységekben résztvevők számát...

Ehhez azonban átgondolt tervezésre, a külföldi tapasztalatok alapos megvizsgálására, infrastruktúrára és szakemberek képzésére is szükség van! Lehetne a reykjaviki példához hasonló módon sportolásra fordítható, másra át nem ruházható utalványokat kiosztani. Hatalmas stadionok helyett pedig olyan beruházásokba fogni, amelyek megteremtik egyáltalán a lehetőségét a foglalkozásoknak. Lehet mondani, hogy a mindennapos testnevelés éppen ebbe az irányba tett egy lépést, de akinek volt már szerencséje tornaórán libasorban lépcsőzni halkan a kémia labor előtt, az pontosan tudhatja: ettől a gyermekeknek sem közösségi élménye, sem mozgáshoz való motivációja nem lesz. Hasonlóképpen hatástalan a jelenlegi keretek közt egyszerűen a megyei szintű labdarúgás felé terelni az ifjúságot. Sőt, tovább megyek: egyenesen káros is lehet ez. Egy vidéki kisváros iskolájának igazgatója elmondása szerint az iskolában azok a gyerekek, akik elkezdtek a helyi csapatban focizni, csak még problémásabbak lettek, hiszen nem csak a megfelelő szakmai háttér hiányzott, de köztudott, hogy – tisztelet a kivételnek!! – a balti edzőterem történetéhez némiképp hasonlóan a magyar megyei foci legalább olyan arányban zajlik a helyi presszóban mint a göröngyös gyepen. Maga a pálya nem elég... Az csak egy keret, egy alap, amit meg kell tölteni tartalommal, emiatt egy nagy ívű, átfogó programra van szükség!

Ragadjuk meg a meglenni látszó momentumot, és csatornázzuk be azt a megspórolni szánt kiadások töredékével egyetemben ne csak valami elutasításába, de egy az egész ország javát szolgáló, az egészségügyi állapotot javító és a közösségeket építő, bizonyítottan működő alapokra helyezett programba! 

 --------------------------------------------
Források

The Atlantic: How Iceland Got Teens to Say No to Drugs

 --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon

(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, ahol a fejlécben található „Követem” ikon segítségével kaphat értesítéseket az új bejegyzésekről.)

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!