A HVG oldalán nem olyan régen jelent meg Seres László „El a kezekkel a robotoktól!” című véleménye, amely a Népszabadság „Mi adtuk a robotadót a világnak” írását illeti erős kritikával. Utóbbi az alábbi alapgondolatot vizsgálja meg több oldalról:

Az eredeti cikk a felvetést ötlet szinten kezeli, megszólaltat a téma kapcsán több hazai szakértőt is. Nem követel, nem nyilatkoztat ki semmit, egyszerűen csak elgondolkodtat valamiről. Kétségtelen, hogy napjainkban a technológiai fejlődés eredményeként igen fontos, gyökeres változások mennek végbe a gazdaságban és ennek következményeként a társadalomban is. Olyan változások, amelyeket még nem értettünk meg teljes mélységükben, illetve nem minden velük kapcsolatos kihívásra találtuk még meg a megfelelő választ. Jelenleg a változás egy olyan fázisában vagyunk, amikor még a falrengetően rossz ötleteket is érdemes meghallgatni, mert bármilyen gondolatfüzér hozhat magával érdekes és további megfontolásra érdemes elemeket. Erről a témáról remélhetőleg sok szó esik még majd ezeken a hasábokon is, most azonban fókuszáljunk az alapfelvetés helyett a reakcióban megfogalmazott gondolatokra, mert azok önmagukban véve is tanulságosak!

Magától értetődik, hogy szükség van az ötletek kritikájára is, hiszen így lehet szépen lassan, iterációk útján eljutni az előrelépést lehetővé tevő különböző forgatókönyvekig, így Seres ellenvéleménye megszületésének tényével egyáltalán nincs semmi probléma. A gond egyrészt annak a stílusa által hordozott implicit üzenetével, másrészt az alkalmazott érvelés dogmatikus jellegével van.

A stílust egy szóval talán felháborodottként lehetne jellemezni: az írás minden mondatából az érződik ki – és ez bizony jellemző a modern kapitalizmussal foglalkozó tematikus blogokra is –, hogy a modern kapitalizmus akárcsak bizonyos aspektusai kritizálásának nem csak nincs helye, de mindez egyenesen megbotránkoztató, hovatovább a szó legrosszabb értelmében véve kommunista hozzáállás is. Ezt nyomatékosítja a szóhasználat:

A modern gazdaságról és a szabályozatlan kapitalizmusról folyó vitákban a Szovjetuniót megidéző kommunistázás olyan ütőkártya, mint amilyen a magyar politikai életben a „libsizés” és a „nácizás”. Adódik a kérdés, hogy az állami szerepvállalás kontextusában miért nem Svédország vagy Dánia kerül elő? A kapitalizmus kritikája és a sztálini értelemben vett kommunizmus közé ezekben a „párbeszédekben” sokszor egyenlőségjel kerül, amely eleve ellehetetleníti a kommunikációt. Ez a dogmatikus gondolkodásmód a cikk alábbi bekezdésében érhető leginkább tetten:

Általában nem szerencsés egy szövegből egyetlen mondatot kiragadni, de az „ A képzés, a mobilitás és a piac, ha államilag békén hagyják, majd megoldja ezt is” tételmondat önmagában is megállja a helyét, valamint annyira tipikus, hogy megéri részleteiben is kifejteni az egyes elemeit.

A képzés majd megoldja ha államilag békén hagyják

Ha a modernizációhoz való alkalmazkodásról van szó, akkor az oktatás, a minőségi képzés jelentősége aligha túlozható el. A kérdés az, hogy milyen körülmények között engedheti meg magának ezt a bizonyos képzést különösen az a réteg, amely részben a technológiai fejlődésnek köszönhetően kiszorul a munkaerőpiacról. Ebben a kontextusban nem feltétlenül csak a tandíjra kell gondolni, hanem a megélhetés egyéb anyagi vonzataira is: egy család például eleshet egy fő keresetétől az illető valamilyen képzésben való részvétele eredményeként, továbbá az adott személy bevételét a családi kasszában felváltják az adott tanfolyam/kurzus/program költségei legyen szó akár tandíjról, akár albérletről vagy utazási költségekről. Amint arra a Ténytár írása rámutat, bizonyos körülmények közt még a közmunka jelentette bevétel is fontosabbá és kívánatosabbá válhat a képzésben való részvételnél a napi szükségek miatt:

Az oktatás tisztán piaci alapokra helyezése további problémákat vet fel, amelyek különösen a felsőoktatás kapcsán az USA-ban már jól érzékelhetőek. A felsőoktatás költségei a privát egyetemeken egyre inkább elszállnak, amely nem csak elérhetetlenné teszi ezeket az intézményeket a társadalom kevésbé szerencsés rétegei számára, de torzulásokat eredményez magában a felvételi eljárásban, a szelekciós folyamatban és ennek eredményeként a tanulók középiskolai tanulmányaiban is. (Ez szintén egy később kifejtendő téma, de az érdeklődő olvasók már most elmélyedhetnek benne a The Atlantic három ragyogó cikke segítségével: The Absurdity of College Admissions, Where College Admissions Went Wrong, The Commodification of Higher Education.) Ezzel párhuzamosan pedig számos állami egyetem támogatását csökkentik, hiszen minél jobb nevű az adott egyetem, annál jobb kapcsolatokkal rendelkezik, annál több külföldi diákot vonzhat, így annál inkább rá lehet utalni a piacra, holott az intézmény állami jellege korlátokat állít a kiszabható tandíjakat illetően. Mindezt személyesen volt szerencsém hallani a tanszékvezető témavezetőmtől az igen jó nevű University of California-Berkeley-n, amint éppen azon morfondírozott, hogy melyik előadótól és mely tantárgyaktól váljon meg anyagi okok miatt a következő szemeszterben.

Az alap- és középfokú oktatás egy mindenki számára elérhető alapjog kell hogy legyen a technológia alapú 21. században egy olyan országban, amely sikeres akar lenni a nem is olyan távoli jövőben. Ez állami szerepvállalás és erre fordítható adóforintok nélkül nehezen elképzelhető...

A mobilitás

A mobilitás nem egy magától értetődő lehetőség, amely valamiféle természeti törvényből adódik, és amely a szabadpiac működésének egyfajta következménye. A munkaerő mobilitását és piaci viszonyokhoz való alkalmazkodását alapvetően két tényező hátráltathatja: a megfelelő infrastruktúra hiánya és a túlzott gazdasági egyenlőtlenség.

Az egyik legszembeötlőbb különbség Németország és Magyarország között, hogy Németországnak nincsen egy Budapesthez hasonló központja. A termelés nem egyetlen jól körülhatárolható közigazgatási egységre koncentrálódik, nem egy városba vezet minden út és vasút, és hála a kiváló infrastruktúrának, nem kényszerül arra mindenki, hogy a nagyvárosokba költözzön. Megannyi kis településen emberek sokasága ballag ki reggelente a helyi vasútállomásra, hogy a szinte egymást érő szerelvények egyikére felkapaszkodva egy órán belül a közelben lévő 3-4 központ egyikében lévő munkahelyükre érkezzenek. Mások inkább az egész országot behálózó autópályákat választják... A mobilitás valóban kulcskérdés, az egész ország struktúráját meghatározó tényező. Mindez azonban nem lenne lehetséges, ha nem lenne sűrű út- és vasúthálózat.

Az azonban nem nagyon várható el a magára hagyott szabad piactól, hogy új autópályákat és vasútvonalakat hozzon létre. Az esetek elsöprő többségében nem az infrastruktúra követi a piacot, hanem a piac az infrastruktúrát (a kivételek közé tartoznak például az afrikai bányákat a kikötőkkel összekötő vasutak). Feltehetjük a kérdést: lenne-e Kecskeméten Mercédesz gyár az M5-ös nélkül? Vagy Győrben Audi az országos viszonylatban kiemelkedő minőségű vasútvonal nélkül? Miért nem Kaposvárra vagy Tapolcára esett a választás?

Teljesen racionális elvárni azt, hogy egy jól működő vasúttársaság csak ott üzemeltessen járatokat, ahol arra van igény. Viszont az igény nem feltétlenül előzi meg az infrastruktúrát. Vegyünk egy kistelepülést, amely nem rendelkezi sem vasúttal, sem autópályával, a legközelebbi nagyobb munkahelyre való eljutás finoman fogalmazva is problémás. Ennek a településnek a lakossága aligha kezd el duzzadni annak reményében, hogy az így megjelenő igény majd arra ösztökéli a privát vasúttársaságot, hogy új sínt fektessen le, és ezáltal könnyen elérhetővé tegye a környék gazdasági központját. Ezzel szemben egy új autópálya vagy sín önmagában is felvirágoztathat térségeket. Az ókor virágzó központjai sem a folyóktól távol jöttek létre, hogy aztán a lakosság növekedése eredményeként megjelenjen az igény egy a legközelebbi folyóhoz vezető csatorna kiépítésére...

Az infrastruktúra fejlesztése szintén nehezen képzelhető el tisztán piaci alapon, mindenféle állami szerepvállalás nélkül. Sem a méltán híres német autópályák építésekor, sem az amerikai interstate hálózat lebetonozása alkalmával nem így történt. Ez az állítás azonban önmagában még nem mond ellent annak, hogy egy vasúttársaság működhet piaci alapon a már meglévő síneken. Senki nem vonja kétségbe, hogy a Deutsche Bahn hatékonyabb, a felhasználók igényeinek jobban megfelelő szolgáltatást nyújt a MÁV-nál. A hangsúly a középút megtalálásán, a „csak az állam” és a „csak a piac” dogmák elvetésén van. Az állam szerepe ezen a területen az, hogy egy tudatos országfejlesztési stratégia keretében ott avatkozzon be, ott teremtsen lehetőségeket, ahol a piac ezt önmagában nem tenné meg.

Ómassa és a falu egyetlen kapcsolata a külvilággal - Bálint Hirling képe

Mondhatnánk, hogy nincs értelme újabb településeket bekötni az ország vérkeringésébe, a mobilitás jelentheti azt is, hogy a munkaerő elköltözik. Túl azon, hogy meggyőződésem szerint ez egy egészségtelen szerkezetet eredményez – Magyarország esetében ez a vidék teljes elnéptelenedését és Budapest kvázi országról leváló városállam jellegét jelenti –, nem is áll mindig a munkakereső módjában. Hiába próbálja meg valaki ugyanis minden ingóságát pénzzé tenni egy nógrádi zsákfaluban, ha egyáltalán sikerül is mindez, a „felhalmozott” tőke sokszor akkor sem elegendő az újrakezdéshez egy jól menő nagyobb városban szimplán az ingatlanárak, a bérleti díjak és az egyéb megélhetési költségek miatt. A mobilitásnak komoly korlátai vannak.

A piac majd megoldja ha államilag békén hagyják

1929 már régen volt, ahogy a 70-es évek olajválsága is: érthető, ha ezek vagy semmit nem mondanak már napjainkban valaki számára, vagy egyszerűen a történelemkönyvek megfakult lapjairól ismerősek csupán. 2008 kijózanító pofonja óta azonban még egy évtized sem telt el. A különböző innovatív pénzügyi konstrukciókat megfelelő keretek közé szorító szabályozásokkal elkerülhető lett volna az a válság, amelynél ékesebb és frissebb bizonyíték aligha kellhet arra, hogy a piac nem old meg mindent ha „államilag békén hagyják”. Sőt, éppen az államok kényszerültek arra, hogy a piaci szereplő pénzintézetek megmentésével korrigálják a piac hibáit.

Történelmi távlatokba nézve számos példát találhatunk arra, hogy mit nem oldott volna még meg a piac állami szabályozás nélkül: például az ültetvényeken való rabszolgatartást, vagy a gyermekmunkát, ahogy azt láthatjuk a Távol-Kelet varrodáiban a nyugati piacra termelő fiatalok esetében... De felhozható a multinacionális cégek példája is, amelyeknek a világ különböző pontjain lévő üzemeire különböző állami előírások vonatkoznak. Ennek megfelelően például egy vegyi üzem német és kínai telephelyén nem egyforma a környezetbe juttatott káros anyagok mennyisége. Semmilyen piaci mechanizmus nem indokolja a versenyképességet csökkentő méregdrága szűrők beszerelését akkor, ha azokat valamiféle előírás nem követeli meg.

Egy a Seres-cikkhez fűzött hozzászólás a lényeget tekintve jól foglalta össze a helyzetet:

Sokszor kerül egyenlőségjel a minél szabadabb kapitalizmus és a technológiai innováció közé, azonban fontos látni, hogy ez sem feltétlen állja meg a helyét. Amint azt egy korábbi bejegyzésben körüljártuk – Mennyit ér a fejlődés? -, egyre több jel mutat arra, hogy a piac önmagában nem feltétlenül garantálja például az orvostudomány és ezzel együtt az egészségügy további fejlődését egyszerűen azért, mert léteznek sokkal rövidebb idő alatt nagyobb profittal kecsegtető befektetési lehetőségek.

Ezen példák felemlegetése, ezen kritikák megfogalmazása azonban önmagában még nem vonja kétségbe a kapitalizmus és a technológiai innováció vívmányait, valamint azt a Seres által is felemlegetett tényt, miszerint az ipari forradalom óta az emberiség életkörülményei jelentősen javultak bolygónkon. A kapitalizmus jelenlegi formájának – nem feledjük: nincs olyan, hogy „A” kapitalista gazdaság, hiszen részben éppen a szabályozások miatt a kapitalizmus jellege idővel folyamatosan változott, jelentős módon legutóbb Reagan és Thatcher idejében - korlátaira való rámutatás még nem tesz valakit kommunistává vagy egyenesen géprombolóvá – hiába nő eme címke népszerűsége -, ahogy a gyermekpornográfia vagy az ISIS propaganda terjedésének bírálata, esetleg az online ipari kémkedések elítélése sem egyenértékű azzal, hogy valaki felszámolná az Internetet...

Ahogy az élet minden területén, úgy ezen téma kapcsán is kifejezetten káros a szélsőségek mentén való gondolkodás, amely eleve elzárkózik akár a kérdésfelvetés lehetőségétől is. Elismerve a „piac” vívmányait is úgy vélem, hogy érdemes óvatosnak lenni: történelmi tény, hogy a piac nem old meg mindent, miként az is, hogy bizonyos területeken kifejezetten indokolt és kívánatos a megfelelő és szükséges mértékű állami szerepvállalás is. Dogmatikusan hinni ennek ellenkezőjében nem csak nem megalapozott és nincs összhangban a tapasztalatokkal, de egyenesen veszélyes is.

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)