Az oktatás... minden!

-Toby Ziegler /Az elnök emberei/-

Az elmúlt hetekben a korrupciós botrányok tengerében a magyar oktatás helyzetének kérdése többször képes volt a vízfelszín fölé emelkedni, és a figyelem középpontjába kerülni. Megszámlálhatatlan mennyiségű publicisztika, tízezrével megosztott Facebook bejegyzés, elemző cikk, kidülledő verőerekkel elkövetett kirohanás született a kérdésben, és személyes meggyőződésem, hogy a diszkusszió több ponton kezd félrecsúszni. Ugyan nem vagyok pedagógus, de a közvetlen családtagjaim közt több tanár is van; nem oktattam soha – leszámítva pár laborgyakorlatot és ZH-javítást –, de érdeklődve követem az agykutatás legújabb vonatkozó eredményeit; nem voltam egyetlen oktatással foglalkozó intézmény alkalmazottja sem, de a felsőoktatás világában megjárt Odüsszeiám keretében 3 ország 6 egyeteméhez volt közöm hosszabb-rövidebb ideig, így noha egyáltalán nem gondolom, hogy bármilyen abszolút igazság birtokában lennék, én is megosztanám véleményemet, személyes tapasztalataimat, az általam olvasottakból levont következtetéseket. A téma természetesen több bejegyzéshez is bőséggel elegendő anyagot szolgáltat. Ennek az első írásnak a célja bizonyos később kifejtésre kerülő kulcsgondolatok felvetése, és annak érzékeltetése, hogy a láthatólag megmerevedő, egyre inkább a „csak jó” és „csak rossz” kategóriákban gondolkodó álláspontok eredményeként nemhogy nehéz előrelépést elérni, de nagyon könnyű további károkat okozni, és a fürdővízzel együtt a gyereket is – a témára való tekintettel a metafora majdnem szó szerint is megállja a helyét - kiönteni...

Rendkívül zavaró, hogy sokak kérdésben kialakított véleménye nem a személyes tapasztalatokkal, hanem az illető politikai hovatartozásával korrelál. Vannak pedagógusok, akiknek minden napját megkeseríti a KLIK és az adminisztrációs terhek, de mégsem mondanák ki nyíltan, hogy az általuk egyébként támogatott kormány hibázott. Vannak olyanok, akik személyesen ugyan szerencsés módon pozitív tapasztalatokkal rendelkeznek, de az oktatás kérdése a kormánnyal való szembenállás egyik szimbólumává vált, így gondolkodás nélkül foglalnak helyet a „minden úgy rossz, ahogy van" táborban.

A XXI. században a világ soha nem látott sebességgel változik, új kihívások jelennek meg, és az oktatási rendszerek bizony az egész világon nehezen tartják a lépést az új trendekkel. Ebben a gyorsan változó környezetben, amelyben a már évtizedes skálán mérve is szinte megjósolhatatlan jövőre kellene felkészíteni az ifjúságot, nem létezik, nem is létezhet tökéletesen jó oktatási rendszer. Vannak régi hagyományok, ismert módszerek, és van rengeteg kísérlet, új irányzat, új törekvés. Az oktatás jellegéből adódik, hogy ezek eredményességéről csak 5-10-15 év múlva lehet felelősségteljes módon álláspontot kialakítani. Bizonyos megközelítések tűnhetnek elavultnak, mások ígéretesnek, léteznek jobbnak tetsző és rosszabbnak ható útkeresések, de nincs olyan, hogy „a tökéletes 21. századi oktatás”. Érdemes – sőt mi több: elengedhetetlen – szertenézni a világban, és megpróbálni kiszűrni egy adott kísérlet pozitív és negatív elemeit, tanulni annak sikereiből, erősségeiből, de kudarcaiból és gyengéiből egyaránt. Attól, hogy valami külföldi, nem feltétlenül hibátlan, de még csak nem is feltétlenül jobb minden szempontból.

Vegyük például a heti rendszerességgel etalonként felhozott finn oktatás példáját, amelyről előszeretettel zeng ódát a sajtó. Az olvasottak alapján rengeteget lehet belőle tanulni, vannak mintaértékű elemei a rendszernek, ugyanakkor érdemes kérdéseket is feltenni, konstruktív kritikát megfogalmazni. Ezzel szemben sokszor a fenntartás nélküli áhítat hangját ütik meg a vélemények, és az olvasóban bizony néha az a kép alakul ki, hogy ha a finn iskolákban holnaptól minden reggel 7.00-kor kőtömböket kéne húzniuk a gyerekeknek, miközben az egyiptomi hajcsárokat idéző módon korbácsokat csattogtatnának az azokon álló tanárok a fejük felett, akkor egyből szakértői írások születnének arról, hogy ez miért fantasztikus és előremutató újítás. A tartalomtól függetlenül értékké vált, ha valami egy finn iskolában történik, miként az oktatás színvonalától függetlenül értékké vált az is, ha egy felsőoktatási intézmény Nagy-Britanniában vagy az USA-ban található...

A legtöbb finn iskolákról születő beszámoló a tényleg fantasztikus felszereltséget említi első körben: a minden iskolában megtalálható ingyenes wifit, az okostáblákat, az okostelefonokon, tableteken megoldott feladatokat. Ez azonban önmagában véve még nem érték, nem biztosíték semmire. Az okostábla, a PPT prezentáció, a tablet csak eszközök, nem célok (amennyiben nem programozásról és informatikáról van szó). Éppen úgy futhat rajtuk az előző esti hokimeccs ismétlése vagy hardcore pornó, mint egy gépelt tankönyv kivetített verziója 20 sor szöveggel fóliánként vagy éppenséggel egy mindent azonnal remekül megvilágító 2 perces animáció, esetleg egy kísérletről készült videó, amit a tanteremben nem lehet elvégezni. Kétségtelenül igaz, hogy amennyiben nem áll rendelkezésre egy ilyen eszköz, úgy jól sem lehet használni, de ez az állítás nem egyenértékű azzal, hogy a berendezés puszta megléte emeli az oktatás színvonalát.

Alighanem sokan vannak az olvasók közt, akiknek volt már szerencséjük borzalmas PPT-s egyetemi előadáshoz, vagy céges prezentációhoz. Amikor a kivetített anyag csak arra volt jó, hogy megossza a befogadó figyelmét, és elvonja azt a beszélőről. Adjunk hozzá még ehhez pár tabletet a hallgatóság soraiban, és máris egy olyan környezetet teremtünk, amely megfelelő kontroll nélkül gyakorlatilag egyenesen rombolja a koncentrációs képességet. Megdöbbenve hallottam egy Finnországban babysitterként dolgozó ismerősömtől, hogy a 10 év alatti gyermek mikor végez a feladatokkal az órán, akkor játszhat a maradék időben a telefonján... Nem egy pedagógusnak kell azzal küzdenie manapság, hogy a gyerek legalább akkor ne nyúljon a telefonjához, amikor éppen hozzá beszél, és abban talán egyet lehet érteni, hogy a 10 percenként ellenőrzött Facebook értesítéseknek a jövőre való felkészítés szempontjából mérsékelt a jelentősége.

Számtalan tanulmány mutat rá arra, hogy a modern digitális technika, a felugró ablakok, a pityogó értesítések, az instant üzenetek miként csökkentik módszeresen azt az időtartamot, amíg képesek vagyunk egy dologra figyelni (vonatkozó korábbi cikkünk itt érhető el). Amikor ezek az érvek és eredmények előkerülnek, akkor az azokat felhozó gyakorta szembesül azzal, hogy rálegyintenek, kiröhögik, őskövületnek vagy géprombolónak nevezik. Talán nem kell bizonygatnom a korábbi posztok vagy a Voyager Blog írásai után, hogy jómagam a technológiai fejlődés híve és lelkes rajongója vagyok, mi sem áll távolabb tőlem, mint a párás szemekkel való múltba merengés a „régen minden jobb volt” frázis elhaló hangon való motyogása közben. Ezzel együtt látni kell, hogy minden új dolognak vannak pozitív és negatív hatásai is. Vannak célok, amelyre tökéletesen alkalmasak, más esetekben viszont akár károsak is lehetnek. Ehhez képest néha úgy tűnik, hogy ha újra intézményesítenék a körmöst, csak immár nem logarléccel, hanem iPad2-vel osztanák, akkor az teljesen elfogadható lenne a modern technika használata miatt.

Félreértés ne essék: az új technikákat meg kell ismertetni a diákokkal, felelős és tudatos felhasználásra kell ösztökélni őket, alkalmazkodni kell a kor új kihívásaihoz, de ez nem egyenértékű azzal, hogy egy tablet puszta jelenlétét értéknek és célnak tekintsük.

A finn oktatás legendája a ragyogó PISA-eredmények kapcsán kapott szárnyra. A PISA-eredmények kapcsán Magyarországon – nem túl meglepő módon – két ellentétes vélemény hallható a leggyakrabban:

1. Az egész felmérés hülyeség, emiatt nem érdemes az eredményekkel foglalkozni. 

Véleményem szerint ez egy roppant helytelen álláspont. A tesztek bizonyos releváns képességeket mérnek, így az ezen a téren mutatkozó romló tendenciák információ értékkel bírnak, azokkal valóban foglalkozni kell. Erről bárki meggyőződhet, ha végignéz pár feladatot: alapvető szövegértés, egy oszlopdiagram értelmezése, egy táblázat megfelelő sorából a legkisebb szám kiválasztása... Olyan dolgokról van szó, amelyek nélkül nehéz elboldogulni a modern világ információáradatában, és amely alapképességek nélkül nehéz bővíteni az ismereteket.

2. Az oktatást a PISA-eredmények fényében kell átalakítani és megreformálni.

Könnyű átesni a ló túloldalára, és a tesztek teljes ignorálásától eljutni azok mindenek fölé emelésével. Ez ugyanúgy problémás. Egy manapság divatos sporthasonlattal élve: olyan ez, mintha egy labdarúgót pusztán arra treníroznánk, hogy képes legyen 90 perc alatt minél többet futni. Kétségtelen: az erőnlét egy szükséges feltétel, de nem elégséges, nem önmagában vett cél. Egy maratonfutó nem lesz jobb játékos Messinél, de meg Dzsudzsáknál sem.

Ezen a ponton kanyarodjunk vissza a finn oktatáshoz. Ahogy a HVG közelmúltban megjelent cikke írja:

A szövegértés elengedhetetlenül fontos, hiányában építkezni olyan, mint alapok nélkül tömbházat felhúzni. Felmerül azonban a kérdés, hogy a PISA-tesztek kapcsán nyilván jó eredményekre vezető módszer mennyire készít fel a XXI. századi körülményekre? Miért előremutató a szóbeli számonkérés eliminálása a gyakorlatból egy olyan világban, amelyben a munkahelyen töltött idő jelentős hányada ügyfelekkel való kommunikációból, megbeszélésekből, konferenciabeszélgetésekből vagy prezentációkból áll? Az USA-ban töltött idő alatt számomra az egyik legszembeötlőbb különbség az ottani és a hazai diákok közt az volt, hogy az óceán másik oldalán mennyivel jobbak a verbális képességek, mennyivel jobbak a prezentációk, mennyivel érthetőbben, pontosabban fejezik ki magukat az emberek. Persze lehet rengeteg ellenpéldát találni, de itt most a nagy átlagról van szó. Lehet mondani – helyesen –, hogy ezt el lehet érni szóbeli számonkérés nélkül is, de az idézett mondat az írásbeliségre való koncentrációt emeli ki. Az egyik szóbeli feleletek ellen gyakorta felhozott érv az osztály elé való kiállás stresszes jellegét említi. Ismét adódik a kérdés, hogy ha ettől „megóvjuk” a gyermekeket az iskolában, akkor miként készülhetnek fel arra, ami a munkahelyeken várja majd őket?

A gyermekek leterheltsége, az iskola által rájuk rakott stressz amúgy is központi téma. Elvitathatatlan a jelenség létezése, és kétségtelenül van szükség változásokra. Senki nem tagadja azt sem, hogy vannak rossz pedagógusok, akiknek nem kéne gyermekekkel foglalkoznia, illetve hogy nem feltétlenül a legrátermettebbek mennek tanári pályára. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: csak az iskolarendszer vagy a pedagógusok hibája ez a stressz? Az iskola, az oktatás nem egy független, önmagában létező entitás, amely kizárólagosan felelős a gyermek szellemi és lelki fejlődésért. Többek között ott van mellette a család, a szülők, a barátok is. A Facebookon elképesztő sebességgel terjedt egy gyermekpszichológus bejegyzése, amelyben személyes élményeiről számolt be, és amelynek egyik pontját szeretném itt kiemelni a gondolat illusztrációjaként:

Nehezen tudom elképzelni, hogy a szigorú pedagógus korholta volna le a 96%-ot teljesítő gyermeket, akinél minden bizonnyal a nagy többség rosszabbul teljesített. Az ilyen szintű teljesítménykényszer kapcsán felvetődik a kérdés, hogy mekkora a család felelőssége? Továbbá felmerül az is, hogy mit várunk a pedagógustól? Hogy a hiba ellenére is hibátlannak minősítse a felmérés eredményét? Hogy ne legyen egyáltalán felmérés? Nehéz kérdések ezek, és a népszerű válaszok egy része semennyire sem korrelál azzal, ami egy munkahelyen vár a rendszerből kikerülő gyermekre. Ha egy építőmérnök csak 4%-ot téved egy híd teherbírása kapcsán, annak beláthatatlan következményei lehetnek, a munkájára nem lehet azt mondani, hogy tökéletes úgy, ahogy van. (Itt visszautalnék az „A boldogtalanság nyomában” című bejegyzésre, amely a valóságtól elrugaszkodott elvárások járványként terjedő jelenségének hatásait boncolgatja.)

Az iskola, a pedagógus, a diákok, a szülők, az egész közoktatási rendszer nem önállóan létező egységek, hanem a társdalom részei, ennek megfelelően tükrözik a társadalmi normákat, általános beidegződéseket és hangulatot is. Sok idősebb pedagógus számára keserű élmény megérni azt, hogy az évtizedek múlásával egyre általánosabbá vált az a szülői álláspont, hogy a gyereknek mindig igaza van, és hogy mindig a tanár a hibás. Ezzel megszakad a párbeszéd a szülők és a tanárok között, elveszik a kölcsönös bizalom, ami bizony kihat a tanuló hozzáállására és az oktatás minőségére is. De említhetjük a felsőoktatási rendszert is, ahol a mindent átitat a csalás kultúrája: a letöltött beadandók, a kipuskázott ZH-k, a megszerzett előző évi kérdések természetesként, normálisként való kezelése. Ez szöges ellentétben áll azzal, amit személyesen megtapasztaltam az amerikai egyetemeken. Lehet bármilyen jó egy egyetemi előadó, ha a befogadó fél sziklaszilárd meggyőződése, hogy a kettes már jó, nem kell több, illetve hogy elég előző este lemásolni valakiről a beadandót... Érdemes átgondolni, hogy mi az, ami a rendszer hibája, és mi az, ami a szülők, a diákok, a mi felelősségünk. Utóbbiról egyre ritkábban esik szó...

Annál gyakrabban beszélünk viszont arról, hogy mit kéne örökre száműzni az oktatásunkból. Ezen a téren toronymagasan emelkedik ki a mezőnyből a lexikális tudás, ami szinte már a felesleges szó szinonimájává lépett elő az elmúlt években. Valóban lenne mit kurtítani a tananyagokon, lenne hova áthelyezni a hangsúlyt, tényleg nem kell – és nem is lehet - mindent megjegyezni, de ennek ellenére is téves az a nézet, miszerint semmit nem kell már fejből tudni, hiszen pillanatok alatt elő lehet keresni bármilyen információt... Hogyan dolgozik az a mérnök, akinek minden alkalommal Google-höz kell nyúlnia, hogy előkeresse a legalapvetőbb matematikai összefüggéseket? Hogy boldogul az a szinkrontolmács, aki minden szót szótárból keres elő? Miként láthat meg bármilyen összefüggést egy olyan orvos, akinek minden tünetet újra és újra a netes adatbázisból kell előkeresnie?

A lexikális tudást teljesen feleslegesnek nyilvánítók figyelmen kívül hagyják azt, hogy miként működik az emberi memória, az emberi agy (lásd: a korábban a témában született írásainkat). Az ismeretek nem egyfajta könyvtárszerkezetben tárolódnak, hanem sokkal inkább pókhálószerűen összefüggő hálózatot alkotva, amelyben kapcsolat létesül minden egymással összefüggésbe hozható dolog közt. Ha valamilyen új információ érkezik, akkor az annál nagyobb eséllyel ragad meg a hálóban, minél több dologhoz lehet kapcsolni. Ha csak néhány szál fodrozódik a nagy ürességben, akkor nincs mihez kapcsolni az új dolgokat, nincs miért emlékezni rájuk, nincs hova beépíteni őket. A beáramló információ önmagában még se nem ismeret, se nem tudás. Való igaz: az információbőség korszakát éljük, de a soha nem látott mennyiségű input áradatában nem szakítunk időt arra, hogy az információt koherens tudássá konvertáljuk. A világháló mindig tele lesz információval, és a Google értő kezekben el is vezet a forrásokhoz, de ezek a segédeszközök önmagukban nem fogják kiváltani a tudást... Ezen az úton haladva tényleg eljutunk majd az életfogytig tanulás világába, amelyben minden nap újat tanulhatunk: újra és újra megtanulhatjuk azt, amit egyszer, kétszer, százszor már megtanultunk, pontosabban megkerestünk...

Egy sprintertől nem várjuk el azt, hogy miután egész évben a fotelban ült és kólát szürcsölt, a pályára kisétálva hirtelen 9.91-et fusson 100 méteren. Azt sem várjuk el magunktól, hogy mikor életünkben először lemegyünk a konditerembe 5 év irodai munka után, egyből kinyomjuk 150 kilót. Természetesnek vesszük, hogy az izomzatunkat fel kell építeni, karban kell tartani, edzeni kell, különben nem tudunk teljesíteni. Ezzel szemben az agyunktól elvárjuk, hogy pillanatok alatt, edzés nélkül teljesítsen. Ez a súlyos félreértés vezet el oda, hogy számos mindennapi tevékenységünkkel szinte célzottan romboljuk kognitív képességeinket, és hogy irreális elvárásokat, hovatovább helytelen célokat támasztunk az oktatással szemben. Ebben a kontextusban az amúgy negatív jelzőként használt „izomagy” kifejezés új tartalommal tölthető meg: érdemes lenne agyunkra izomként gondolni, amelyet folyamatosan fejleszteni kell, hogy aztán képes legyen megfelelően teljesíteni. Mára már ott tart az agykutatás, hogy sokat tudunk agyunk működéséről. Tudjuk, hogy a folyamatos gyakorlás miként erősíti meg az idegsejtek közötti kapcsolatokat; hogy miként változik az elektromos jelek erőssége a tanulás eredményeként; hogy ha egy adott idegpályát nem használunk, akkor a kapcsolatai fokozatosan elgyengülnek; hogy agyunk plasztikus, egész életünk során változik; hogy időbe telik, amíg egy új képesség berögzül a megfelelő kapcsolatok kiépítése eredményeként. (Kiemelten ajánlom Norman Doidge: A változó agy című remekművét, amelynél nem sok könyv volt rám nagyobb hatással.) Éppen úgy, ahogy időbe telik, amíg a nagyobb teljesítményhez szükséges izomrostok felépülnek. Gyakorlást, ismétlést, erőfeszítést igényel. Nem megy egyik napról a másikra. Érdemes emiatt úgy gondolni az oktatásra, mint egy agyunk számára létesített edzőtáborra (például a versek tanulására mint a memória fejlesztésére).

A XXI. században gyorsan változik a világ, nem tudhatjuk még azt sem, hogy milyen szakmák lesznek 30 év múlva. Ezt a tényt elsősorban a lexikális tudás ellen felhozandó érvként szokták használni, mondván bármit tanulunk, az úgyis elavult lesz pár éven belül. Érdemes azonban egy másik gondolatmenetet követni: a gyors változás miatt fontos univerzálisan felhasználható széles és biztos alapokat szerezni. Tovább fűzve a sport analógiát: érdemes a sportágfüggetlen képességekre fókuszálni. Állóképesség, robbanékonyság, sebesség, ruganyosság, koordinációs készségek... Akár focizik, akár kosárlabdázik vagy éppen szörfözik majd a gyerek, ezeknek mind hasznát veszi majd. Visszatérve az oktatáshoz, a teljesség igénye nélkül néhány lehetséges sarokpont: memória; hatékony tanulási módszerek ismerete; logika; koncentrációs képesség (főleg a figyelemzavar évszázadában); kritikus gondolkodás; forráselemzés képessége; kommunikációs képességek; alapvető tárgyi tudás az egyes irányokba való elindulás lehetőségének megteremtéséhez és az érdeklődés felkeltéséhez. Ezen képességek fejlesztéséhez bizony meg kell tanulni bizonyos dolgokat, el kell sajátítani bizonyos ismereteket. Miként nem lehet tornaeszközök és gyakorlatok nélkül izmot fejleszteni, úgy nem lehet feladatok és tanulnivalók nélkül kognitív képességeket sem. Fontos megvizsgálni, hogy miként tehető ez meg a lehető leghatékonyabban, illetve hogy mit tanulhatunk mások kísérleteiből és esetleges hibáiból. De eközben nem szabad abba a hibába esni, hogy bármi modernnek hatót automatikusan követendőnek tekintünk, vagy hogy bármit, ami a régi időket idézi, elvetendőnek.

A végére hagytam a személyes tapasztalataimat ezen gondolat alátámasztására. Szomorúan olvasom mostanság hogy sok a magyar felsőoktatásra semmiféle személyes tapasztalattal nem rendelkező középiskolás eleve külföldi egyetemekben gondolkodik csak, mivel „ennél csak jobb lehet bármi”. Részben a politikai tiltakozás, részben egyfajta tömeghisztéria eredményeként elterjedt az a nézet, miszerint a magyar oktatásban semmi sem jó. Pedig ha figyelmesen olvasunk, akkor számos kritikus cikk tartalmaz nyilvánvaló ellentmondásokat. Örömmel olvasunk róla, hogy a magyar munkaerő mennyire keresett, és milyen jól megállja a helyét. Büszkén adnak hírt róla a portálok, hogy az angol egyetemeken milyen jól teljesítenek a magyar diákok, és ez mennyire felkeltette a helyiek figyelmét is. És mindezek ellenére a végkövetkeztetés a tényekkel ellentétes: mindezen sikerek nem az oktatás miatt, hanem annak ellenére születnek. Nem tudok másra következtetni ennek fényében, mint hogy eredendően zseniálisnak születünk, így még ennyi gátló tényező mellett is képesek vagyunk ilyen jól teljesíteni... Biológiailag alighanem nehéz lenne ezt alátámasztani.

Nem állítom, hogy nincsenek hatalmas problémák, még csak azt sem, hogy kiváltságos gyermekkorom eredményeként rálátásom lenne az nagy átlagot érintő gondokra, de azt igen, hogy a magyar oktatási rendszernek vannak komoly értékei, amelyek nem szolgáltak rá a jelenleg uralkodó hangvételre, illetve hogy szüleim, családom odaadása és figyelme nélkül pusztán az iskola fele ennyit sem hozott volna ki belőlem. Mint említettem 3 ország 6 egyeteméhez volt közöm. Magyarországon szereztem két diplomát műszaki-természettudományos területeken előbb egy hagyományos 5 éves képzés keretein belül, majd még egy másik Bsc-t is. 3 amerikai egyetemen voltam cserediák vagy kutatóasszisztens, köztük egy top 5-be és egy top 40-be tartozón is. A doktorimat Németországban szereztem már meg, és most visszatekintve nyugodt szívvel merem mondani, hogy hiába jártam nagyszerű, nemzetközileg is elismert professzorok óráira, hiába volt szerencsém világhírű egyetemeken tanulni, egyikre sem cserélném el a magyar alapképzést, azokat az ismereteket, amelyeket otthon szereztem. Gyakorlatilag a mai napig a kiváló matematika és fizika alapokból élek, amelyeket az ELTE TTK-n sajátítottam el a rendkívüli középiskolai tanáraimnak köszönhetően korábban megszerzett ismeretekre építve. Még ha komoly terhet is ró a hallgatóra ezek elsajátítása, a széles és biztos alapok értéket jelentenek ebben a változó világban, számos jövőbeli lehetőséget hagynak nyitva. Számomra döbbenetes élmény volt, amikor az USA-ban haladó, felsőéves turbulencia kurzuson meg-megálltunk alapvető matematikai összefüggéseket és műveleteket átismételni, „hátha valaki nem tanulta korábban”. Úgy éreztem, mintha alapok nélkül építkeznénk, és éppen azért tudtam jó teljesítményt nyújtani, és az újdonságra fókuszálni, mert ezek nekem már megvoltak.

Hajlamosak vagyunk lebecsülni a magyar intézményeket, főleg mikor az oly népszerű világranglistákat pásztázzuk, pedig azok vajmi kevéssé tükrözik az oktatás minőségét. Természetes, hogy az ELTE nem versenyezhet a Berkeley-vel, ha kutatásról, publikációról, innovációról van szó... de igenis versenyezhet, ha az oktatás minőségét és színvonalát nézzük (erről még lesz bővebben szó). 13 év és 6 egyetem után kijelenthetem: ha az oktatás minősége, általános ismeretek, az összefüggések átlátása és az emberi szempontból kapott értékek alapján kéne rangsorolnom az életem során megismert oktatókat, akkor bizony a ranglista első 5 helyén bizonyosan magyarok szerepelnének. Nehezek az anyagi körülmények, nem megfelelő a felszereltség, nincs elég idejük kutatásra, de mégis olyan értéket képviselnek, amit érdemes lenne jobban megbecsülni. Ők azok, akik igazán a körülmények ellenére teljesítenek erőn felül. Sokszor bizony nem rajtuk múlik, hogy a „kettes szuper” szemlélet eredményeként mi magunk nem élünk a lehetőséggel, hogy tanulhassunk tőlük. Értek persze negatív élmények is, kiragadhatnám a legrosszabb példákat, de ezt tömegével teszik meg mások helyettem, így ebben az írásban szándékosan hangsúlyoztam azokat a pontokat, amelyek fölött sokszor átsiklunk...

Én csak annyit mondhatok, hogy ha mindent újrakezdhetnék a mai ismereteim és tapasztalataim birtokában, akkor is odahaza járnám ki az alapképzést, és készséggel beismerem azt is, hogy utána valószínűleg megpróbálnék beiratkozni egy az érdeklődésemnek megfelelő területen kiemelkedő eredményekkel és kutatási projektekkel rendelkező amerikai egyetem graduate schooljába, mert egyrészt azon a szinten már számítanak sokszor az anyagiak, másrészt pedig a más perspektíva, más életszemlélet rengeteget tud hozzátenni egy fiatal személyiségének és világnézetének alakuláshoz. Sokat kaptam attól az összesen 20 hónaptól, amit az USA-ban töltöttem, de ennek ellenére semmiképpen nem fordítanék hátat a magyar felsőoktatásnak érettségi után...

  --------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)