2018. nov 26.

Választási reform: új rendszerrel a konstruktívabb politizálásért!

írta: _Maverick
Választási reform: új rendszerrel a konstruktívabb politizálásért!

valasztas.jpegA 2018-as országgyűlési választások előtt a Közös Ország Mozgalomnak hála a közbeszéd mindennapi részévé vált a választási rendszer minőségének, hibáinak és megreformálásának kérdése. A választások után azonban ez az érdeklődés finoman fogalmazva is alábbhagyott, hovatovább megszűnt. Ez persze nem kis részben köszönhető annak, hogy a javaslatot lesöpörték az asztalról… a kampányidőszaktól távol – már ha élünk a jóhiszemű és naiv feltételezéssel, hogy ilyen időpont még egyáltalán létezik – pedig úgy néz ki, hogy ellenzéki oldalon sincs meg a szükséges politikai akarat és kreativitás a téma napirenden tartásához. Pedig lenne még, és kellene is még miről beszélni, mert egy igazságos és jó választási rendszer nélkül eleve nem beszélhetünk igazán jól működő demokráciáról. Ez a bejegyzés azt hivatott bemutatni, hogy a választási rendszer miként változtathatja meg alapjaiban a politikai életet, és miként szoríthatja vissza akár az ellenségkép generálásra épülő, lövészárokharc-szerű kampányolást is!

Az arányosságon túl

A Közös Ország Mozgalom egy korábbi bejegyzésben már tárgyalt javaslata elsősorban az arányosság kérdésére koncentrált. Ez kétségtelenül egy minden alapjául szolgáló, amolyan nulladik lépés, de nem megyünk elég messzire akkor, ha pusztán erre az egyetlen aspektusra fókuszálunk! Egy választási rendszerrel kapcsolatban további kérdéseket is fel kell tennünk, amelyek közül itt most kettő, egymástól nem teljesen függetlent veszünk közelebbről szemügyre:

1. Mennyire támogatja az adott rendszer az új szereplők megjelenését, a függetlenek indulását, mennyire biztosít egyenlő feltételeket számukra?

A kérdés fontosságának átérzéséhez nem is kell feltétlenül a magyar Parlamentre gondolni, noha a kívülről bekerülés esélyeit vizsgálva lenne bőven miből szemezgetni az országhatáron belül is… Nézzük meg az USA politikai életét, ahol a két párt pozíciója megkérdőjelezhetetlen, harmadik út lényegében nem létezik, ez pedig végletekig polarizált és ellenséges légkört teremt még úgy is, hogy odaát a pártfegyelem intézménye nem is köti teljesen gúzsba a szenátorokat és kongresszusi képviselőket úgy, ahogy magyar kollégáikat (a tökéletesen antidemokratikus pártfegyelemről szóló „Demokráci és Pártfegyelem” című bejegyzés itt olvasható).

2. Mennyire motiválja a rendszer a tudatos választókat arra, hogy ténylegesen az általuk preferált jelöltekre adják le voksukat?

Talán nem kell túlmagyarázni ezt a problémakört a mögöttünk álló, a „taktikai szavazás” bűvkörében töltött kampányidőszak fényében… Mondhatnánk – és bizonyos mértékig jogosan tennénk –, hogy mindez a jelenlegi aránytalan, egyfordulós választási rendszer következménye. Ez azonban önmagában nem lenne teljes magyarázat, és elfedné a valóság egy fontos szeletét. Emlékezzünk csak vissza azokra a mostani brutális hangvételű kampányokhoz képest boldog békeidőknek tűnő időszakokra, amikor a „taktikai szavazás” szókapcsolat még teljesen értelmetlenül csengett. Már ekkor tetten érhető volt az a magatartásforma, miszerint az ember inkább nem szavazott az általa favorizált kis pártra, mert attól félt, hogy:

  • A belépési küszöb meg nem ugrása miatt a szó legszorosabb értelmében elveszik a szavazata.
  • Ha meg is lesz a küszöb, a végső győztes kilétének eldöntéséhez közvetlenül így mégsem járul hozzá.

Mindez egy komoly probléma, mert még egy teljesen arányos rendszerben is a „nagyok”, a „favoritok” felé billentené a pályát, és egy alapvető korlátot – mind anyagit, mind pszichológiait - állít az országos politika színterére kilépni óhajtó új erők számára. Intuitíve is érezhetjük, hogy ezzel ebben a formában valami nincs rendjén… de még szembeötlőbbé válik a helyzet súlyossága akkor, ha rádöbbennünk, mindezzel éppen a demokrácia azon tulajdonsága sérül leginkább, amely a legjobban kiemeli a lehetséges alternatívák mezőnyéből: az alkalmazkodóképesség, a berendezkedés adaptív mivolta.

Az alkalmazkodás képességéről

Az Amit meg kell tenni...” című írásban már áttekintettük Walter Russell Mead cikke és egy történelmi példa nyomán, hogy miért az alkalmazkodóképesség, a flexibilitás a demokratikus rendszerek legelőnyösebb tulajdonsága. Az ipari forradalom és az amerikai polgárháború ideológiai hatásai a Lincoln meggyilkolását követő, általános történelemkönyvek által ritkán megénekelt évtizedekben teljesen átalakították a korszakot megelőző társadalmi berendezkedést. Ahogy az említett bejegyzésben már elhangzott:

„Ez a kaotikus időszak nélkülözte a karizmatikus vezetőket, mégis igen fontos szerepet töltött be az amerikai és ezzel együtt a világtörténelemben: ekkor vált az USA a világ legmodernebb, vezető gazdaságává. A szerző amellett érvel, hogy ez elsősorban az ország demokratikus berendezkedésének volt köszönhető: az embereknek lehetősége volt arra, hogy kísérletezzenek, hogy alkalmazkodjanak, hogy megpróbálják megtalálni a megoldásokat. Erre a kaotikus próbálgatásra égető szükség volt, hiszen a jövőbe látás képessége nélkül ilyen léptékű példátlan változások közepette senki nem tudhatta kellő biztonsággal és precizitással előrejelezni a következő évtizedeket ahhoz, hogy az asztalra tehesse a siker kőbevésett receptjét.”

Jelenleg is egy olyan korban élünk, amelyben precedens és időgépek hiányában senki nem lehet a bölcsek kövének birtokában, senki nem tudhatja biztosan megmondani, hogy milyen következményei lesznek még a napjainkban zajló információs és technológiai forradalomnak. Csak azt tudjuk, és csak azt érezzük minden nap, hogy a változás rohamtempóban zajlik, és még korántsem ért véget. Oly korban élünk, amikor kísérleteznünk és ötletelnünk kell, amikor az egyes vezetőknél és politikai pártoknál lényegesen hatalmasabb erők hajtják a társadalmi változásokat, és amikor – ahogy azt az előző, az „A problémák és folyamatok természetéről...” című bejegyzés részletesen kifejti – ezeket az erőket nem áll feltétlenül módunkban korlátozni, megregulázni, ennek következtében pedig talán csak a minél jobb alkalmazkodás marad számunkra feladatul.

Ha egyáltalán bármikor van ilyen, semmiképpen sem ez a megfelelő idő arra, hogy holmi önkényesen emelt küszöbértékekkel és az emberi pszichológiából adódó más korlátok figyelmen kívül hagyásával egy torzított rendszerben eleve hegynyi akadályokat görgessünk azok elé, akik egyáltalán megpróbálnák a színpadra lépve néhány új ötlet magvait a közbeszéd metaforikus soraiba hinteni… Nem ez a megfelelő idő arra, hogy problémák és folyamatok megvitatása és a konszenzus keresése helyett a szélsőségesen elkötelezett saját táborok kiépítésére és a megosztó politizálásra ösztönözzön maga a választási rendszer is. Fel kell tennünk a kérdést: elmozdíthatja-e a politikát, a közbeszédet egy civilizáltabb irányba maga az alkalmazott választási rendszer akkor is, ha közben a politikai szereplők végső céljai, motivációi nem változnak, csak egyszerűen módosul az, hogy mi lehet a nyerő stratégia? Meggyőződésem, hogy a kérdésre a válasz egy reménykeltő igen!

Preferenciális választás

Természetesen nem jómagam fundáltam ki egy új választási rendszert, de még az az ötlet sem tőlem származik, hogy írjak a témáról. Az amerikai időközi választások kapcsán a mindig nagyszerű Radiolab podcast tűzte műsorára ezt a témát, és ismertette meg a döntően amerikai hallgatókkal az ír minta alapján az egyik lehetséges preferenciális választási rendszert.

Nem vállalkoznék az adásban elhangzó esettanulmányok terjedelmes összefoglalására – azt az angolul értőknek feltétlenül érdemes meghallgatnia –, de az alábbiakban ezek nélkül is megpróbálom remélhetőleg szemléletesen és érthetően bemutatni az alapelvet, amely aztán számos kacifántos módon tovább módosítható. Induljunk ki a nem túl bő magyar Wikipédia bejegyzés meghatározásából:

„A preferenciális szavazás bizonyos választási rendszerekben alkalmazott szavazási módszer, melynek lényege, hogy a választó nem csak egy jelöltre vagy pártra szavaz, hanem azokat preferenciái szerint rangsorolhatja. Míg a hagyományos választásokon a szavazók tipikusan egy 'X'-et tesznek leginkább preferált jelöltjük neve mellé, addig a preferenciális módszer alkalmazásakor az első helyen választott jelöltjük neve mellé 1-est, a második helyen választott neve mellé 2-est írnak stb.”

Nézzük meg ezt egy egyszerű, mindössze 3 jelöltet és 100 választót számláló választás példáján:

 test.png

Az ábra felső sorában az olvasható, hogy hányan rangsorolták az adott jelöltet első helyen. A második sorban pedig azt láthatjuk, hogy az adott jelöltet első helyen választók második választása miként oszlott meg. Például 40 ember választotta A-t első helyen. Ezen 40 ember közül ketten C-t, hárman pedig B-t jelölték meg második preferenciaként. Fontos látni, hogy nem kötelező mindenkit rangsorolni! Itt például ebben a láthatólag megosztott légkörben a 40 A-t választó közül 35-en egyik másik jelölt neve mellé sem tették oda a kettes sorszámot. Nézzük meg, hogy a fenti szavazatokat hogyan értékelik ki!

step2.png

Elsőként kizárólag az 1. preferenciákat számolják össze, ekkor csak a felső sor számít. Ez alapján senki nem szerzett abszolút többséget (azaz senki nem ment 50% fölé), így jöhet a következő lépés. Mivel C kapta a legkevesebb szavazatot, így ő kiesik a versenyből, az őt elsőként rangsoroló szelvényeket pedig újra előveszik, és szétosztják őket a második preferenciák – azaz a választó által a legmagasabban rangsorolt még versenyben lévő jelölt - alapján. Így A további 3 szavazatot kap, B pedig 23-at. Ezzel az állás 40-31-ről 43-54-re módosul, amivel B már magáénak tudhatja az abszolút többséget, és megnyeri a választást! (Egy komplexebb példában több jelölt esetén ha senki nem éri el ekkor sem a küszöböt, akkor következik ismét a sor végén álló eliminálása, előkerülhetnek a harmadik preferenciák is, stb.) 

Kritika

Bizonyára lenne olyan, aki szerint ez túl bonyolult, nem lehet elmagyarázni a választóknak, noha más helyeken ez sikerült… Bizonyára lenne olyan jelölt is, amely A helyében az eredmények ismeretében csalást kiáltva szítaná a hangulatot… Ha ezek az ellenérvek meggyőznek valakit arról, hogy eleve elvesse a rendszer gondolatát is, azaz ha eleve elfogadja azt, hogy még ennyit sem lehet elmagyarázni a választóknak, akkor szerintem ezen a ponton nyugodtan feltehető a kérdés: mégis miért akarunk demokráciát, és mi alapján kap bármilyen döntési jogot az egyszeri választó sokkal komplexebb kérdésekben? Ezen „akadályok” áthidalása pusztán politikai akarat kérdése – főleg a működő nemzetközi példák fényében –, emiatt a továbbiakban ez az írás most nem foglalkozik ezzel a résztémával. 

Ennél fontosabb az elvi kritika, miszerint a fentebb leírt módszer nem monoton. Ez azt jelenti, hogy elképzelhető egy olyan furmányos helyzet, amelyben utólag kiderült: egy jelölt úgy érhetett volna el jobb eredményt, ha néhányan rosszabb helyen rangsorolták volna. Nézzük az alábbi, szintén a Wikipédiáról vett példát: 

monoton2.png

A már ismert jelölést és módszert követve látható, hogy C kiesik, a C-re voksolók második preferenciáit elosztva pedig A 51-49-re győz B-vel szemben. De mi történne akkor, ha akár csak két szavazó 1. B - 2. A szelvény helyett 1. A – 2. B módon voksolt volna, azaz ha többen szavaztak volna első helyen az előző leosztásban már enélkül is diadalmaskodó A-ra első preferenciaként? monoton1.png

A verseny szorossága miatt ezúttal B esik ki, és C marad versenyben. B szavazói számára azonban C elfogadhatóbb A-nál, emiatt a 2. preferenciák összegzése után A 40-60-ra alulmarad az első ránézésre pozitívabb eredményei ellenére!

A kritika tehát – ahogy a példa is mutatja – abszolút jogos. De látható az is, hogy meglehetősen kusza és kivételes helyzetben léphetnek fel csak ilyen „anomáliák”, illetve látni kell azt is, hogy taktikázásra ez sem ad lehetőséget, hiszen csak a szavazatok részletes ismeretében, utólag lenne kijelenthető, hogy valakinek éppen az tett volna jót, ha kevesebben szavaztak volna rá.

Érthető, ha mindezek ellenére valakiben elvi alapon mégis marad hiányérzet. De tegyük fel a kérdést: egy ilyen nyakatekert, egészen kivételes helyzetben előálló lehetséges elvi probléma e a rosszabb, vagy hogy a jelenlegi szisztémában 10 jelölt esetén valaki győzhet elvileg a szavazatok 10%-ánál eggyel többet megszerezve, a választók kvázi 90%-ának közutálata mellett is? Ezt az olvasókra bízom… 

Az előnyökről

Kanyarodjunk vissza az eredeti, első két ábrán látható példához, és nézzük a pozitívumokat: 

test.png

step2.png

1. Egyetlen olyan szavazó voksa sem veszett el, aki hajlandó volt második preferenciát is megjelölni. Hiába szavaztak 29-en első helyen a csupán harmadik pozícióba befutó C-re, a rendszernek köszönhetően a végeredmény közvetlen kialakításában 43+54=97 szavazat játszott szerepet a 100-ból. Ha C egy a semmiből jövő új jelölt lenne, akkor sem kellene a vele szimpatizálóknak lemondania a támogatásáról a szavazatuk elveszésétől félve!

2. Mondhatnánk, hogy lényegében ez egy kétfordulós rendszer egyben megrendezve, de ennél többről van szó. Egyrészt ez egy egyszerű példa, kevés jelölttel. Képzeljük el mindezt 15 résztvevővel, vagy egy olyan városi tanácsba történő választás alkalmával, amikor az első három egyaránt bejut. (Ilyen esetekben a rendszer tovább módosítható, de erre most nem térnék ki, az érdeklődőknek javaslom elsőként a vonatkozó Wikipédia oldalak és hivatkozásaik megtekintését: single transferable vote, instant-runoff voting, ranked voting.) Másrészt itt a kétfordulós választásokkal szemben nem pártvezetések országos taktikázásának eredményeként születnek meg a visszalépések, hanem implicit módon, a választók akaratát és preferenciáit tükrözve!

3. Sokkal kevesebb értelme van a választókat félrevezető, a szavazatok töredékére pályázó kamujelölteket állítani, hiszen ezek az első körökben elvéreznének, és a rájuk szavazók voksai sem vesznének el.

4. Végül következzék a legfontosabb üzenet! Miért veszít a legtöbbek által elsőnek megjelölt A? Mert B és C választói még csak második opcióként sem hajlandóak számolni vele! Ez a rendszer nem kedvez a megosztó politizálásnak, a másik fél és választói ellenségként való beállításának, teljes elidegenítésének. Egy minden körülmények között megingathatatlan, zárt, kifele ellenséges saját mag kiépítése csak akkor lehet elég a sikerhez, ha az ténylegesen kiteszi a választásra jogosultak felét. Elég böngészni a közelmúlt magyar és nemzetközi választási eredményeit ahhoz, hogy belássuk: ez bizony igen kockázatos és nehezen járható út még abszolút erőfölényben is, különösen az egyéni választókörzetekben. A logika tehát a kampányok mérséklődését, a középre húzást, a közös gondolatok hangsúlyozását diktálja. Délibábos vágyálom lenne mindez? Szerencsére nem: mivel a módszert világszerte több helyen is alkalmazzák már, így a reményeket tapasztalatokra lehet építeni. Ezek a tapasztalatok pedig a podcastban elhangzottak alapján abszolút pozitívak: a kampányok hangvétele mérséklődött, a hangsúly a konszenzus keresésre tevődött át, sőt, egyes esetekben több jelölt alkalmanként közösen is kampányolt! A jelenlegi közhangulat ismeretében óhajthat ennél bárki többet?

Remélem, hogy ez a bejegyzés meggyőzte az olvasókat legalább arról, hogy érdemes a dologról beszélni, és érdemes a választási rendszerről az arányosságon túl is gondolkodni! Ami a személyes véleményemet illeti: az én első preferenciám legalább az egyéni jelöltek esetében egy preferenciális rendszer!

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

Szólj hozzá

választás demokrácia