Körbenézve a világban, elolvasva minden reggel a híreket – legyen szó akár a hazai eseményekről akár a nemzetköziekről – könnyű arra a következtetésre jutni, hogy elkeserítő, lehangoló, kilátástalan a helyzet, és fékezhetetlenül rohanunk valamiféle helyrehozhatatlan katasztrófa felé… Nehéz ez ellen érvelni, de néha érdemes megállni egy pillanatra, venni egy nagy levegőt, és megpróbálni a nyomasztó valóság, a fojtogatóan ránk telepedő, csak az adott pillanatra fókuszáló non-stop tudósítások közepette is táplálni kicsit az optimizmus szunnyadó parazsát…

Ma reggel a Foreign Policy magazin Global Thinkers podcastját hallgattam (a műsor elérhető iTuneson és direkt módon is). A készítők minden adásban más-más témát járnak körbe megszólaltatva az adott terület legbefolyásosabbnak tartott szakértőit. Szerepelt már egy-egy adás erejéig ismert agykutató, fotós, emberjogi aktivista is, a spektrumról tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy igen széles. Érdemes követni a produkciót, és kiválogatni a minket érdeklő témákat a napi ingázás tartalmasabbá tétele véget.

Visszakanyarodva a mai adásra: Jeffrey E. Garten az adás 20. perce után tett egy tétova kísérletet arra, hogy érzékeltesse, nem teljesen reménytelen a helyzet, és az emberiség már kilátástalanabb állapotokból is ki tudott lábalni meglepőnek mondható gyorsasággal.

A II. Világháború végén Európa romokban hevert. Emberek tízmilliói voltak kénytelenek elhagyni hamuvá váló otthonaikat. Egy részük menekült volt, másokat erőszakkal deportáltak. Az erőszak a mindennapok része volt a háború lezárulta után is: a kollaboránsok cselekedeteit megtorolták, a börtönökben, fogolytáborokban pedig igen gyakran álltak bosszút a vélt vagy valós sérelmekért. A kormányok gyakorlatilag működésképtelenek voltak, ha egyáltalán léteztek, és tulajdonképpen a nulláról kellett újrakezdeni mindent. Mindezt a hidegháború árnyékában…

1944-ben aligha gondolta bárki, hogy valaha véget érhetnek a szűnni nem akaró borzalmak, hogy valaha lehet újra béke és biztonság. Ennek ellenére 5 éven belül a totális káoszból mégis kiemelkedett valamiféle rend. Magam is meglepetten hallgattam sokszor a Budapest ostromát megélő nagyszüleimet, akik közvetlenül a háború utáni éveket, a tenni akarást, az összefogást, a rendrakást valóságos csodaként élték meg. Persze később a kibontakozó rendszerben csalódniuk kellett, de ez már egy másik – természetesen igen fontos – történet…

Buda az ostrom után

Érdemes ezt észben tartani, és noha magam sem látom sem a szándékot, sem a lépéséket, amelyek egy pozitív jövőt engednének felsejleni a horizonton, de a budapesti óvóhelyen remegő nagymamám, illetve a BME-ről elvitt, a bombázások alatt éppen Drezdában elhelyezett nagypapám sem nagyon látta, hogy miként jöhet el egy szebb holnap… Miként az egymással farkasszemet néző német és francia katonák se nagyon gondolhatták, hogy pár év múlva szövetségesek lesznek, és vezetőik kézfogással üdvözlik egymást. Könnyű kétségbe esni, félni, elveszíteni a reményt, főleg akkor, ha a létező összes irányból a lehetséges összes módszerrel erősítik is ezt bennünk az arra illetékesek, de végképp feladni korai lenne. Korai lenne, főleg azért, mert mindannyiunkon múlik, hogy túl tudjuk-e kiabálni a hangos kisebbséget, hogy elindulunk-e egy jobb világ felé. Ha a bombák ütötte lyukakon át az égő városra tekintő, a hortobágyi munkatáborokban libaólakban nyugovóra térő, az Alpokon át a német Hitlerjugendből hazaszökő, a a Drezdában a hídon tátongó lyukakat átugró nagyszüleinknek sikerült létrehoznia azt a világot, amelyben mi is felnőhettünk, akkor mérhetetlen kudarc lenne, ha mindezt nem tudnánk mi is megadni az eljövendő nemzedékeknek.

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)