2017. ápr 21.

Olcsóbban, hangosabban, ocsmányabban!

írta: _Maverick
Olcsóbban, hangosabban, ocsmányabban!

talking-news-heads.jpg2016 után talán már elcsépeltnek tűnhet a média válságáról beszélni. Álhírek, politikai okokból elfogult tudósítások, a vélemény-újságírás térnyerése, különböző médiavállalatok megfelelő érdekcsoportok által történő felvásárlása: nem múlik el nap, hogy ezekről ne esne szó. Hozzászoktunk, már-már „hallgatás beleegyezés” alapon elfogadtuk ezt az állapotot, és mára már köztudott tényként kezeli a széles közönség, hogy nem is létezhet nemhogy politikailag független, de talán már csak mérsékelten elfogult tájékoztatás sem. Ez már önmagában is éppen elég baj lenne, de mindez csak a történet egyik része, így ebben a bejegyzésben nem is erről a már sokszor kibeszélt témáról lesz szó!

Van itt a háttérben ugyanis egy másik, a politikai érdekek kiszolgálásán messze túlmutató eróziós erő is, amely sokkal mélyebbről fakad, emiatt sokkal nehezebben korrigálható (ha egyáltalán), és amelyet nem a politika mozgat. Sőt, ahogy látni fogjuk: inkább ez mozgatja magát a politikát azáltal, hogy új eszközöket ad, új viselkedésmintákat tesz elfogadottá. Veszélyes útra léptünk, ráadásul egy olyan útra, amelyet nem egy ördögi háttérhatalmi szereplő, nem egy diktátor, nem egy zseniális manipulátor jelölt ki, hanem amely tudatos tervezés nélkül, pusztán a széles tömegek viselkedésén és a kor értékrendjén alapulva jött létre egy groteszk evolúciós folyamat eredményeként. Éppen ez teszi igazán ijesztővé a helyzetet, hiszen azon nem lehet egyetlen jól irányzott személycserével vagy törvénnyel változtatni... Ennél jóval többről van szó!

Hogy lesz sportműsor a hírekből?

Pár napja került fel a Vox csatornájára egy összeállítás arról, hogy miként fordultak ki magukból a hírtévék. Mindezt a CNN példáján keresztül mutatják be, de egyrészt szinte bármely más nagyobb csatornát felhozhatták volna, másrészt a mai napig a CNN a legjelentősebb hírtelevízió, amelynek mintáit világszerte sokan követik, így emiatt kiemelten releváns ezen csatorna szokásainak alakulása. Többen bizonyára már ezen a ponton a böngésző felső sarkában lévő x felé sandítanak, hiszen a CNN nem kevesek szemében az elfogultság és megbízhatatlanság csimborasszója lett, ami emiatt eleve szóra sem érdemes... Ez azonban a jelenlegi poszt mondandója szempontjából abszolút másodlagos, ugyanis most elsősorban nem a közölt információról, hanem a közlés módjáról lesz szó, amely a látszat ellenére nem kevésbé fontos!

Ha valaki 15 éve bekapcsolta a CNN-t, akkor az esetek döntő részében híreket, helyszíni tudósításokat, az események kereszttüzében álló riportereket láthatott. Olyan felvételeket, amelyek magukért beszéltek, amelyek információértékkel bírtak, a világ egy ismeretlen szegletét hozták el a nappalinkba. Ezzel szemben most 2, 3, 7 egymással vitatkozó fej látható többnyire a képernyőn, akik egymást túlkiabálva próbálják a tényekkel csak gyenge kapcsolatban álló véleményüket minél több érzelmet generálva a nézőkre tukmálni. Bizonyos szempontból a sokat emlegetett egyoldalú, ellenvéleményt nem tűrő híradás sztereotípiájánák az ellenkezőjét láthatjuk: a műsorok lényegévé vált a véleményformálók küzdelme, a különböző álláspontok minél nagyobb hévvel való ütköztetése... Tulajdonképpen egy nagy véleményvezér-gyorsítót látunk működésben: az operátorok nagy energiával egymásnak ütköztetnek különböző embereket, az ütközés eredményeként szétszóródó centeket pedig megpróbálják érzékeny és kifinomult bankszámláikkal felfogni. Minél nagyobbat szól egy részecske, azaz minél hangosabb és megbotránkoztatóbb egy vélemény, annál jobb!

Hogyan léptünk erre az útra? A kérdésre adandó válasz két részre bontható: a motivációra és a kivitelezésre.

A motiváció egyértelműen pénzügyi jellegű, és a médiafogyasztási szokások átalakulásából fakad. Amikor egy fizikailag megfogható, kézbe vehető újság eladásáról van szó, akkor az eladó – értsd: a bevétel – szempontjából teljesen másodlagos, hogy valaki a címlapon található politikai cikk miatt vette-e meg az adott példányt, vagy csak a 23. oldalon található keresztrejtvényt akarta megfejteni hazafele a sporthírek elolvasása közben, a külpolitika részt pedig maximum a befőttes üvegek becsomagolására használja később. A lényeg az, hogy az újságot eladták. A cikkek tömkelege egyszerre kelt el, egy csomagban.

Az internet korában azonban mindez már nagyon másként néz ki. Ebben az információs univerzumban minden cikk önmagában egy befektetés, amelynek önállóan kell profitot termelnie. Minden írás kiharap magának néhány pixelt a címoldalról, amelyet akár más célokra is lehetne használni, és minden klikk, minden felvillanó hirdetés bevételt generál. Ha egy bulvár bejegyzés vagy egy kéjgyilkosság több olvasót vonz, akkor üzleti szempontból nem kifizetődő a helyet holmi részletes gazdasági elemzésre pazarolni. 

Hasonlóan működik ez a TV-k esetében is. Az amerikai/nemzetközi piacon csupán hírtelevízióból számtalan akad. Minden blokk után fennáll a veszély, hogy a néző elkapcsol, vagy keres helyette valami érdekeset, izgalmasabbat a telefonján. Emiatt non-stop harcolni kell a felhasználó figyelméért, és azt egy pillanatra sem lehet elengedni! (A témával részletesen foglalkozik Tim Wu források közt lent említett két remek könyve.) 

A kivitelezés egy egyszerű felismerésre alapult a CNN esetében: csak észre kellett venni, hogy az emberek mit néznek általában. Ennek jegyében 2013-ban a csatorna elnöki székébe került Jeff Zucker, aki korábban olyan műsorok felügyeletével foglalkozott mint a magyarul Rettegés Foka címmel futó Fear Factor vagy – mindenki készüljön fel – a Trumpot naggyá tevő „The Apprentice”... Ha ez a néhány információ valami kétséget hagyna az olvasóban, akkor azt maga Zucker igyekszik minél előbb eloszlatni. Egy a New York Timesnak adott interjújában az alábbi kijelentést tette:

„Tagadhatatlan, hogy a politika egy sport, mi pedig megértettük ezt, és ennek megfelelően is állunk hozzá!”

Mit jelent ez a gyakorlatban? Éppen azt, amit az egész elnökválasztási kampány alatt és azóta is láthattunk, láthatunk a CNN képernyőin: visszaszámláló órákat, drámai főcímeket, táborokra szakadt szurkolói paneleket, a lelátókról ismert érzelmi alapú vitát, amelynek keretein belül az érintettek a fekete-fehér bizonyítékok mellett sem hajlandóak egyetérteni még egy leshelyzetben alapvető tényben sem. Honnan ismerős mindez? Természetesen a sporttelevíziók világábólahol ez amúgy szintén a színvonal rovására megy -, nevezetesen az ESPN műsoraiból. Amint arra a fenti VOX videó rámutat, még a stúdió berendezése, a használt grafikák, a műsorok stílusa is megszólalásig hasonló.
arun_kundnani_cnn_trump_republican.jpg

A véleményformálók veszekedéseinek műsorra tűzése két legyet üt egy csapásra: nem csak fenntartja a figyelmet, de mindezt olcsón is teszi! Gondoljunk csak bele mennyivel olcsóbb Skype-on kapcsolni a saját otthonából vagy irodájából jelentkező helyi provokátort, mint kiküldeni egy stábot nemhogy a tanzániai szárazság társadalmi hatásait vizsgálni helyszíni riportokon keresztül, de akár csak Nebraska egy kisközségébe, hogy megkérdezzék közvetlenül az embereket a nehézségeikről és problémáikról.

Ezek az úgynevezett véleményformálók – akiknek eljövetelére a Trump fémjelezte választási kampánynál ideálisabb ökoszisztémát el sem lehetett volna képzelni – Zucker saját szavai szerint szereplők egy drámában”... És ők nagy hévvel és megbízhatóan el is játsszák a saját szerepüket. Elég csak az elmúlt hétre gondolni, amikor a tényekkel és az etikával már számtalan konfrontációba kerülő Jeffrey Lord Trumpot az „egészségügyi rendszer Martin Luther Kingjének” nevezte... Ez a „drámai fordulat” annyira nagyot ütött nyilván, hogy utána még több folytatást is le lehetett forgatni erre az egyetlen mondatra alapozva. Újabb szegmensek jöttek pár órával később, amelyben jól megbeszélték ezt a világ alakulása szempontjából tökéletesen irreleváns, kocsmai fejtegetés szintjén mozgó állítást... Mindezt főműsoridőben, mert természetesen az ESPN jellegű televíziózás leginkább ebben a műsorsávban tarol: amikor a legnagyobb hasznot hozhatja, és amikor a legnagyobb a verseny a figyelemért. A minőséget pedig lehet keresni valamikor egészen máskor, mint Baló Györgyöt az éjszakában... 

És, sikerült számít ez? 

Elintézhetjük persze ezt első közelítésben annyival, hogy ahogy a Rettegés Fokát sem kellett nézni, úgy ezentúl a híreket sem. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ahogy arra Jessica Yellin rámutatott a New York Times hasábjain a „How to Save CNN From Itself” című cikkében, a hírtelevízióknak fontos szerepe van. Ezeket ugyanis maguk a döntéshozók is nézik, ahogy azt láthatta bárki az „Az elnök emberei” sorozat minden epizódjában, vagy láthatja ma is Donald Trump munkásságát követve (ki-ki ízlése szerint). Mivel nem lehet jelen mindenütt minden képviselő, így a minőségi hírtelevízió számukra is fontos információforrás. 

Ha történik valami rendkívüli, akkor nem a Kongresszus kamerái és tagjai érkeznek elsőként a helyszínre, hanem ezen televíziók és hírügynökségek kamerái és tudósítói, így az átlag nézőhöz hasonlóan az előbbiek is rá vannak néha utalva utóbbiak munkájára. Ennél is fontosabb azonban az, amikor nem egy katasztrófáról vagy merényletről van szó, hanem minőségi, a véleményformálók helyett a tényleges érintetteket megszólaltató helyszíni riportokról, amelyek elfeledett problémákra képesek ráirányítani a reflektorfényt, ezáltal alakítva a közbeszédet és akár az erre érzékeny vezetők lépéseit is. Minderre azonban egyre kevesebb idő és pénz jut. Minden perc, amit a főműsoridőből egy fentebb taglalt üvöltözés-meccsre áldoznak, valamilyen fontos dologra lenne fordítható. Ahogy az régebben sokkal jellemzőbb is volt... Nem csak a tájékoztatás hitelessége és minősége romlik tehát a bevezetőben említett elfogultság/álhírek miatt, hanem a tájékoztatásra fordított idő is fogy. A tények – vagy „tények” - helyét a vélemények és a felháborító véleményekre reagáló vélemények veszik át, ahogy azt a korábbi „Az alternatív valóságok kora” című bejegyzésben megfogalmaztuk már ezen az oldalon is.

Amikor a média formálja a politikust 

Egy vélemény ebben a rendszerben akkor „jó”, ha minél megosztóbb, minél megbotránkoztatóbb, hiszen ekkor az írás/videó/podcast több megosztásra, több fogyasztóra számíthat, ráadásul maga a vélemény nagyobb eséllyel generál egy láncreakciószerű, több napot is maga alá temető reakció-cunamit. (Fontos látni, hogy ez a mechanizmus a politikai kézi vezérléstől függetlenül is működik, és egy tökéletesen független médiafelület is gond nélkül ráléphet erre az útra pusztán a piaci logikát követve, a nézettséget, megosztásokat hajszolva.)

Jól látható ez a magyar piacon is, elég Bayer Zsoltra, Tóta W. Árpádra vagy a 444-re, 888-ra, stb. gondolni. Ma már észre sem vesszük, ha egy online portál főcímeiben valami trágárság bújik meg, az meg egyenesen meglepő, ha egy publicisztikában nem szerepel valami, amit egy talán soha nem is volt korszakban „nyomdafestéket nem tűrő”-nek bélyegeztek még. És ezen a ponton jutunk el a politikához és a közbeszédhez, amelynek színvonala meredeken esik.

A napokban jelent meg az Indexen egy visszaemlékezés arról, hogy 1990-ben Szabad György MDF-es parlamenti képviselő még mit érzett túlzásnak:

„A házbizottságban javaslatot fogok tenni tisztelt elnöktársaimnak, hogy bizonyos esetekben éljenek a rendreutasítás, sőt a szómegvonás jogával is. A mai ülésünkön történt, hogy általánosító módon egyik képviselőtársunk - nyilván a vita hevében - úgy minősítette az egyik jelenlevő pártunkat általánosságban, szó szerint pozíciómohóságot vetve egy pártunk szemére, ami úgy gondolom, nem illik nemcsak az illető párthoz, nem illik a Ház méltóságához...”

tgy.jpgA HVG pedig egy rövid összeállítást közölt a parlamenti trágárság magyarországi történetéről, felidézve többek között egy az adott korszakot fémjelző örök klasszikust Torgyántól, miszerint a „nélküle a Kisgazdapárt olyan, mint a vőlegény szerszám nélkül”. Ez a kijelentés ma maximum olyan szempontból kelthetne feltűnést, hogy valaki bizonyára kifejtené abbéli szánalmát, hogy valaki még mindig ilyen polkorrekten óvatoskodó módon fogalmaz ahelyett, hogy az „álentellektüeleskedés” rabigáit ledobva, az „emberek nyelvén” szólva nevén nevezné a vőlegény f@szát. Persze a „polkorrekt” kifejezésnek mindehhez köze nincsen, de manapság láthatólag a hitelesség egyik mértékegysége eme szó kontextus nélküli mondandóba ágyazása, illetve bizonyítékul egy a szólásszabadság égisze alatt elkövetett káromkodás szövegbe erőltetése... Ez az írás most mindezt egy mondatban letudta, ezzel kipipálva a „trendiség” két legfontosabb feltételét (várjuk a megosztásokat!)

Mi van ennek a trendnek a hátterében? Számos okot lehetne említeni, de ezek közt mindenképpen szerepelnie kell a médiában lezajló említett változásoknak is. A politikus ugyanis ugyanúgy küzd az emberek figyelméért, ahogy a tévétársaságok. A napirend előtti felszólalások szinte másról sem szólnak mint a láthatóvá válásról: én is itt vagyok a parlamentben, én is kemény legény vagyok, én is jól megadtam a mocskoknak! Ha ehhez ma már csicskázásra, pincsikutyázásra, zsúrpubizásra vagy egyelőre még csak alig burkolt buzizásra van szükség? Ám legyen! A tanárok pedig majd megoldják valahogy, hogy a nemzet nagyjaiként számon tartott Deák és Széchenyi felszólalásait példának állítsák az iskolában... A tudósítások nagyobb része persze pont erről a szegmensről szól, hiszen mindez sokkal látványosabb, sokkal hangosabb, sokkal jobban eladható. Egy a szomáliai sivatagban összeaszott kecsketetemhez mérhetően száraz napirendi pontról pedig sokkal kifizetődőbb egy vaskos publicisztikát írni, vagy megkérdezni egy Jeffrey Lordhoz hasonló vendéget...

A negatív megjelenés is megjelenés

A politika világában a „botrányos” jelző egyrészt egyre kevésbé értelmezhető, másrészt egyre kevésbé negatív kicsengésű. Maga Trump mutatta meg: az üzenet szinte másodlagos egy olyan világban, amelyben a figyelem a legnagyobb hiánycikk. Az igazi kérdés az, hogy látható tud-e maradni az ember? Fenn tudja-e tartani a figyelmet? Meg tudja-e különböztetni magát a többiektől?

A botrány tartalmi része idővel elsikkad, a feledés homályába veszik. Ahogy rövidül a társadalom kollektív emlékezete, úgy válik egyre rövidebbé az ehhez szükséges idő is. Ennek illusztrálására nézzünk rá Trump és Hillary népszerűségének alakulására a kampány során!

screenshot_from_2016-11-14_08_32_13.png
Trump fűrészfogra emlékeztető görbéjét nevezetes botrányok hozták létre. Az utolsó 3 törést sorrendben a mexikói bíróba származása miatt való belekötés (június eleje), a fiát szolgálat közben elvesztő Kahn család támadása (július vége), és a nők fogdosásáról szóló hangfelvétel kikerülése (október) idézte elő. Ami érdekes, az a görbék lefutása. Az adott botrány után mindig meredek esésbe kezdett Trump népszerűsége, ez az esés azonban csak 3-4 napig tartott. Két esés között a népszerűsége szinte minden esetben azonos sebességgel növekedett, és általában nagyjából 3-4 hétre volt csupán szükség ahhoz, hogy visszaálljon a botrány előtti szint. Ennyi ideig érződik az adott esemény hatása, ennyi ideig érezte úgy pár százaléknyi szavazó, hogy mindez elfogadhatatlan... Eddig tartott az emlékezet.

Jól mutatja ezt a jelenséget az Echelon Insights által készített kimutatás, amely azt vizsgálta, hogy miről beszéltek a Twitteren az emberek 2015-ben (a kép kattintás útján nagyítható, további ábrák itt érhetőek el).

tweets.png

A diagramról az olvasható le, hogy legyen bármilyen szörnyű vagy örömteli – esetleg értelmetlen... - egy esemény, a grafikonon csak egy éles tüskeként jelenik meg, azaz elég pár nap, és már szinte senki nem beszél róla... A figyelem csak úgy tartható fenn folytonosan, ha az ember újabb és újabb tüskéket generál! Pontosan ezt tette Trump, aki már akkor uralta a tudósításokat, amikor a többség még csak egy viccnek tartotta az indulását, és nem is számolt vele komolyan. Ahogy az ábra alján lévő színes csík mutatja: Trump már 2015 júliusától kezdve uralta a híreket! Tőle mindig lehetett számítani valami emlékezetesre, valami megosztóra, valamire, amivel az esti műsorsávban a képernyők elé lehetett ragasztani a nézőket. És a hírtévék nézettsége csak nőtt! Igen ám, de ekkor még számolatlan republikánus jelölt volt versenyben, így az első számú kihívás az volt számukra, hogy láthatóvá váljanak... A láthatóság ismertséget jelentett, az ismertség pedig szavazatokat. Az alábbi grafikon a Washington Postból származik, és azt mutatja, hogy az egyes republikánus jelöltek milyen arányban szerepeltek a hírekben (vízszintes tengely) és a felmérések alapján hogy álltak a versenyben (függőleges tengely).

rep.pngRitkán láthat ilyen szép korrelációt az ember. Hasonlóan szoros az összefüggés Trump népszerűségének (szürke pontok) és hírekben való szereplésének (narancssárga vonal) időbeli alakulása közt:

newspopularity.pngLehet azt mondani, hogy „ez csak természetes, a népszerű jelöltről több hír szól”. De valóban az lenne? Adódik a tyúk vagy a tojás kérdés: a népszerűség generálja a híreket vagy a hírek a népszerűséget? És egyáltalán: egy fair versenyben miért lenne elvárható, hogy a népszerűbb jelöltről több tudósítás szóljon? Elfogadhatónak éreznénk egy olyan vitát, amelyben a felek rendelkezésére álló időt a százalékoknak megfelelően osztják ki? Ha belegondolunk ebbe a mechanizmusba, akkor könnyen eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a visszacsatolásoknak hála némi túlzással elég egyszer az élre állni, mindegy milyen áron! 

Merre tovább?

A fenti példák kapcsán nem Trump személye vagy konkrétan a CNN a fontos, hanem maguk a folyamatok. Ezek közül némelyek már elérték Európát és hazánkat is, mások még alig éreztetik hatásukat, megint mások talán soha nem tudnak majd gyökeret verni „ideát”. Ettől függetlenül létező, és igen nagy horderejű trendekről és változásokról van szó, amelyek nem állnak meg a politika szintjén. A szaftos véleményekre fókuszáló médiakörnyezet a „csicskázás” szintjére zülleszti a 140 karakter hírnévre áhítozó politikusokat, a prosztó híradások és a legfelsőbb szintekről származó minősíthetetlen stílus pedig elfogadottá tesz bizonyos viselkedésmintákat a hétköznapokban is. 

Egyik nap még csak a lelátón üvöltünk a másik csapat szurkolói felé ezzel kiadva a héten felgyülemlett feszültséget, a másikon már nem tudunk normális hangnemben beszélni az időjárásról sem... Az életben számos dolog olyan mint a sport! A konstruktív, megoldásokat és kompromisszumokat kereső vita nem tartozik ezek közé... Éppen emiatt ezek a trendek valahol még az álhíreknél, a média feletti politikai befolyás növekedésénél is aggasztóbbak (noha utóbbiak is rettentő veszélyt jelentenek, és cseppet sem akarom elbagatellizálni őket!). Előbbieket idővel talán lehet majd algoritmikusan szűrni, utóbbi jó törvényekkel keretek közé szorítható... Lehet rendelkezni a befolyásról, a műsoridőről, a rádiófrekvenciákról, de nem nagyon lehet törvényt és szabályt hozni arra, hogy mire figyelünk! Nem Donald Trump vagy Habony Árpád, de még csak nem is Jeff Zucker talált ki valami újat, amit erőnek erejével letuszkoltak a torkunkon. Ők csak észrevettek valami mélyebbről fakadót, és gátlástalanul, különösebb morális aggályok nélkül kihasználták/ják azt. Mi pedig figyelünk rendületlenül! 

--------------------------------------------

Források és további olvasmányok 

A téma iránt érdeklődőknek erősen ajánlom Tim Wu két remek könyvét, amelyek a média és a reklámok történetéről szólnak: „The Master Switch” és a „The Attention Merchants”. A könyvekről megjelent egy összefoglaló pár hónapja a 444-en is. 

New York Times: How to Save CNN From Itself 

HVG: Feltűnően egyre ocsmányabban beszélnek a hazai politikusok 

Wahington Post: Why does Trump remain atop the polls? You can still blame the media. 

Echelon Insights: #TheYearInNews 2015 

Az évekkel ezelőtti bejegyzés az „Alternatív valóságok kora” címmel: 

news.jpgNem az események zavarják az embereket, hanem az eseményekről alkotott vélemények"

-Epiktétosz-

Az időszámításunk hajnalán élő görög filozófus szavai talán még soha nem csengtek annyira igazan, mint a tömegtájékoztatás mai, egyre gyorsabban frissülő és egyre interaktívabb világában.
[...]
Nem tényekről és eseményekről folyik a vita, hanem hiedelmekről; nem tájékoztatás folyik, hanem előre csomagolt véleményeket kapunk; nem információhoz jutunk, hanem kész álláspontokhoz...

A médiában való megjelenés persze csak az egyik aspektusa Trump felemelkedésének. A kérdés ennél komplexebb, erről szólt a választás után született hosszabb bejegyzés:

Álmok, amikre hiába várunk

trumpair0314-4.jpg"Ez az új kategorizálás azonban nem sokban különbözik a korábbitól. Egyrészt maguk a megszólalók is gyakran összemossák az elitet a liberalizmussal, és szinte rokonértelmű fogalmakként használják azokat; másrészt ismét azt láthatjuk, hogy az egyik kategóriát a másik ellentéteként definiáljuk, azaz nem valamiért folyik a mozgósítás, hanem valamivel szemben. Az elit kontra antielit megkülönböztetés azonban mégis eltér a korábbiaktól. Az elit ugyanis egy talán minden eddiginél nehezebben megfogható fogalom, szinte csak relatív módon értelmezhető, emiatt pedig a két tábor közti határvonal rendkívül rugalmasan tologatható a fejekben. Mit tekintünk elitnek egyáltalán?"

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

 

Szólj hozzá

média politikus információ tájékoztatás közösségi média Trump