Vannak dolgok, amelyek egy meghatározott pillanatban történnek, és elemi erővel ragadják meg figyelmünket: egy felrobbanó bomba, egy kitárazott gépfegyver, egy megnyert világbajnoki döntő, egy megütközést keltő Németh Szilárd interjú... És vannak dolgok, amelyek szinte észrevétlenül, egy gleccser sebességével zajlanak, ennek eredményeként talán nem is folyamatként, hanem a hatalmas jégfolyamokat ábrázoló fényképekhez hasonló állóképként tekintünk rájuk. Már amennyiben egyáltalán foglalkozunk velük, észleljük őket. És mégis: a lassan araszoló gleccser gyalul le egész hegyeket, és rajzolja át a térképeket, nem egy-egy nagy robajjal, ijesztő módon leomló jégfal.

Manapság soha nem látott frekvenciával érkeznek az újabb és újabb, a figyelmünkért ádáz harcot vívó „hírek”, információmorzsák. Talán észre sem vettük, hogy miként jutottunk el alig két évtized alatt a napi egy híradótól eme szűnni nem akaró információs szőnyegbombázásig, amely felégetheti a józan gondolkodás utolsó bástyáit is. Minden hét, minden hónap csak egy kis lépés volt, egy nüansznyi változást hozott, teljesen természetesnek tűnt: mintha minden nap ugyanazt a fényképet nézegettük volna. De a világról alkotott eme képre nap mint nap rápillantani éppen olyan csalóka lehet, mint minden reggel a tükörbe nézni. Talán észre sem vesszük, hogy szépen lassan felkúszik ránk pár kiló, egy parányival kevesebb hajszálat kell már arrébb fésülni. Nem úgy az ismerős, akivel két-három évente futunk csak össze.

Mit gondolnának vajon a tájékoztatásról azok az időutazók, akik 1960-ból, 80-ból, 2000-ből, sőt, akár 2010-ből érkezve hirtelen 2017 elején találnák magukat? Mit gondolna az az újságíró, aki ott volt a Fehér Házban, amikor megkérte őt kollégáival együtt Roosevelt, hogy egy fontos kérdésről való tudósítást nemzetbiztonsági okok miatt egy hétig halasszon el minden jelenlevő, és ők ezt maradéktalanul be is tartották? Mit éreznének ezek az emberek abban az őrült forgatagban, amelyben végképp elmosódott a határ a valóság és a képzelet között, amelyben a tények helyét az érzések vették át, amelyben a lassan őrlő képzeletbeli gleccserek talán végképp legyalulták a bizalom és a hitelesség hegyeit? És mit érzünk egyáltalán mi? Mi a mi szerepünk? Alighanem ezrekben vetődik fel a kérdés: mit tehetünk mi ez ellen? Mit tehetek én? Mi az én felelősségem és kötelességem?

Napok óta forognak bennem ezek a gondolatok, ahogy minden egyes új reggelen egy új mélység felé ránt minket egy valamiféle furcsa valóságtorzító örvény. A héten a „Trump-dosszié” került az érdeklődés középpontjába, amelynek kezelése a teljesen légből kapott, elvadult konspirációs teóriák terjedésénél is sokkal jobban mutatja meg, hogy mekkora is valójában a baj. (A Guardian összefoglaló cikkét érdemes a leginkább elolvasni.)

Az első hírek arról szóltak, hogy James Clapper, az országos hírszerzés igazgatója, John Brennan, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója, James Comey, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és Mike Rogers, a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) vezetője pénteken tájékoztatta Obamát, Trumpot és a legfontosabb vezetőket az állítólagos orosz hackertámadással kapcsolatos vizsgálatról. A jelentéshez csatoltak egy kétoldalas dokumentumot, amely egy megbízhatónak mondott volt brit hírszerző más források által meg nem erősített 35 oldalas jelentéseiből készült, és arra hívta fel a figyelmet, hogy állítólag az orosz hírszerzés Trumpot kompromittáló anyagok birtokába került. A történet ezen része még rendben is van: a tájékoztató megtörtént, a kétes eredetű információk nem kerültek be a hírekbe, azok bizonytalan mivolta többször is hangsúlyozásra került...

A gépezet azonban itt nem állt meg, hiszen a BuzzFeed – az oldal, aminek a „10 tipp arról, hogy...”, „Őn még biztosan nem látott ilyen...” típusú szalagcímek világhódító járványát köszönhetjük – szinte azonnal feltöltötte azt a bizonyos 35 oldalas jelentést, a Twittert pedig elöntötték a kiemeléseket is tartalmazó verziók (nyilván, hiszen 35 oldal elolvasása mégiscsak túlzott elvárás lenne 2017-ben...).

Ebben a pillanatban azt gondolhattuk talán, hogy ezt már nehéz lenne fokozni, de ekkor jött a következő, a világ vezető portáljain ismét kiemelt státuszt érő fordulat: a hírhedt-híres 4chan trolltanya – amely nevéhez fűződik többek között a hírességek iCloudról ellopott privát fotóinak publikálása is – azt állítja, hogy az ő kreálmányuk az ily módon az egész világot átverő dokumentum... Bizonyíték persze itt sincs, holott az ehhez hasonló nagyszabású átverések során szokás ilyesmit elrejteni magában a kiadott anyagban (lásd az Index írását).

Egymást érik az újabb és újabb fejlemények, amelyeknek két közös vonása van: egyrészt a média azonnal lehozza őket, másrészt mindezt bármilyen megerősítés, bizonyíték nélkül teszi. Ott az információ, az olvasó pedig gondoljon azt, amit akar... Döntse el maga... Hírszerzési értesülések, független források, az oknyomozásra eszközök hiányában való nyilvánvaló képtelensége mellett egy kávé közben a munkahelyén klikkelgetve... És akkor tegyük fel ismét a kérdést: mit érezne az 1960-ból, 80-ból hirtelen közénk pottyanó újságíró ebben a helyzetben? Például Carl Bernstein és Bob Woodward, akik nevéhez a Watergate botrány felgöngyölítése fűződik, és akik addig nem álltak elő a történelmi skálán mérve is bombasztikus sztorival, amíg kellő számú független megerősítést nem nyertek. (A teljes folyamatról érdemes megnézni a Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével készült „Az elnök emberei”-t.) Vagy egy időben közelebbi példával élve: a Boston Globe újságírói, akiknek történetét a méltán nagy sikerű Spotlight című film ismertette meg a nagyvilággal.

És mit érezhetnek azok, akik a mai napig „régimódinak”, „maradinak” bélyegzett értékek mentén, tisztességgel próbálják űzni ezt a szakmát? David A. Graham - a választások alkalmával egyébiránt nyíltan Trump ellen állást foglaló - 'The Atlantic' hasábjain megjelent kiváló cikkében ezt a kérdést pedzegeti, amikor rámutat: a riporternek nem az a dolga, hogy egyszerűen annyi ellenőrizetlen információt öntsön a közönség nyakába, amennyit csak tud. Ez éppen annyit ér, mintha nem is közölne semmit... Egy profi újságírói stábnak az a feladata, hogy információt gyűjtsön, ellenőrizze annak megbízhatóságát, és kiszűrje a valótlanságokat. Hogy elvégezze azt a munkát, amelyet a szélesebb társadalom a rendelkezésre álló erőforrások – idő, kapcsolatok, hozzáférés, szakértelem, anyagiak, stb. - hiányában nem tud, és mindezt oly módon tegye, hogy azzal kiérdemelje a társadalom bizalmát. Egy teljesen ellenőrizetlen vád leközlésével védekezésre kényszeríteni egy közszereplőt – igen, akár Trumpot is - az egyik legtisztességtelenebb húzás, hiszen ebből a helyzetből a megvádolt fél nem tud pozitívan kijönni még akkor sem, ha az állítások teljesen valótlanok: a kétely magvai el lettek vetve, a gyanú árnyéka akár hosszú éveken át is követheti... Az eljárás helytelenségén az sem változtat, ha később a vádak egy része mégis megerősítést nyer.

Az Atlantic cikke is mutatja: igazságtalan lenne azt állítani, hogy minden újságíró és minden portál egyforma, hogy mind alkalmazkodnak az új „trendekhez”. Igazságtalan, de valahol mégis ez történik, hiszen ezek a folyamatok az egész szakmába, az egész ágazatba vetett bizalmat erodálják egy gleccser kérlelhetetlenségével. Egyre kevesebb dolognak tudunk hinni, egyre kevesebb dologban tudunk egyetérteni. Egy beszélgetés sokszor már nem az események megvitatásából áll, hanem annak felméréséből, hogy a különböző tényekként elfogadott alapvetésekre épülő párhuzamos univerzumaink mekkora átfedéssel rendelkeznek. Az úgynevezett tájékozódás pedig egyre inkább egy stratégiai játékhoz válik hasonlatossá, amelynek célja azon hírfoszlányok erőforrásként való összegyűjtése, amelyek birtokában tovább táplálhatjuk a saját alternatív valóságunk lobogó lángját...

A józanabbak egy geológus szemével látják persze a mozdulatlannak tűnő gleccser hatalmas erejét. Próbálnak kapaszkodókat keresni, elhessegetni a teljes kiábrándulás egyre erősebben kísérő szellemét, és próbálják megválaszolni a kínzó kérdést: „Mit tehetek én? Mi az én felelősségem és kötelességem ebben a helyzetben?”.

Nehéz, talán egyenesen lehetetlen erre univerzális választ adni. Mindenkinek magának kell végiggondolnia ezt a helyzetet... mindenkinek magának kell feltennie a kérdéseket, mindenkinek magának kell eleinte egy friss lélegzetvétel erejéig a kétes információk hömpölygő árja fölé emelnie fejét, hogy aztán együtt talán megtanulhassunk úszni is...

Nehéz univerzális választ adni, de ahogy középiskolám egyik irodalomtanára mondta: a világirodalomban már mindent megírtak, így onnan minden helyzetben nyerhető némi iránymutatás... Ennek jegyében - folytatva a képzeletbeli időutazást - Kipling 122 évvel ezelőtt publikált (és Kosztolányi Dezső által fordított), mégis borzasztóan aktuális versével bocsátom útjára a saját válaszaikat kereső olvasókat:

    --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, ahol a fejlécben található „Követem” ikon segítségével kaphat értesítéseket az új bejegyzésekről.)