Az elmúlt hetekben a miniszterelnök megszólalása eredményeként a bevándorlás lett az új központi téma, amellyel kapcsolatban gyakorlatilag már mindenki kifejtette véleményét. Ezúttal sem kellett pozitívan csalódnunk, ugyanis pillanatok alatt nyilvánvaló lett: a témáról szinte kizárólag csak szélsőséges módon, az extremitások felé kanyarodva sikerül megszólalni. Elharapództak az általánosítások, és a kategóriákban való gondolkodás...

Jól példázza ezt a jelenséget az a pár lista, amelyek tegnap jöttek velem szembe a Facebook üzenőfalon. Az Alfahír és a 444 is szükségét érezte annak, hogy összeállítson pár kollekciót a hazánkba érkező külföldiekből, természetesen mindkettő saját szájíze szerint válogatva. Így kerülhetett a 444-en szokásosnak mondható stílusú, trollkodó összeállításba VV Cristofel, Alekosz és Fekete Pákó; a „nemzeti kincsek” közé pedig többek között Bem József, Radulovics Bojana és Hoang Thanh Trang. Mások azokról az ismert magyarokról emlékeztek meg – főleg Nobel-díjasainkról -, akik más országokban építették hazánk hírnevét... bevándorlóként. Velük szemben vonultatta fel az Alfahír a saját „csapatát”: Orseolo Pétert, Haynaut, Carlost, Magda Marinkót...

A gondolatok alátámasztásához persze példákra, látványos illusztrációkra van szükség. Olyan alakokra, akik megszemélyesítik az elbeszélő által láttatni akart típuskaraktert, akikkel kapcsolatban könnyen formál véleményt az olvasó. Mégis, minden egyes ilyen lista elvesz egy darabot a lényegből. Elvesz, mert kategorizál, mert nem az átlagos emberről szól, nem az ő történetüket érzékelteti. Azt sugallni, hogy a bevándorlók tipikusan profi bérgyilkosok, mihaszna léhűtők, terroristák éppen olyan értelmetlen, mint világhírű sportolókkal, tudósokkal, művészekkel azonosítani őket. Az egyik degradáló és kirekesztő, a másik pedig olyan elvárásokat támaszt, amelyeknek lehetetlen megfelelni. Nem a „bevándorlók” világklasszis kézilabdázók, hanem Radulovics Bojana. Nem a „bevándorlók” gyilkosok, hanem Magda Marinko. Nem a „bevándorlók” öltek Párizsban, hanem Said és Cherif Kouachi. Ahogy nem a „magyar kivándorlók” és a rá büszke nemzet minden tagja Nobel-díjas atomfizikus, hanem Wigner Jenő...

Az átlagos bevándorlóknak nem tudjuk a nevét, nem ismerjük a történetüket. Egyszerű emberek, akik próbálnak boldogulni az életben, ami önmagában sem mindig könnyű, ahogy ezt mindenki megtapasztalhatja. Nekik mindezt azzal a plusz teherrel a vállukon kell megpróbálniuk, amit egy idegen környezet megismerése jelent. Vannak köztük eladók, vendéglősök, mérnökök, egyetemi hallgatók, kétkezi munkások, tanárok, tolmácsok, művészek, sportolók, és igen, vannak köztük bűnözők is, ahogy vannak bármely ország állampolgárai közt. Vannak köztük olyanok, akiknek 5 évnyi - a fejlett világ tevékenysége eredményeként beütő - szárazság után mindene odalett a becsülettel művelt birtokával együtt valahol Észak-Afrikában. Vannak olyanok, akiknek egyszer csak tüzérségi tűz törölte el lakását egyik pillanatról a másikra Szíriában. Vannak olyanok, akiknek szeretett faluját tálib fegyveresek tették élhetetlenné. Vannak olyanok, akik nem tudtak kilépni a lakásukból anélkül, hogy az utcán tomboló bandák kereszttüzébe ne kerültek volna Hondurasban. Vannak olyanok, akik felett egyszerűen megszűnt az állam Szomáliában, káoszt és pusztulást hozva. Vannak olyanok, akiknek egyszerűen csak elegük lett abból, hogy évtizednyi tanulás és becsületes, kemény munka sem elég ahhoz, hogy gyermekeiknek biztosítani tudják a megélhetést. Vannak olyanok – mint az Egyenes Beszédben megszólaló Bourgla Oszama, bicskei háziorvos (érdemes megnézni az interjút) –, akik egyetemi tanulmányaikat más országban végezték, és ott találták meg a boldogságot.

Magyarországon gyakorlatilag tetszőlegesen jelentéktelen dolog kapcsán képesek vagyunk órákon át panaszkodni. Képesek vagyunk 300 Ft miatt népszavazást kezdeményezni, vagy 5000 Ft miatt autópályákat lezárni. Magyarországon a „balsors” és „megbűnhődés” szavak a Himnuszunk részét képezik... Magyarországon sokszor és sok ok miatt el tudunk keseredni... De mit tudunk az elkeseredés olyan szintjéről, ami arra ösztönöz egy gyermeket, hogy felmásszon a Közép-Amerika legelvadultabb részein keresztülhaladó „halálvonatok” tetejére, csak hogy hátrahagyhassa a szülővárosát? Mit tudunk arról a kilátástalanságról, amelynek eredményeként egy terhes asszony minden pénzét átnyújtja egy bűnözőnek, csak hogy felszálhasson több száz ember társaságában egy a Földközi-tengernek nekivágó, bárkának is csak jóindulattal nevezhető alkalmatosságra? A számítógépeink előtt ülve a kellemesen fűtött szobáinkban mégis mit tudunk arról, hogy milyen érzés gyalog nekivágni a Himalájának vagy a a kietlen sztyeppéknek?

Sokan úgy nyilvánítanak határozott és megingathatatlan véleményt ezekről a kérdésekről, hogy maguk soha nem voltak sem bevándorlók, sem menekültek, de még csak soha nem is beszéltek eggyel sem, csupán csak sandán tekintettek a kínai felszolgálóra, mikor átvették tőle az ebédet... Az elmúlt hetek kulcsszavai a sajtó- és szólásszabadság voltak. Igen, valóban joga van mindenkinek véleményt formálnia, joga van mindenkinek megszólalnia, sőt, joga van azt megírni is... Viszont mindez a vélemény talán kevésbé hiteles, ha nincs mögötte semmilyen személyes élmény, személyes tapasztalat. Ha az illető nem ismeri legalább egy ember történetét, nem beszélgetett vele. 

Van olyan kollégám, akinek él még családtagja afgán faluban. Fociztam együtt olyan nyugdíjas iráni származású mérnökkel Kaliforniában, aki az iráni forradalom után gyalog (!) menekült a hegyeken át (!!) Afganisztánba (!!!), hogy onnan tovább tudjon lépni... Jelenleg doktorandusz vagyok egy jó nevű német egyetemen, ahol élvonalbeli kutatási projekteken dolgozunk. Az irodában két társat kaptam: Arasht, és Roozbehet. Mind a ketten Iránból érkeztek, előbbi perzsa, utóbbi kurd, ami a halmozottan hátrányos helyzet egy fokozott szinonimája azon a vidéken. Természetesen ők is doktoranduszok, Arash egyenesen a legjobbak közül való.

Én elégedetlen vagyok Magyarországgal, ők lényegében utálják Iránt... Én átjöhettem a határon egy autóba ülve, ők hónapokat vártak a vízumukra a jövőjükért aggódva, és ezen a procedúrán minden hosszabbítás alkalmával át kell esniük. Nekem le kellett másolnom rengeteg papírt, és mindenféle eszement hitelesítést kellett beszereznem, hogy hivatalosan is felvegyenek, Arashnak újra kellett kezdeni az egyetemet, mert nem fogadták el az 5 év alatt szerzett teheráni diplomáját. Ezen a ponton azért álljunk meg egy pillanatra, és ízlelgessük a dolgot. Arash el akarta hagyni hazáját, mert például 18 évesen egy korábbi tüntetésen való részvétele miatt egy barátnőjével való séta során gyakorlatilag elrabolták az utcáról a kormányerők „rendfenntartói”. 10 napig tartották fogva őt még vagy 100 másik diákkal együtt, miközben a szülőknek halvány fogalma sem volt arról, hogy hol lehet – a tisztek nem lobogtattak jelvényeket és azonosítókat a „letartóztatás” során. Persze nem bántak kesztyűs kézzel velük, ahogy az ellenzék képviselőivel sem szoktak. Válla miatt a mai napig orvoshoz jár... Tehát Arash el akart menni, ahogy nagyjából minden egyetemet végzett fiatal el akar. (A kormány meglepő módon nem gördít ez elé akadályt, hiszen minden távozó ellenállóval „egy gonddal kevesebb marad”.) A tudományos diákolimpiákon rendre előkelő helyen végző Irán egyik jó egyetemén szerzett diplomáját azonban Németországban semmibe vették, és doktori tanulmányai helyett a Bsc-t (!) kezdhette el ismét... de ő még ezt is vállalta. A tanszéken dolgozik Amer, egy bosnyák diák is. Az ő szarajevói 5 éves képzését Bsc-nek minősítették nyár elején a World Education Service New Yorkban székelő irodájában, hisz az csak egy bosnyák egyetem... Én ehhez képest gond nélkül adhattam le az ELTE-n szerzett papírjaimat...

A tanszéken égés modellezéssel foglalkozunk, néhányan elsősorban a Rolls-Royce sugárhajtóműveinek fejlesztéséhez kapcsolódó témákban. Arash és Roozbeh is ilyen témát akart, de felmerült némi akadály: Iránból származnak. Mire eljutottak erre a szintre, már évek óta Németországban éltek, megkapták a vízumot, de mindez nem számított (elmondásuk szerint az sem számítana, ha közben állampolgárokká válnának). Mivel irániak, „az ördög országából” jöttek, így ők nem dolgozhatnak repüléssel kapcsolatos projekten – hiába szolgálná ez kvalitásaik miatt a cég és ország érdekét is egyben -, a Rolls-Royce nem adja ki nekik a kódokat, geometriai adatokat. Engem reggel esetleg cukkolnak parlamenti képviselőink hírekbe bekerülő őrültségeivel, vagy gazdaságunk legújabb unortodox csodájával, őket egy életre terroristákkal veszik egy kalap alá, mert Ahmadenijad időről-időre deklarálta a nyugat és Izrael elpusztítása melletti elkötelezettségét.

Apropó Ahmadenijad és terroristák! A médiának hála él bennünk egy kép a vallási fanatikus iráni emberekről, akik bármire képesek Allahért, és akiknek életét teljes egészében a vallás és a zsidók iránti gyűlölet határozza meg (ők odahaza hasonlóan objektív módon a nyugattal kapcsolatban sztrájkokról, rendőri brutalitásról, élelem hiányról szóló híreket látnak csak). Ehhez képest minden külföldi egyetemen találkoztam eddig iráni diákokkal, és mindegyikük amellett hogy szakmájában a legjobbak közül való volt, végtelenül kedves, segítőkész és jámbor jellemmel is rendelkezett. És a talán meglepő: kivétel nélkül ateisták voltak... Egyikük Wisconsinban elmondta: szerinte úgy a lakosság fele nem vallásos valójában, de ezt nem lehet felvállalni az egyházi befolyás alatt álló államban. Arash rámutatott: egy iráninak az iszlám nem ugyanazt jelenti, mint egy arabnak. Utóbbiaknak ez a kultúrája, a kettőt nem lehet elválasztani egymástól, míg Iránnak ott vannak a perzsa hagyományai, és az iszlám nem a gyökerük. Perzsia létezik az iszlám nélkül is, míg a mai arab szellemiség nem. Tőlük tudom azt is, hogy a vezetés és a fanatikusok gyakorlatilag a lakosság egy elenyésző hányadát képviselik, viszont az ország hihetetlen erőforrásai mind az ő kezükben összpontosulnak, így lehetőségük van pénzzel mindent elintézni, valamint Venezuelából és egyéb helyekről importált bűnöző zsoldosokkal fenntartani a „rendet”. Ahogy Arash megjegyezte:

Sokkal jobb lenne, ha nem lenne olajunk sem, mert pénz nélkül ezt nem lehetne tartósan csinálni...

Amikor pár éve lehetségesnek látszott egy amerikai támadás, csak ennyit mondott:

Nem lenne népfelkelés, vagy ellenállás. Az emberek nagy része félreállna, és a vezetők felé mutatna: csak menjetek, intézzétek el őket...

Történeteik egészen megérintettek. Nem tudom miből fakad, de az általam eddig megismert irániak még az egyetemi környezetben is kirívóan intelligensek és jó képességűek voltak. Országukban rendelkezésre áll elvileg minden: a nyersanyagok, a könnyen megszerezhető bevétel, a kiváló hagyományokkal rendelkező oktatás, az évezredes kultúra, és mégis: fejvesztve kényszerül menekülésre mindenki, aki csak teheti...

Mikor mindezt elmeséltem egy hazai ismerősömnek, rádöbbentett valami igazán egyszerű dologra: a Rolls-Royce-tól való elzárás, a vízumok, a korlátozás, a menekülni akarás, mindez nem sokban különbözik attól, amit a Vasfüggöny idején egy tehetséges magyar érezhetett... És valóban. Alig 30 évvel később szabadon járhatok Európában, és egy német egyetem irodájában gépelhetem le ezeket a sorokat, amelyeket ismerőseim odahaza gond nélkül elolvashatnak néhány perccel később. A holnapot fürkészve hajlamosak vagyunk természetesnek venni mindazt, ami tegnap előtt történt. Nézzünk egy kicsit körül... Gondolkodjunk el egy percre, hogy mi az, ami nem volt 20 éve... Gondolkodjunk el azon, hogy mink van, amiről milliárdok nem is álmodhatnak, és amivel még mindig elégedetlenek vagyunk... és ezek után értékeljük egy kicsit Európát, még ha manapság nem is divat ezt tenni... Majd ha mindez megtörtént, akkor menjünk ki az utcára, beszélgessünk el a kínai eladóval, a török munkással, vagy a szíriai farmerrel, esetleg a tunéziai orvossal, már ha településünkön egyáltalán vannak ilyenek. Érezzük egy kicsit át a helyzetüket, gondoljunk bele, hogy milyen érzés lehet számukra az, hogy azokkal azonosítják őket, akik miatt elhagyták hazájukat... És ha mindezt végiggondoltuk, átéreztük, akkor számoljunk el háromig, és próbáljuk meg újra a véleményalkotást... Egy olyan véleményét, amit aztán egy érintettel való beszélgetés során szemtől-szemben fel is mernénk vállalni, nem pedig csak anonim komment formájában lenne merszünk odabiggyeszteni egy hevenyészett cikk végére...

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)