2015. jan 21.

A vitáért

írta: _Maverick
A vitáért

„A tudás megszerzésének egy másik hagyományos módja a személyes beszélgetések folytatása. A beszélgetés, eszmecsere évezredek óta egyfajta pszichológiai és érzelmi dimenzióval egészíti ki az információcsere tényszerű tartalmát.”

-Henry A. Kissinger-

Egy olyan világban élünk, ahol tények helyett kész véleményeket kapunk, ahol személyes preferenciánknak megfelelően választhatunk hírforrásokat a bőséges kínálatból, ahol a nap minden pillanatában kommunikálhatunk a velünk többnyire hasonló világnézetet valló ismerőseinkkel ezáltal folytonosan megerősítést nyerve saját világképünk helyességéről. Ha nem vigyázunk, akkor könnyen egy buborékban találhatjuk magunkat: ki kisebben, ki nagyobban. Egy buborékban, amelynek vékony falán könnyű átnyúlni, és amelyet az érdeklődés szikráival könnyű szétpukkasztani, de mindez erőfeszítést és odafigyelést igényel. Ennél is könnyebb ugyanis a szappanbuborékot megmerevedett acél gömbhéjjá változtatni, amelyről minden külső információ lepereg...

iq2.jpg

A közéletből és a mainstream online sajtóból fájóan hiányoznak a viták és a tényleges párbeszédek: többnyire egy-egy álláspont kifejtését olvashatjuk, hallhatjuk, vagy éles hangvételű, kritikával és gúnnyal átitatott pengeváltások tanúi lehetünk valós diskurzusok és érvelések helyett. Aki nincs velünk, az ellenünk van... Aki nem a mi buborékunkban él, az elítélendő, megvetendő és gondolatai meghallgatásra sem érdemesek... Pedig nincs az a vita, amelyből ne lehetne okulni, amely ne szolgálhatna épülésünkre!

Igen ritka az az eset, amikor valakinek a gondolatai mögött nem lehet felfedezni legalább egy parányi érdekességet, egy olyan szempontot, amire addig nem gondoltunk, és amelyről nem is feltételeztük, hogy valaki másban esetleg felmerülhet. Szembesülhetünk saját logikai hibáinkkal, esetleg az elméletünkben, az érvelésünkben tátongó lyukakkal. Tanulhatunk a másiktól. Megérthetjük mások gondolkodásmódját, és ezáltal akár módosíthatjuk is saját nézeteinket, vagy új köntösbe bújtathatjuk őket, hogy meggyőzőbbekké, megalapozottabbakká válhassanak.

Ha pedig ténylegesen értéktelen is volna a partner álláspontja és okfejtése, akkor is fejlődhetünk pusztán attól, hogy ismételten megpróbáljuk kifejteni, elmagyarázni és minél érthetőbbé tenni saját nézeteinket. Új példákat találhatunk, új szófordulatokkal élhetünk, új megvilágításból közelíthetünk ugyanazokhoz a sarokkövekhez, ezzel minden alkalommal kicsit tovább polírozva, tovább alakítva saját világnézetünket és ismereteinket.

Mindez persze csak akkor igaz, ha egy vita ténylegesen vita, nem pedig egymással összevágott párhuzamos monológokból álló prezentáció. És persze ha a felek valóban végighallgatják egymást, megadják a másiknak mind a tiszteletet, mind a lehetőséget arra, hogy kifejtse gondolatmenetét. Ehhez ad kiváló keretet az Oxford stílusban zajló vita, melynek során egyetlen tételt járnak körbe a pro illetve kontra érvelő felek bizonyos szabályok adta keretek között.

A vita három körből áll. Az első felvonásban a résztvevők felváltva megtartják nyitóbeszédeiket egy előre meghatározott időlimitet betartva. A második részben először a moderátor tesz fel kérdéseket tényleges párbeszédet gerjesztve a szereplők közt, majd a közönség soraiból hangozhatnak el válaszra váró felvetések. A harmadik szakaszban mindenki összefoglalhatja gondolatait még egyszer néhány percben.

Az oxfordi vita azonban nem pusztán gondolatok közlésére szolgál, hanem egyben egy megmérettetés is és nem csak átvitt értelemben. A közönség ugyanis állást foglal a vita előtt az eldöntendő tétellel kapcsolatban, majd ezt újra megteszi az érvelések elhangzását követően. Az a csapat győzedelmeskedik, amely nagyobb mértékben tudja növelni az álláspontját támogatók táborát.

Az ilyen vitáknak az angolszász kultúrában komoly hagyományai vannak: a tradicionális egyetemek csapatai rendszeresen megmérkőznek egymással, sőt, az oktatás alsóbb fokain is rendeznek versenyeket a diákok számára (érdemes megnézni Denzel Washington főszereplésével a „The Great Debaters” című filmet). Léteznek vitakörök és nemzeti bajnokságok is. És szerencsére léteznek online fellehető adások is, melyek közül itt most az Intelligence Squaredet, annak is az amerikai változatát ajánljuk az olvasók figyelmébe (azért ezt, mert ennek hallgatása tette élvezetesebbé sok-sok kilométernyi autópálya legyűrését számomra, így erről tudok személyes tapasztalatok birtokában nyilatkozni).

A témák igen változatosak. Csak néhány példát kiemelve:

Genetikailag módosított növények

A vagyoni egyenlőtlenségek tönkreteszik az 'amerikai álmot'

Több klikket és kevesebb téglát! - az előadók elavultak

Legalizáljuk a drogokat!

A sort még hosszasan lehetne folytatni. Az ember hallgatja a résztvevőket, és néha tűkön ül, hogy elhangozzon valakinek a szájából a saját véleménye! Folyamatosan jár az agya, hogy miként lehetne meggyőzni a másikat, és bizony gyakran a homlokára csap: ejha, erre nem is gondoltam! Lényegesen aktívabb élmény ez, mint egy cikk elolvasása, vagy egy egyszemélyes előadás meghallgatása. Nem véletlen, hogy a szerencsésebb történelmi fejlődésű országok választási kampányainak fénypontját a jelöltek vitája jelenti. Sajnos gyakran túlszabályozzák ezeket a politikai vitákat, és a fentebb említett párbeszéd helyett párhuzamos ismertetőket kap a hallgatóság, de ez is több a semminél. Pontosabban több lenne, ha hallhatnánk ilyeneket, mert sajnos Magyarországon a legutóbbi választások alkalmával már nem került sor hasonló eseményekre.

Nem kellene azonban szükségszerűen választásokra várni, és egyáltalán nem csak elnökjelöltek szállhatnának ringbe. Miért ne lehetne ennek szentelni heti vagy akár napi rendszerességgel egy esti műsort? Ahogy régen a kvízműsoroknak. Nem kellene mindig politikusoknak érkeznie a stúdióba, és egyáltalán nem kellene mindig a közismerten nagy riválisokat összeugrasztani. Kerülhetnének egy csapatba merőben különböző, de mégis az adott kérdésben egy oldalon álló emberek ezzel tovább színesítve a palettát. Ülhetne egymás mellett egy oktatási államtitkár és egy gimnazista, egy színész és egy atomfizikus, egy civil aktivista és egy rendőrkapitány, egy autószerelő és egy fejlesztőmérnök... És abba még bele sem gondoltunk, hogy kik kerülhetnének szembe egymással egy-egy téma kapcsán. Rádöbbenhetnénk, hogy mennyi mindenben értünk egyet azokkal is, akikkel egy sarkalatos kérdésben kategorikusan ellentétes nézeteket vallunk, emiatt pedig ignoráljuk a véleményüket minden kérdésben. Rá lehetne kényszeríteni képviselőket arra, hogy ténylegesen meghallgassák az ellenzékben állók vagy az utcán menetelők véleményét, és ne csak a sajtóban vagy az ülésteremben bekiabálva és egymás mellett elbeszélve üzengessenek a másiknak.

Lehetne 'Ki mit tud?' jelleggel országos versenyeket hirdetni diákoknak, iskolák közötti megmérettetéseket szervezni, melyek végső szakaszát akár egy esti showműsor keretében pár héten át valamelyik országos TV-n is műsorra lehetne tűzni valamelyik zenés tehetségkutató helyett. Bizonyára vannak hasonló jellegű, kisebb léptékű és kevésbé ismert kezdeményezések (Pl: Szóval!?). Miért ne lehetne őket kicsit feltuningolni, népszerűbbé és ismertebbé tenni? Miért ne lehetne osztályok közti versenyt hirdetni az iskolákban, hogy ezáltal emelkedjen a szóbeli megnyilatkozások színvonala, a gyermekek beszédkészsége és érveléstechnikája?


A világ és az ország csak jobbá tudna válni attól, ha mind képesek lennénk érvelni és másokat meghallgatni, véleményt formálni és mások véleményét befogadni, logikusan gondolkodni és elgondolkodtatni. De addig is – visszatérve a már-már sorkini idealizmus felhői közül a realitás szűkös talajára – érdemes böngészni és figyelmesen hallgatni az angol nyelvű adásokat az amerikai, az ausztrál vagy a heti rendszerességgel újabb részeket prezentáló brit oldalon.

Szólj hozzá

média oktatás kommunikáció vita