2015. júl 06.

Az emberi természetről, avagy „Egy okos amerikai professzor...”

írta: _Maverick
Az emberi természetről, avagy „Egy okos amerikai professzor...”

lecture.jpgAz elmúlt hetek után elkanyarodunk a bevándorlás forró témájától, és valami egészen másról lesz szó. Valami olyasmiről, amit sokkal kevésbé lehet látványos képek formájában megragadni, kevesebbet beszélünk vagy gondolkodunk róla, de mégis sokkal alapvetőbben határozza meg az emberi közösségek működését: az emberi természetről, és az emberi természetről alkotott képünk alakulásáról, alakításáról, és ideológiák alátámasztása céljából való kihasználásról. Ehhez egy az interneten újra és újra felbukkanó, tízezres nagyságrendben megosztott történetet hívunk segítségül. Nézzük hát az „okos amerikai közgazdasági professzor” esetét változtatás (beleértve a helyesírást is) nélkül:

"Egy okos Amerikai közgazdasági professzor egyszer kijelentette, hogy Ő soha nem buktatott meg egy hallgatót sem, de a közel múltban megbuktatott egy egész osztályt.

Miért? Azért mert az osztály kitartott amellett, hogy az “Obama care” szociális program nagyon is jól működik. Nem lesz tovább szegény, sem gazdag, sőt mindenki egyenlő alapon fog élni és fogja érezni majd magát.

A professzor azt mondta, OK, próbáljuk ki a tervet és majd meglátjuk kinek lesz igaza. Mától fogva mindenkinek az osztályzatát csak összeadjuk és egy átlag osztályzatot fog kapni mindenki a végén. Jó? Így majd meglátjuk kinek lesz igaza a végén. Mindenki az osztályban bele egyezett. A legjobb az 5-ös és a legrosszabb az 1-es osztályzat lesz.

Az első teszt után mindenki 4-est kapott. Így azok akik tudtak, mert sokat tanultak, reklamáltak, viszont aki kevesebbet tanult az meg örült az osztályzatnak.

A második teszt alkalmával a hallgatók akik az első esetben keveset tanultak, még kevesebbet tanultak, és akik először sokat tanultak, úgy gondolták hogy akkor ők minek igyekezzenek és Ők is kevesebbet tanultak. Így a második teszt eredménye csak egy elégséges 2-es lett.

A harmadik teszt után mindenki elégedetlen volt, mert mindenki kevesebbet tanult és mindegyik a másikakat okolta az alacsony eredményekért. Tehát senki nem volt megelégedve és mindenki megbukott.

Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen módon alapszik és azért fog az is megbukni. Mert ha a jutalom elég nagy, a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát, ha Ő azért kevesebbet kap.

Itt van még 5 nagyon tanulságos mondat:

1. Nem lehet a szegényeket sikeressé tenni azzal, hogy a gazdagabbakat kifosztod.
2. Ha kapsz valamit amiért neked nem kellett dolgoznod, azért egész biztos valaki másnak kellett megdolgozni.
3. A kormány nem tud adni senkinek semmit, addig amíg azt valaki mástól el nem veszi először.
4. Semmit nem tudsz megsokszorosítani úgy, hogy először elosztod.
5. Mikor a nép fele úgy gondolja, hogy nekik nem kell dolgozni mert a másik fele úgyis eltartja. És mikor a másik fél rájön arra, hogy akármennyit dolgozik, a kormány a fizetésük felét arra költi állandóan aki nem csinál semmit. Ez a kezdete annak, hogy az a nemzet a bukás felé halad.”

A leírtakat számos ponton lehetne kikezdeni, de ez most ennek az írásnak nem célja (arra itt van ez a bejegyzés és benne még pár link). Most csak arra szeretnénk összpontosítani, hogy mit is akar ez az egész belesulykolni az olvasó fejébe az emberi természetről, és miért nem kellene ezt feltétel nélkül elfogadni.

A továbbiakban tekintsünk el a történet második, magyarázó felétől, és szorítkozzunk csak az osztállyal történő eseményekre! A mese évek óta kering, nincs megnevezve a felsőoktatási intézmény, a professzor, a tantárgy, de még csak az évszám sem. Nyilvánvaló, hogy mindez ebben a formában nem tekinthető egy hiteles, valóban megtörtént eseménysorozatnak, sokkal inkább egy gondolatkísérletnek, példabeszédnek. Ennek fényében semmi akadálya annak, hogy végigvigyük a saját gondolatkísérletünket:


A professzor azt mondta: OK, próbáljuk ki a tervet, és majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Mától fogva mindenkinek az osztályzatát csak összeadjuk, és egy átlag osztályzatot fog kapni mindenki a végén. Jó? Így majd meglátjuk, kinek lesz igaza a végén. Mindenki az osztályban beleegyezett. A legjobb az 5-ös és a legrosszabb az 1-es osztályzat volt.

Az első teszt után mindenki 3-ast kapott. Így azok akik tudtak, mert sokat tanultak, reklamáltak, viszont aki kevesebbet tanult, az meg örült az osztályzatnak. A második teszt hasonló eredménnyel zárult, hiába igyekezett mindenki legjobb képessége szerint (senki nem akarta bukni a borsos tandíjat). A hetek teltek-múltak, és a minden hétfőn sorra kerülő számonkérések eredményei csak nem akartak változni. Egy idő után a már rendszeresen 100%-ot elérők belátták, hogy nem túl meglepő módon akármennyit is tanulnak otthon egedül, ők már képtelenek tovább javítani az elért összeredményen. Ennek eredményeként egyik nap az osztályelső odalépett az általa addig szóra sem méltatott, 40% körül teljesítő csoporttársaihoz, és rákérdezett: 'Mi a probléma? Nem tudnátok többet tanulni? Mi nem megy? Valamit nem értetek?'

A szavakat diskurzus követte, a diskurzust néhány óra magyarázat, a magyarázatokat a cseppet sem interaktív előadásokat kiegészítő, önszerveződő 'korrepetálás' heti egyszeri alkalommal. A jól teljesítők belátták, hogy minden erre szánt perc sokkal többet lendít az összpontszámon, mintha pusztán még tovább tanulnának egyedül. Elkezdtek rendszeresen beszélgetni, segíteni az addig néha csak simán semmibe vett, máskor egyenesen kigúnyolt társaknak. Ráadásul azt is észrevették, hogy az anyag újbóli elmagyarázásával ők is jobban, mélyebben megértik az elhangzottakat. Kiderült, hogy elég néhány szemléletes példa, néhány jól eltalált mondat, néhány kérdés meghallgatása, és az addig elvesző tanulók meg tudták találni az utat a tananyag szövevényes erdejében. Természetesen nem írt mindenki hibátlan teszteket, de a szemeszter végére az átlagot sikerült 62%-ról 91-re feltornázni...

Mennyivel hiteltelenebb a második történet? Éppen semennyivel, hiszen pontosan ugyanannyi tényre támaszkodik, mint az első. A fontosabb kérdés: mennyivel hihetőbb? Bizonyára számos eddig eljutó olvasó azt mondaná: „Sokkal kevésbé, az emberek nem így működnek! Az első történet sokkal közelebb áll a valósághoz!” Helyezzük át hát ugyanezt a jelenséget egy másik kontextusba, és térjünk vissza utána a hihetőség kérdéséhez:

Egy labdarúgócsapat úgy vágott neki a szezonnak, hogy bár költségvetése limitált volt, de mégis magához tudott csábítani 4-5 klasszisnak tartott játékost a megelőző években, emiatt ha nem is a legnagyobb esélyesként indult, de a szakértők úgy a 4-5. helyre várták. A keret meglehetősen inhomogén lett, a kiugró játékosok mellett a többiek legjobb esetben is csak a középszer képviselői voltak. A klubvezetés azonban ennek ellenére is áhítozott – majdhogynem elvárta – a sikert, és jelentős prémiumot ajánlott fel a gárdának a helyezéstől függően. A prémium egy összegben lett megadva: 3x az első helyért, 2x a másodikért, x a harmadikért, rosszabb helyezésért pedig nem járt semmi extra. A pénz siker esetén a keret tagjai közt egyenlően oszlik majd el szezon végén.

Mi történik ebben a helyzetben?
Nézzük az „első példabeszédben” illusztrált gondolkodásmódot követve!

malaga.jpgAz első meccseken a klasszisok kegyetlenül odatették magukat, küzdöttek, hajtottak, a csatárduó egyik tagja 8 összecsapás után már 14 gólnál járt, míg szerényebb tudású társa még csak egyszer talált be. A középső védők közül a rutinos válogatott játékos vezette a ligát a sikeres szerelések számát tekintve. Volt lehetősége bőven, mert ifi társa elég sokat hibázott. Kezdetben jöttek a győzelmek, a tabella 3. helyén álltak (mondhatjuk: éppen 4-esre vizsgáztak) a szezon harmadánál, azonban a jobbak beleuntak ebbe. „Ha a társam kihagyja a helyzeteit, akkor én minek lőjem be?” - kérdezte feldúltan a jobbik csatár egy meccs után. A válogatott védő a következő összecsapáson társa eladott labdáját követően nem csúszott be, hanem megállt, és végignézte, amint az ellenfél győztes gólt szerez. „Mi történt ebben a pillanatban?” - kérdezte a riporter. „Elegem lett! Majd talán minden hibát nekem kéne kijavítani? Ő miatta kaptuk a gólt, az ő dolga, én már elégszer csúsztam be ebben az évben, többet nem fogok! A végén még megsérülök azért, hogy ő is kapjon pénzt...” A csapat 13. lett, tavasszal egyetlen meccset sem nyert már.

A második „példabeszéd” alapján:

A keret minden tagja vállt vállnak vetve küzdött egész évben. Ha hibázott valaki, a társ korrigált, ha valaki elrontott egy helyzetet, a rutinosabbak azonnal megnyugtatták és tovább bátorították. Júliusban megünnepelték a bajnoki ezüstöt, és mindenki örömmel konstatálta a bónuszt a számláján.

Újra feltehetjük a kérdést: melyik történet a hihetőbb? Meglepő volna, ha bárki szerint az első lenne a valósághoz közelebb álló. Még jobban el lehetne vinni a dolgot az extremitások irányába (beszélhetnénk például a harcmezőn tevékenykedő katonai alakulatokról, ahol a „jobbak” csak magukkal foglalkozva megbontják az alakzatot, mert a rosszabbul lövő társak nem szolgáltak rá a csoport túlélésére), de ezen a ponton ez már alighanem felesleges szócséplés lenne.

Már ennyiből is érezhető, hogy a Facebookon és blogok kommentjei közt többször feltűnő történettel nem az az igazi baj, hogy igazságként tálal egy fikciót, és ezzel próbál meggyőzni embereket egy világnézet helyességéről. Sokkal inkább, hogy megváltoztathatatlannak és abszolútnak állítja be az emberi természetet, amelyet az evolúció lassan, de alaposan dolgozó mestere vésett bele genomunkba; amely a körülményektől független; és amin nem áll módunkban nekünk, egyszeri halandóknak holmi neveléssel, példákkal, társadalmi normákkal változtatni. Ráadásul azt üzeni, hogy ezen megváltoztathatatlan természet egyik legfontosabb – ha nem egyenesen kizárólagos – vonása, mozgatórugója az önzés, az individualizmus, a csak a saját eredménnyel való foglalkozás. Pontosabban még csak ez sem igaz teljesen, hiszen az eredeti történet szerint az egyetemi oktatásért vagyonokat fizető hallgatók inkább veszni hagyták mind a tudást, mind a kreditekért leperkált dollárjaikat csak azért, mert négyest kaptak ötös helyett, és mert így nem jutottak a rosszabbul teljesítők sem „jogosulatlan” előnyökhöz.

Fontos hangsúlyozni, hogy valószínűleg senki nem vonja kétségbe: a jutalmazásnak, pozitív visszacsatolásnak (történjen bármilyen formában: pénz, érdemjegy, a lelket átjáró jóérzés, az éhség csillapodása, a puszta túlélés) igen fontos szerepe van a cselekedetek, magatartásformák alakításában mind az emberi társadalomban, mind a természetben. A cikk témáját adó példa azonban mindezt torzítva, kifacsarva, sarkítva ragadja meg, az egyént a nagyobb összképből, a közösségből kiemelve. A „genetikailag ez van belénk kódolva” érvvel előhozakodók megfeledkeznek arról, hogy a természetben bizony a faj fennmaradása és jóléte sokszor fontosabb az egyén fennmaradásánál (gondoljunk például azokra a fajokra, amelyek esetében az utódnemzés során az egyik egyed elpusztul), noha a két jelenség egymással szorosan összefügg.

wolfs.jpgA természet rengeteg példát ad a csoportokban való együttműködésre. Beszélhetnénk a minden egyed túlélési esélyét javító hatalmas csordákról és halrajokról – amelyekből nem válnak ki a leggyorsabb példányok csak azért, hogy előbb érjenek az új legelőre/zátonyra –, az egyéni „szabadságjogokról” szinte teljesen lemondó rovarok metropolisokat is elhomályosító kolóniáiról, az együtt vadászó, és a zsákmányon osztozó farkasfalkákról (igen, az erősebb előbb eszik, de ha nem működne együtt társaival, akkor egyedül ő sem jutna hozzá a húshoz), vagy akár az ősemberek mindennemű gazdasági rendszert megelőzően létrejövő csoportjairól.

Valamiért mégis hajlamosak vagyunk hinni az amerikai professzor történetének, sokan hajlamosak helyeslően megosztani azt, és világról alkotott nézeteik megerősítését látják benne. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a természet rengeteg példát mutat arra, hogy miként hozhat összességében hasznot minden egyes egyed számára az, ha azok külön-külön lemondanak bizonyos egyéni érdekeikről a csoport kollektív jóléte javára. Hajlamosak vagyunk a körülményektől függetlenül a legrosszabbat feltételezni az emberi természetről, és megfeledkezni a pozitív példákról – nem beszélve azok megerősítéséről –, valamint a gondolkodásmód alakíthatóságáról. Mit mond el ez, vagy ennek puszta feltétel nélküli elfogadása a világunkról és annak lehetséges jövőjéről? Mindnyájunk közös – és egyéni – érdeke, hogy ezen a szemléleten változtatni tudjunk.

 

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

Szólj hozzá

példabeszéd emberi természet