„Tényleg nagy a verseny, de ez a plakátharc a magyar politika egyik szép mélypontja. Kutyába lemenő finkelstein- és habonyizmus, önmagukból és az ügyből is hülyét csináló rendőrök, meg persze a "hős" ellenzéki plakátrongálók. Ha lenne mellette más is, még akár el is menne, de nem, ez ma "A" magyar politika...”
- Török Gábor -

Elemér nem volt egy szerencsés gyermek… Nehéz anyagi körülmények közt nőtt fel, a családi háttere sem volt éppen stabil. Kopott ruhákban járt az iskolába, fürdeni sem tudott minden nap. Hányattatásai miatt félénk és zárkózott lett, bár a tanulmányok terén hozta az átlagos szintet. Nem kellett persze hosszú idő ahhoz, hogy a legnagyobb hangú „menő srácok” elkezdjék kifigurázni.

Nem bántották fizikailag, nem ütötték meg, nem vették el az uzsonnáját. De Elemér egyre gyakrabban kapott el gúnyos tekinteteket, hallott a háta mögül rajta élcelődő vicceket, gúnyos megjegyzéseket, felharsanó röhögéseket. A srácoknak persze nem volt vele semmi személyes problémája. Nem róla szólt ez az egész, egyszerűen csak „menőztek” az otromba vicceikkel, úgy gondolták – és nem kellett csalatkozniuk –, hogy népszerűbbek lesznek tőlük. Volt pár ember, akinek mindez nem tetszett. Egyik nap kitalálták, hogy a legnagyobb hangadók hátára az évtizedek óta bevált módon „Hülye vagyok, üssetek!” és más egyéb, hasonló jellegű felirattal ellátott cetliket ragasztanak. Azon a napon nehezen tudták magukba fojtani a vigyort az elkövetők… Elemér ebből nem vett észre semmit. Nem barátkozott vele senki ebből a második csoportból sem, de még csak annyit sem mondtak neki: na, most jól megkapták, látod?! Ez sem róla szólt…

Ha egy pillanatra felnézünk az elmúlt napokban minden elárasztó kék alapon fehér feliratokból, akkor nem túl nehéz meglátni a párhuzamot a fenti fikció és a Nagy Nemzeti Plakátháború között… Nem a menekülteknek szóltak ezek a plakátok, hiszen ők nem tudják azokat elolvasni. Nem róluk szólt a leszaggatásuk sem (amivel egyébiránt valahol egyet tudok érteni), ahogy a különböző online orgánumok címlapjain egymást érő átiratok sem (tényleg erről szól ma a tájékoztatás?). És végképp nem róluk szól a tegnap a Kétfarkú Kutya Párt és a Vastagbőr blog által indított gyűjtés, amelynek keretében 3 millió forintot próbálnak adományokból összeszedni – kettőt sikerült pár óra alatt!! - arra a célra, hogy saját plakátjaikkal űzzenek gúnyt az eredetieket kiötlőkből… A kezdeményezés pillanatok alatt lepte el a Facebook üzenőfalamat a legkülönbözőbb emberek megosztásában. Jól jelzi, hogy hova süllyedt a közbeszéd színvonala, hogy az eredetileg pusztán a politikai életet kifigurázó Kétfarkú Kutya Párt módszereit már nem lehet elválasztani a „komoly” szereplők eszközkészletétől.

Ebben a felfordulásban érdemes becsukni a szemünket, és vennünk egy nagy levegőt. Vennünk egy nagy levegőt, és tennünk egy lépést hátrafelé. Egy másodpercre próbáljuk meg elfelejteni az összes uszító feliratot és haragos reakciót, az összes kitett, átfestett és leszaggatott hirdetőtáblát és az összes acsarkodó Facebook kommentet. Nyissuk ki újra a szemünket, és ámuljunk el az elénk táruló képen: a gúnyos feliratokat ragasztgató, azokat összefirkáló vagy összegyűrő – esetleg csak simán átszerkesztő és közzétevő – csoportokon, akik megdöbbentő módon nem egymás graffitijeit átfestő utcagyerekekből állnak, hanem elvileg egy nemzet felelős vezetőiből, de minimum véleményformálóiból… És ha nagyon figyelünk – de tényleg csak ha nagyon összpontosítunk –, akkor valahol a papírhegyeken túl, a Photoshop által kiköpött bitek óceánján is túl, ahol már a megosztásokért és klikkekért versengő médiafelületek malackái sem túrnak, ott megpillanthatjuk a kopott ruhájában szegényes elemózsiáját magányosan majszoló Elemért… Akit nem kérdezett, és akivel nem beszélt szinte senki azóta sem. És akkor ráeszmélhetünk, hogy valahol ez az egész óvodai csetepaté a menekültekkel kezdődött. Az ő helyzetükből indult ki, az ő elutasításukra, a tőlük való félelmekre és a velük kapcsolatos ellenérzésekre alapozott. Ezen elutasítást kellene ellentételeznie minden reakciónak, amelynek célja a kormányzati propaganda működésképtelenségének és hiábavalóságának bebizonyítása, vagy a xenofóbia egyre növekvő szörnyetegének megfékezése.

A felkorbácsolt idegenellenességnek azonban nem a puszta, öncélú kormányellenesség az ellentéte. Az uszító plakátokra nem a gúnyos plakátok jelentik a választ. Az ezen célokra elherdált közvagyon miatti felháborodás kiélésére pedig végképp nem az újabb plakátokra való gyűjtés a megfelelő út. Ezen reakciók egyike sem a menekültekről szól – sőt, igazából a téma forrón tartása révén éppen a kampány kiötlőinek céljait támogatják: elterelik a figyelmet minden más lényeges kérdésről, és tovább gerjesztik az indulatokat. Ha valaki igazán tenni akar az ügy érdekében, és igazán arcul akarja csapni a xenofóbiára apelláló propaganda gépezet működtetőit, akkor a gúny és szarkazmus eszközeivel felvértezett ellenkampány helyett tegyen valamit a menekültek „forrás országainak” jobbá tételéért, magukért a menekültekért és azért, hogy az emberek többet tudjanak róluk!

Az óvodás civódás folytatása – és az erre való abszurd gyűjtés – helyett lehet adományokat gyűjteni bármelyik magyarországi menekült befogadó állomásnak, vagy akár egy szíriai menekülttábornak is. Lehet adakozni az életkörülmények azon országokban való javítása céljából, amelyekből a menekültek érkeznek. Lehet ételt vinni a táborokhoz. Kormányellenes akciók helyett lehetne szervezni egy interkulturális napot Debrecenben a menekülttábor szomszédságában  annak lakóival együtt, vagy éppenséggel a Nyugati téren. (Vagy akár egy menekült-magyar sportnapot, a lehetőségek tárháza szinte végtelen.) Hogy az emberek megismerhessék őket, hogy elmondhassák történetüket. Vagy csak simán megfőzzenek és megegyenek együtt egy magyar gulyást, hogy egyáltalán találkozzanak velük a helyiek, hogy a kilátogatók lássák: ők is emberek. Ők pedig érezzék: tényleg hiábavaló az ellenük folyó kampány, mert az emberek mások. Az újabb és újabb mémek címlapra emelése helyett minden portál bemutathatna egy-egy embert akár minden nap. Nem csak felületesen, nem csak két mondat erejéig, hanem az egész történetét: ki ő, honnan jött, miért ide jött és hogyan érkezett… Mi elől menekült, és milyenek voltak az életkörülményei. (Egy példa a Guardianból: The Journey.) Soha nem látott embertársainkat könnyű a távolból utálni néhány hirdetés eredményeként, de vajon ugyanilyen könnyű-e azokat, akiknek tudjuk a nevét, vagy ismerjük a hátterét? Aligha… Ilyen akciókkal lehetne szépen fokozatosan, hosszú és fáradságos munkával lebontani az idegenellenesség egyre vastagodó falait. Minden más csak olaj a tűzre, vagy öncélú politikai haszonhajhászás és olcsó „lájk vadászat”.

------------------------------------------------

A magam részéről szomorúnak tartom, hogy újabb plakátokra órák alatt milliók gyűlnek össze. Groteszk karikatúrája ez annak, hogy milyen szintre jutott a közélet és mivel lehet megmozgatni az embereket. Nem gondolom, hogy szerény eszközeimmel és néhány bekezdéssel egy Ice Bucket Challenge szerű mozgalmat tudnék elindítani, de lenne egy javaslatom: tiltakozz azzal a xenofóbia ellen, hogy plakátokra való adományozás helyett utalsz egy magyarországi menekült befogadó állomásnak vagy egy nemzetközi segélyszervezetnek, esetleg bármilyen kisebb, nyomorúságos helyen tevékenykedő alapítványnak. Oszd meg ezt a cselekedetet ahelyett, hogy még két mémet átszerkesztenél, vagy tovább finanszíroznád a Nemzeti Plakátháborút, és tedd hozzá: „Én ezzel tiltakozom a menekültellenes kampánnyal szemben! És te mivel?”, vagy valami hasonlót.

Én a pillanatnyi aktualitás miatt egy Nepálban és Libériában segítő alapítványnak utaltam. És te mivel tiltakozol?

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)