A történelem során vannak olyan események, amelyek után megváltozik az, hogy mit gondolunk a minket körülvevő világról. Ez történhet amiatt, hogy maga a világ változik meg, és többé már nem lehet olyan, mint az adott esemény előtt – ilyen volt például az 1929-es válság -; vagy amiatt, hogy az esemény kapcsán figyelmünk ráirányul valamire, amit előtte nem láttunk, vagy nem akartunk látni... Meggyőződésem, hogy a Brexit szavazás az utóbbi kategóriába esik több szempontból is, így érdemes róla immár 10 nap távlatából valamivel higgadtabban is beszélni.

A szavazás utáni reggel a sokk reggele volt. Az első reakció – még a kilépés kampányt vezetőitől is – a megrökönyödés volt. Ennek helyét azóta meglehetősen előrejelezhető módon átvette a düh és a bűnbakkeresés szokásos fázisa, amely roppant érdekes, és egyben nagyon lehangoló tanulságokkal szolgált, ugyanis a felháborodás során némiképp lazuló önkontroll eredményeként kérlelhetetlenül bukkant felszínre korunk társadalma értékrendjének néhány nem éppen előnyös vonása.

A 21. században kiemelten fontossá vált a tolerancia, mások elfogadása. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne olvashatnánk valamit az egyenjogúság, a másként gondolkodás elfogadása vagy a szólás- és véleményszabadság témakörében. Természetesen az emberi szabadságjogok kiterjesztése és a bármilyen szempont szerint kirekesztő gondolkodásmód visszaszorítása egy üdvözlendő folyamat, még ha bizonyos esetekben hajlamosak is vagyunk gondolkodás nélkül túlzásokba esni. Az ezen elvek mellett kiálló, ezeket hirdető véleményformálók és médiafelületek Brexittel kapcsolatos reakciója azonban megdöbbentő módon szöges ellentétben áll éppen azzal az eszmerendszerrel, amelyért ők maguk is küzdenek. Az elmúlt egy hétben egészen döbbenetes volt látni azt, ahogy egyre dühödtebb és egyre alantasabb kirohanásokat intéztek a társadalom idősebb rétege ellen, akik „elvették a fiatalok jövőjét” azzal, hogy többségük a kilépés mellett tette le a voksát.

Bejárta a világsajtót az a kép, amelyen két idős asszony látható egy kilépésre buzdító hirdetés hátterében. Kétségtelenül erős a mezőny az interneten, de véleményem szerint ez a fotó az elmúlt hónapok legundorítóbb sajtófotója, amely nem egy portál címoldalán is ott díszelgett. Képzeljük el, hogy milyen reakciókat váltott volna ki ugyanez a felvétel, ha nem a nyugdíjasokat állította volna célkeresztbe, hanem mondjuk a nőket, vagy a homoszexuálisokat, esetleg bármelyik kisebbséget... Éppen azok az oldalak, éppen azok a kommentelők lettek volna a legfelháborodottabbak, akik nem átallották átvenni ezt az ominózus fotót...

Ennél a hirtelen felindulásból elkövetett böszmeségnél is megrázóbb volt azonban a közösségi média hozzászólásait olvasgatni. Két példát emelnék ki név nélkül, amelyek különböző cikkek alatt szerepeltek a Facebookon:

Nincs azzal semmi baj, ha valaki nem diplomás (ha most lennék fiatal, lehet én is inkább hegeszteni mennék), a baj azzal van, hogy ugyanannyit ér a tájékozott, ujját az ütőéren tartó oxfordi professzor szavazata, mint a hetven éves, pubban tájékozódó liverpool-drukkeré (aki ettől még lehet nagyon rendes ember, jó hazafi és csodás nagypapa) - és utóbbiakra építenek a populista politikusok.

Ezen vélemény fő gondolatával a következő írásban fogunk foglalkozni, most csak egy részt emelnénk ki: mennyiben releváns a visszafogottan megfogalmazott üzenet szempontjából, hogy a pubban tájékozódó focidrukker 70 éves? Mennyivel ítélné a társadalom vajon mértékadóbbnak azt a bizonyos véleményt, ha történetesen 20 vagy 30 éves lenne? Ebben a megfogalmazásban az életkor tulajdonképpen állapotjelző helyett egyfajta értékké válik.

Lényegesen durvább az alábbi vélemény, amelyet tekinthetnénk elszigeteltnek is, ha nem ütöttek volna meg hasonló – noha kétségtelenül finomított és szalonképesebbé transzformált – hangokat hozzászólók tömegei és komolynak szánt véleménycikkek is:

Ha már nem hoz hasznot maradjon otthon megdögölni és kussoljon. Úgy is csak pénzbe kerül az országnak.

Álljunk meg egy pillanatra, nyeljük le első felháborodásunkat – vagy bármilyen más reakciónkat –, és próbáljunk meg egy kicsit eme gondolat mögé nézni, mert két fontos felismerésre juthatunk, amelyek igen sokat elárulnak az uralkodó gondolkodásmódról:

1. Az emberi élet, sőt, egy adott személy véleményének értéke az illető által befizetett adó mennyiségével, az általa termelt haszon mértékével mérhető... Egy közfelháborodást kiváltó már-már szállóige parafrázisával élve: „Aki nem fizet már adót, az annyit is ér!”.

Az egyre kevésbé szabályozott kapitalizmus korszakában az már megszokott, hogy a munkaerőről nagy általánosságban véve így gondolunk, de az elgondolkodtató, hogy implicite saját szüleinkről és nagyszüleinkről is... 2016-ban új értelmet nyer a „saját anyját is eladná” mondás.

2. A korábbi cikkünkben is feszegetett rövid távú gondolkodás itt is visszaköszön: csak az számít, hogy ki fizet MOST adót, hogy ki hoz MOST hasznot.

Az elmúlt 30-40-50 év már a múlt része, jelentőségéről, hátrahagyott értékeiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Nagy-Britannia esetében egy olyan generációt ér támadás, amely megvívta a II. Világháborút, amely átélte a Thatcher korszak gazdasági nehézségeit, amely életében a terror tényleg a mindennapok része volt az IRA-val folytatott küzdelem eredményeként... Magyarország esetében azokról beszélünk, akik átélték 56-ot, akik közül a szerencsétlenebbek esetleg Szibériában vagy akár a szinte elfeledett hortobágyi munkatáborok egyikében húzták az igát, akik átvészelték azt a bizonyos 40 évet, majd egyik napról a másikra vesztették el állásukat a privatizáció eredményeként, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Összefoglalva: azon generációt szólítjuk fel most „kussolásra”, azokat tekintik a fentihez hasonló vélemények a társadalom „élősködőinek” (emlékszünk még a „gazdatestes” beszéd kapcsán kibontakozó belpolitikai viharra?), akik évtizedek megfeszített munkájával felépítették a porig rombolt kontinensen azt a világot, amelybe mi belecsöppenhettünk, és amelyet most elvileg együtt tovább építhetnénk, szépíthetnénk, tanulva az előző generációk hibáiból, ugyanakkor építve az ő értékes tapasztalatukra is, hozzátéve saját értékeinket és kezdeményezéseinket...

Mit mond el mindez korunkról? Mit mond el mindez értékeinkről? Milyen jövőképet vetít mindez előre? De nem is kell a talán nem is olyan kifürkészhetetlen távoli horizontok felé fordítanunk tekintetünket ahhoz, hogy érdekes kérdéseket tehessünk fel, hiszen ott van az egész gondolatmenet élére kívánkozó kérdés: egyáltalán mit jelent az, hogy a „nyugdíjasok döntötték a fiatalok jövőjéről”?

Az állítás fő táplálója egy YouGov közvélemény-kutatás, amelynek eredménye bejárta teljes széltében és hosszában az online világot. Ezen blog előző posztjában is szerepelt az adat, de a teljesség kedvéért álljon itt ismét:

A felmérések szerint a 18-24 éves korcsoportban a többség a bennmaradás mellett volt, míg 50 év felett többségben voltak a kilépéspártiak. Számos más forrás átvizsgálása után is leszögezhetjük: a korrelációt nehéz lenne elvitatni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az idősebb korosztály eldöntötte volna a választásokat, ugyanis az alábbi két cselekmény a végkimenetel szempontjából egyenértékű:

1. Egy kilépésre szavazó polgár elmegy szavazni.
2. Egy maradáspárti választó NEM megy el szavazni.

A teljes képhez hozzátartozna a részvétel korcsoportokra való lebontása, ahogy erre már utaltunk az előző írásban is (nem mindegy, hogy 100 fiatalból voksolt 64 a maradásra, vagy 10 millióból 6,4 millió, noha mind a kettő 64%...). Egy hét várakozás után már lemondhatunk róla, hogy egy hivatalos adat előkerüljön. Ahogy azt a NewStatesman írta, ilyen adatot nem is lehet remélni a lebonyolítás mikéntje miatt. A közösségi médiában ugyan megjelent több kimutatás is – a legtöbb helyen a Sky Data értékei kerültek elő –, ezek azonban csak felmérésekre támaszkodó becslések, amelyeket fenntartásokkal kell kezelni, noha a tendenciák árulkodóak, miként az is, hogy az előző parlamenti választások alkalmával a 18-24 éves korosztály 43%-a adta le voksát, míg a 65 év felettiek 78%-a, amely még visszafogottan is csak igen jelentős különbségként jellemezhető.

% who got through our final #EUref poll turnout filter by age group:

18-24: 36%
25-34: 58%
35-44: 72%
45-54: 75%
55-64: 81%
65+: 83%

— Sky Data (@SkyData) June 25, 2016

A legjobb grafikon – amely a szavazás tényleges adataival dolgozik - a Financial Times hasábjain jelent meg.

Az ábra az adott választási körzet medián életkora (az az életkor, amelynél a körzet lakóinak fele fiatalabb, fele pedig idősebb) és a részvételi adatok közti összefüggést mutatja. Ugyan nem lehet megmondani, hogy az adott körzetben melyik korcsoportból hányan járultak végül az urnák elé, de a korreláció így is beszédes... Minél nagyobb a fiatalok aránya, annál nagyobb az inaktivitás, amely egy méretes kérdőjelet hagy annak kapcsán, hogy akkor tulajdonképpen kit is kell igazán hibáztatnia a fiataloknak – ha már valakit mindenképpen muszáj – a nem megfelelő végkimenetel okán? Mondhatnánk: aki önként nem megy el szavazni, annak utólagos véleménye annyit is ér... (A fiatal választók inaktivitásával részletesebben foglalkozik a The Atlantic cikke az amerikai előválasztások kontextusában.)

Az előző bekezdés kapcsán az olvasókban felvetődhet egy jogos kérdés: mit jelent az, hogy megfelelő végeredmény? Olvasgatva az elmúlt 10 nap híradásait szinte úgy érezhetjük, mintha arról kellett volna szavazni, hogy 2+2 az 4 vagy 5-e. Kiderült: 48% szerint 4, 52% szerint 5, így 48% joggal háborodhatott fel azon, hogy a hülye többség nyilvánvalóan rosszul választott... Csakhogy a kérdés nem egy nagybetűs igazságra, nem egy tényre vonatkozott, amelynek kapcsán egyértelműen el lehet dönteni, hogy kinek van igaza és ki tévedett – erről a következő posztban lesz még szó –, nem lehet jelenleg még egyértelműen kijelenteni, hogy a maradásra voksolóknak volt „igaza”, bármit is jelentsen ez a fogalom ebben a kontextusban. Így azt sem lehet mondani, hogy a 18-24 éves korcsoportnak „igaza” volt, míg a nyugdíjasok tévedtek. És itt kanyarodnék vissza a fentebb felemlegetett 70 éves focidrukkerhez: vajon miért kéne jobban hitelt adnunk a fiatalok véleményének? Miért érték önmagában véve az, ha valaki 18-24 éves ebben a kontextusban? A válasz alighanem az ebben az esetben, hogy azért, mert ez a korcsoport szavazott összhangban az uralkodó gondolkodásmóddal. De mit gondolnánk ugyanerről a korosztályról abban az esetben, ha minden nem így lenne? Példának okáért a felmérések szerint Magyarországon éppen ez a réteg szimpatizál leginkább a Jobbikkal, vagyis nem lenne meglepő, ha éppen ellentétes trend rajzolódna ki a Brexit kapcsán látottakkal.

Félreértés ne essék: távol álljon tőlem az, hogy megbélyegezzem vagy lenézzem a fiatal korosztályt. Jómagam is 32 éves vagyok, magam is a maradás mellett szavaztam volna ha Nagy-Britanniában élnék, és azt sem lehet kétségbe vonni, hogy minél fiatalabb valaki, annál tovább befolyásolja majd életét ez a döntés. Ezzel együtt – és itt általánosítás helyett inkább a saját tapasztalatra hagyatkoznék, hogy elkerüljem bárki megsértését – nem bíznék egy ilyen kérdés kapcsán nemhogy a 18 éves magamban, de még a 24 évesben sem feltétlenül, pedig már középiskola elején is hazaérve első dolgom volt átlapozni az újságot, és bekapcsolni a külföldi hírtelevíziók 15 órai összefoglalóját (azok a pre-internet idők...). Ennek ellenére a világról alkotott képem, a véleményem megalapozottsága és a tájékozottsági szintem 8 évvel ezelőtt és ma össze sem hasonlíthatóak egymással. Nem egy abban az időszakban esedékes szavazás kapcsán megmásítanám már mai fejjel az akkori állásfoglalásomat.

Mai „mindent most és azonnal” világunkban hajlamosak vagyunk alábecsülni azt, hogy mi mindent nem tudunk, és hogy milyen fontos a tapasztalat, amelyet nem lehet egyik napról a másikra megszerezni. Ahhoz definíció szerint idő kell, de legalább energia befektetés. Az emberi civilizációt igen nagy részben az viszi előre, hogy képesek vagyunk elődeinktől tanulni, és nem kell minden generációnak újra és újra felfedeznie a tüzet és a kereket. Ahogy azonban a Brexit szavazás utóélete is rámutat: hajlamosak vagyunk erről a kivételes képességről megfeledkezni. A történelemkönyvek lapjai megfakulnak, és elhalványulnak azok az emlékek is, amelyeket nagyszüleink személyesen megéltek, de mégis, egyre kevésbé tudják átadni az utókornak. Mindez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen nekik van igazuk, ahogy azt sem, hogy a fiatalság szükségszerűen éretlen a véleményformálásra, hiszen a világ és a körülmények szinte felfoghatatlan sebességgel változnak. Mindez annyit jelent csupán, hogy amúgy is széthúzó, törésvonalaktól hemzsegő társadalmunk rétegei közé felesleges újabb ékeket verni, a válaszokat együtt kell megtalálni, de ehhez először fel kell tennünk a jó kérdéseket a puszta bűnbakkeresés helyett. Egy sport analógiával élve: a lehető legritkább esetben ér a csúcsra egy olyan focicsapat, amelyben mindenki 33 felett van, de majdnem ugyanilyen reménytelen egy csupa 19 éves csodagyerekekből álló társaság is...

Én a maradásra szavaztam volna, de fel kell tennünk a kérdést, hogy sokan miért tettek másként? Boszorkányüldözés egyszerűen a „megvezetett nyugdíjasok”-ra mutogatni, hovatovább sokak esetében képmutatás is... Megpróbálták vajon a most felháborodó fiatal szavazók legalább saját nagyszüleiket meggyőzni? Meghallgatták őket? Megkérdezték őket a véleményükről? Lehet, hogy mindez reménytelen küldetés, de ettől még nem hiábavaló... Én kedves emlékként őrzöm a pillanatot, amikor egy beszélgetés után 90 körüli nagymamám nagypapa felé fordult: „Látod, hát mégis jó valamire ez az unió, ezt miért nem írták le így eddig?”. Az évtizedes tapasztalat csak kommunikáció útján tud átadódni, és minden beszélgetés rá tud világítani olyan dolgokra, amelyekre magunktól talán soha nem gondoltunk volna. Éljünk ezzel a lehetőséggel addig, amíg köztünk vannak szeretteink, ahelyett hogy idén befizetett adófontjaikkal mérjük őket...

  --------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)