Még általános iskolából emlékszem egy játékra. A tanítónéni kihívott valakit az osztályterem elé a folyosóra, hogy elmondjon neki egy történetet. Utána az illetőtől kérdezhetett az osztály, de csak eldöntendő kérdéseket, amelyekre igennel vagy nemmel lehetett felelni. A cél természetesen a történet kitalálása volt: mi történt kivel hol mikor és miért. A csavar az volt, hogy nem létezett semmilyen történet. A „mesélő” csupán egyetlen instrukciót kapott: hogy minden magánhangzóval kezdődő kérdésre igennel, és minden mássalhangzóval kezdődőre nemmel válaszoljon. Persze noha időnként önmaguk farkába harapó hurkokba kerültek a kérdezők, és már-már megfenekleni látszott az egész folyamat az ellentmondásokon fennakadó akadékoskodók miatt, végül csak kikerekedett egy történet... 

Ha leírnánk egy ilyen módon keletkező történetet, akkor vajon lenne-e értelme utána kiadni feladatként annak elemzését? Fürkészni, hogy vajon mire gondolhatott a szerző, milyen szimbolikát rejtett el, mi következik a leírtakból? Miként a történet is előállt a semmiből, úgy alighanem a háttér eltitkolása esetén az elemzés is megszületne, de az tulajdonképpen ugyanarról a semmiről szólna... [1] 

2017-ről ez a játék jut eszembe. 2017 tetemes hányadát ugyanis azzal töltötte a világ jelentős része, hogy szellemeket hajkurászott, hogy próbált nem létező történeteket kitalálni trollok vagy azokat nagyon tudatosan imitáló manipulátorok trollkodásként adott válaszai alapján, hogy aztán lényegében az előálló Semmit elemezze... (Ami persze miként a játékban, úgy itt is tükrözi a hallgatóság gondolatvilágát, érdeklődését, de ez csak még ijesztőbbé teszi az összképet.)

2016 egy drámai év volt, amely egy éles hangon megszólaló füstjelzőként hívta fel a kényelmes és méregdrága dunyhákon elszunnyadók figyelmét arra, hogy valami nincs rendben a világban, valamiről elfeledkeztek. Meg is lett az eredménye. Trump győzelme után sorjáztak a tartalmas, ténylegesen fontos társadalmi problémákkal foglalkozó, az ideológiákat hátrahagyó cikkek, amelyekből a blog talán egyik legfontosabb posztja alatt található egy csokorra való. Akkor úgy éreztem, hogy azok a cikkek, a megszületésüket körülvevő légkör reményt adott... Ma már tudom, hogy inkább csak a remény illúzióját. 

Eltelt egy év, és a közbeszédben bottal üthetjük az akkor felmerülő kérdések nyomát. Persze ott vannak ma is az alsó sorokban, a sokadik oldalakon, esetleg eldugott, a túlélésért küzdő híroldalakon, vagy megszállottak által ingyen üzemeltetett blogokon, Youtube csatornákon és persze a saját imidzsünk instant feltupírozása végett az online kirakatba hajított, de tényleges aktivitással nem párosuló #hashtagmozgalmak és megosztások formájában. De a figyelemért folytatott versenyben rendre elnyomja őket az „Olcsóbban, hangosabban, ocsmányabban!” jelmondat jegyében születő „hírek” artikulálatlan üvöltéssé összeolvadó kánonja.

Mindez nem csupán Trumpról, Clintonról, Bannonról, Le Penről, Macronról, Trudeau-ról, Orbánról, Karácsonyról, Vonáról, Merkelről, Xi Jinpingről, Putyinról, Kim Jong Unról vagy Ferenc pápáról, nem az ő követőikről, nem az általuk képviselt és általunk éppenséggel kedvelt vagy megvetett ideológiáról, még csak nem is a mára kiüresedett jobb- vagy baloldal címkékkel ellátott csoportok népszerű témáiról és világnézeteik korlátairól szól. Hanem az egymással szemben álló és látszólag kibékíthetetlen táborok nagyon is hasonló eszközkészletéről, a Semmin lakmározó és hízó szörnyeikről, a figyelmünkről... Arról, hogy mire szánunk valamennyit oly értékes, minden másodperccel lassan fogyatkozó időnkből. 

2016 telén egy a szirénázó füstjelző hangja mellett egy pillanatra megláttuk a vészkijáratot jelző táblát és a fényében megcsillanó kiutat a körülöttünk lángba boruló épületből... 2017 az az év volt, amikor felismerhettük, hogy noha látni véltük az utat, a Semmi tüzén elégő időnk sűrű sötét gomolygó füstjében előbb fogy el körülöttünk az oxigén mint hogy odaérhetnénk. 

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy január elsején kora reggel a teljesen kihalt városban lépdeltem a vasútállomás felé. Teljes csend volt. Még soha nem tűnt ennyire üresnek a település. A tegnap éjjel után szanaszét heverő petárda és tűzijáték maradványok, az elszórt üvegek egyfajta posztapokaliptikus jelleget kölcsönöztek az utcaképnek a szürke, borongós időben. A magunk mögött hagyott éjszaka már elnyelte a pár órája még mindent betöltő vidám hangokat, az önfeledt szórakozás pillanatait... Eljött az üres reggel. A metafora ordító volt: vajon meddig lelhetjük még kedvünket a sötétség leple alatt, és mikor jön el a reggel?

Az évkezdet alkalmából illene valami vidámat, pozitívat írni, és erre rengeteg okom lenne, ha a személyes életemre gondolok, de mégis: úgy két hónappal ezelőtt néhány jelentéktelennek tűnő, egymást egy kiütésre hajtó boxoló ökleihez hasonló sebességgel követő inger a gondolatvilágom egy darabját a padlóra küldte, ezzel némiképp skizofrén tudathasadást előidézve a mindennapjaimat élő és a világ jövőjét fürkésző énem között. Természetesen kívánok mindenkinek sok sikert, boldogságot, egészséget, örömet az új évre; de ha csak egyetlen dolgot választhatnék, akkor a Kétfarkú Kutya Párt évekkel ezelőtt viccből megalkotott ígéretét venném elő, amely azóta ironikus módon a kor talán legtökéletesebb, legaktuálisabb, univerzálisan felhasználható politikai üzenetévé vált: kívánok az egész világnak több mindent és kevesebb – sokkal, sokkal kevesebb – Semmit! 

/Ez az írás kicsit a levegőben lóghat most, és hiányzik belőle minden konstruktivitás... A további cikkek majd jobban kifejtik az eme pár bekezdésben megbújó gondolatokat, és pótolják ezt a hiányt. Úgy éreztem, hogy szükség van erre a rövid bejegyzésre, hogy egyfajta újévi fogadalomként kijelölje az irányt, a viszonyítási pontot; hogy megadja a motivációt a saját 2018-as zászlómra tűzött változtatásokhoz./ 

--------------------------------------------

[1] Erről eszembe jut a Local Color című film egyik csodálatos jelenete (ha vacakolna az időzítő, akkor 1:02:50-hez kell tekerni), amelyben a Ron Perlman által megszemélyesített műértő hatalmas átéléssel elemez néhány ismeretlen szerzőtől származó modern festményt... amelyekről pár perc múlva kiderül, hogy sérült óvodások festettek a napköziben. 

 --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon

(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, ahol a fejlécben található „Követem” ikon segítségével kaphat értesítéseket az új bejegyzésekről.)

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!