2017. okt 21.

Mind kockajátékosok vagyunk...

írta: _Maverick
Mind kockajátékosok vagyunk...

artworks-000033476266-kzznhf-original.jpegKora reggel van, még kicsit álmosan próbálja követni a kezem a vonat zakatolása miatt ugráló sorokat. Munkába megyek, ahogy most már több mint 5 hónapja minden hétköznap (és néha hétvégén is). Meg kell mondjam, egy kicsit még mindig úrrá lesz rajtam a büszkeséggel és örömmel vegyes megilletődöttség, amikor a kártyámat leolvasó kapu egy halk csipogással üdvözöl... Ott vagyok, ahol kisgyerekként valahol már akkor reméltem, hogy egy nap majd lehetek, amikor igazán még nem is sejthettem, hogy ez mivel jár, milyen út vezet ide, sőt, hogy konkrétan ez a hely létezik. Csak magáról a területről és a hasonló állások világban való létezéséről tudtam...

Amikor megosztottam az ismerőseimmel az 1 év - végén már kétségbeesésbe torkolló - keresgélése után végül bekövetkező oly áhított sikert, egy középiskolai barátom az alábbi sort szőtte válaszába:

A maxra céloztál végig, és a végén célba értél, pedig közben benne volt, hogy nem jön össze azért sokszor.

Elgondolkodtam ezen és ennek kapcsán az ember véletlennel, determinisztikussággal, valószínűségekkel, statisztikával ápolt korántsem problémamentes kapcsolatán. Erről szól ez a poszt.

Összekötött pontok

Hadd tekerjem vissza az idő kerekét 5 hónappal ezelőttre, amikor a mindent eldöntő 45 perces állásinterjú első momentumaiban minden energiámat felemésztette az, hogy nyugalmat és magabiztosságot tudjak sugározni a bennem tort ülő Félelem és Izgalom morajának ellenére. És ebben a pillanatban megkaptam azt a bizonyos első kérdést, amire számítottam:

Az életrajzát elnézve nem ez tűnik a leglogikusabb következő lépésnek. Miért gondolja, hogy mégis ez lenne az?”

Elnézve a felsőoktatás nemzetközi vizein eltöltött évtizedes Odüsszeiámat megéneklő életrajzom sorait a kérdés létjogosultságát nehéz lett volna vitatni. Szinte örültem, hogy ezzel kezdtünk, mert éppen akkoriban olvastam Harari Sapiensét, és benne a gondolatot a narratívák, a mítoszok, a sztorik fontosságáról. Ez megnyugtatott valamelyest, mert szentül hittem, hogy megfelelően interpretálva az én sztorim jó, minden szava igaz, csak éppenséggel a megfelelő hangsúlyokkal össze kell fésülni a látszólag különálló fejezeteket. Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében:

Csak utólag, visszatekintve tudjuk összekötni a pontokat.

Nem csak ezt tettem, de még magát az idézetet is elsütöttem, a többi pedig már történelem, ahogy mondani szokták...

Nem csak egy állás megszerzése kapcsán fontos azonban, hogy miként interpretáljuk a saját történetünket. Az, hogy miként gondolunk vissza az életünk bizonyos pontjaira, és leginkább a köztük bejárt útra, nagyban meghatározza a gondolkodásmódunkat és a személyiségünket is.

Nagyon csábító – és tulajdonképpen igen könnyű – lenne a mai divatos módon úgy előadni a saját történetem, mintha az egy céltudatos, lépésről-lépésre való építkezés lenne, egy tudatosan bejárt út, amelyen töretlenül haladva a cél elérése tulajdonképpen elkerülhetetlen volt. Az internet tele van a nálam milliószor sikeresebb és ismertebb emberek hasonló jellegű visszaemlékezéseivel. Lássuk be, szeretjük az ilyen sztorikat: a munka meghozza gyümölcsét, a kitartás elnyeri jutalmát, a céltudatosság eredményre vezet, stb.... A bökkenő csak az, hogy ez ebben a végső soron „eleve elrendeltetettséget” sugalló formában a lehető legritkábban igaz... A történetek utólag változnak, az idő megszépíti őket, és ez nagyban kihat a világnézetünkre, életfelfogásunkra, sőt, az elvárásainkra, ezeken keresztül pedig a boldogságunkra és az életnek nevezett komplex játékban választott stratégiánkra is.

Visszatérve a személyes példához: az én esetemben szó sem volt 15 éves tervről, a végcél sokáig valami ködös homályba veszett... Minden állomáshelyen igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni (noha mindig maradt bennem hiányérzet), de valójában tulajdonképpen kallódtam, rettegtem az egetem végének eljövetelétől, és sokszor bizony véletlenek – vagy minimum általam nem kontrollált események – vezettek el a következő ponthoz: hogy melyik városból válaszolt egy adott témavezető a megkeresésemre; egy véletlenül észrevett ösztöndíj-lehetőség egy általam amúgy nem túl gyakran olvasott faliújságon; egy a karácsonyi szünet előtti utolsó frissítés alkalmával meglátott álláshirdetés; a számos e-mailben megkeresett professzor válaszolási hajlandósága által kijelölt városok és az általuk hozott meghatározó külföldi élmények...

Utólag nézve persze mindből sikerült profitálni, mind hozzájárult ahhoz, hogy most ott lehetek, ahol... Van, amely fontos szakmai tapasztalatok révén, és van olyan is, amely csupán a földrajzi lehetőségek behatárolásával. Ebben az értelemben a pontokat utólag össze lehet kötni, a dolgok értelmet nyernek. De hogy tudatos lett volna minden választás az úton a végső célt szem előtt tartva? Ugyan... merő illúzió, a „történelem meghamisítása” lenne ezt elhinni.

A káosztól a törvények rideg világáig

Életünk – és a világ – menetére többféleképpen gondolhatunk attól függően, hogy mekkora szerepet tulajdonítunk a véletlennek. A spektrum széles, a két szélsőérték pedig meglehetősen eltérő szemléletet eredményez:

1. Kaotikus – Gondolhatjuk, hogy a világ egy kibogozhatatlan káosz, véletlenek sorozata határozza meg a sorsunkat, és a személyes ráhatásunk – ezzel együtt pedig felelősségünk – ennek alakításában lényegében elhanyagolható.

2. Determinisztikus – A spektrum másik végéig húzva a potmétert azonban hihetjük azt is, hogy a véletlennek lényegében semmi szerepe, minden cselekedetnek és döntésnek megvan a maga jól kiszámítható következménye, ezek eredményeként mindenki a saját sorsának, a saját szerencséjének kovácsa.

A kaotikus szemlélet egy következmények nélküli világot feltételez, és megágyazhat akár a beletörődő tétlenségnek, akár a mindenre fittyet hányó, a gyertyát két végén égető hedonista magatartásnak is. Ezzel szemben a determinisztikus világba vetett hit első közelítésben igen hasznosnak tűnhet, hiszen aktív cselekvésre ösztönöz (legyen szó munkáról, tanulásról, alkotásról, stb.), a megfogalmazott áhított célok eléréséhez vezető út pontosan kijelölhető, majd bejárható.

A probléma akkor lép fel, amikor ez a determinisztikus szemlélet találkozik a valósággal, amely nem túl meglepő módon valahol a két szélsőség között helyezkedik el a skálán. A determinisztikus felfogású egyén a meghatározott lépcsőfokok végigjárása után könnyen juthat arra az álláspontra, hogy a megtett út következményeként „neki jár” valami függetlenül minden más körülménytől. Így kerülnek szivárványok alatt táncoló unikornisok az elvárások mezejére, ahogy arról részletesen szó esett már az „A boldogtalanság nyomában” című bejegyzésben. A túlzott, irracionális elvárások és a véletlenek által is befolyásolt valóság találkozása pedig megágyaz az elégedettség = valóság – elvárások egyenlet értelmében az elégedetlenség által generált boldogtalanságnak.

Érezhető, hogy a determinisztikus szemlélet egyáltalán nem esik olyan távol a mai uralkodó világnézettől, ami nem is meglepő, hiszen a hétköznapi ember számára megfigyelhető világ tetemes része jól meghatározott ok-következmény összefüggések mentén szerveződik: az elengedett alma leesik, a meglökött kocsi Newton második törvényének engedelmeskedve gyorsulni kezd, a kisebb sűrűségű olaj szétterül a víz felszínén. „A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell. - ahogy Madách írta. Szinte látjuk magunk előtt a majd 7,6 milliárd életút időlegesen összekapcsolódó fogaskerekeit, amelyek jól meghatározott szabályok szerint fordítják tovább az idő kerekét... /Ezen szemléletnek köszönhető részben, hogy előszeretettel képzelünk olyan helyekre is – pl.: politika és nemzetközi kapcsolatok – mesterterveket, mindent kézben tartó főgonoszokat és géniuszokat, ahol valójában csak a folyton változó kaotikus körülményekre jól reagáló játékosokat találhatunk – erről részletesebben a Konspirációs inga című cikk szólt./

cartoon.png

A tudomány és a technika – mindenekelőtt a fizika – fokozatosan szorította ki a megtapasztalható világból a véletlenszerűséget az egyre újabb és komplexebb jelenségek determinisztikus jellegű törvényekkel történő megmagyarázása révén. Egészen addig, amíg a kvantummechanikának köszönhetően az ablakon kihajított véletlen be nem rúgta az ajtót a határozatlansági reláció, valószínűségi amplitúdók és hullámfüggvények kíséretében.

Egy egyszerű példa a véletlenre a radioaktív anyagok bomlása: azt meg tudjuk mondani, hogy egy adott tömegű és anyagú radioaktív tömb hányad része bomlik el egységnyi idő alatt, azt viszont nem, hogy konkrétan melyik atom bomlik el legközelebb, illetve hogy egy konkrét atom mikor bomlik tovább. A kvantummechanika iránt érdeklődőknek szívből ajánlom John Gribbin Schrödinger macskája című könyvét, amely egy előismeretek nélkül is követhető, képletektől mentes, szemléletes és logikusan felépített összefoglaló.

Mindez annyira új és annyira különleges volt, hogy még maga Einstein is csak nehezen tudta megemészteni az új eredményeket és az azok messzemenő, többek között filozófiai következményeit. Ahogy Gribbin írja:

Ez az elképzelés átok volt többek között Einstein számára is, aki kijelentette: „Az Úristen nem kockázik!”. Ezzel az elméletnek arra a jellegzetességére utalt, miszerint a világ folyását lényegében a kvantumelméleti szinten bekövetkező, a lehetőségek közötti véletlen „választások” kimenetele irányítja. Ezt a lehetőséget azonban elvetette, akárcsak Schrödinger macskája állapotának irrealitását, és azt tételezte fel, hogy a dolgok mélyén valamilyen „óraműnek” kell rejtőznie, amelyik megadja a dolgok alapvető valóságosságát.”

Útelágazások

Mi sem szeretünk magunkra kockajátékosként gondolni, főleg nem valamilyen nagy sikerünk után. Utólag a pontok összekötése alkalmával hajlamosak vagyunk ennek megfelelően kitörölni a szerencsés véletlenek nyomait az emlékezetünkből, és saját jó döntéseink sorozataként interpretálni az eseményeket, ezzel visszamenőlegesen „determinisztikusabbnak” láttatva a világot a valóságosnál. Egy kis kvantummechanikás szemlélet közelebb vihet minket egy jobb stratégiákhoz és megalapozottabb elvárásokhoz vezető, és ennek eredményeként egészségesebb életfelfogáshoz.

Naponta útelágazódások egész során haladunk keresztül életünk útját járva, döntések sokaságát hozzuk. Ezen döntések eredményeként számos különböző végállapot állhat elő, melyek különböző valószínűségekkel következhetnek be. A valóságban kevés azonban az olyan döntés, amelyhez garantált, 100%-os biztonsággal megvalósuló következmények párosíthatóak, amely eredményeként valami jár nekünk. A döntések – hol kisebb, hol nagyobb mértékben – a lehetséges kimenetelek valószínűségeit módosítják. (Egy amerikai egyetemen töltött év jó eséllyel növeli annak a valószínűségét, hogy az ember álláshoz jusson egy nemzetközi szervezetnél, ahogy egy releváns területen szerzett szakmai tapasztalat megléte is. Növeli, de nem 100%-ra...)

Ebben az értelmezésben a feladatunk az lehet, hogy a determinisztikus megközelítéshez hasonlóan kijelöljük a kívánt célt, majd a döntéseinket úgy hozzuk meg, hogy általuk eme cél elérésének valószínűsége a lehető legjobban növekedjen – mialatt a leginkább elkerülendő végkimeneteleké minimálisra csökken – az előre nem látható, véletlen események esetleges bekövetkezése mellett is. (És hogy ezzel összhangban fogalmazzunk meg elvárásokat a társadalommal, politikával szemben is.) Az elvárásaink, reményeink megfelelő szinten tartása azonban még ezen szemlélet keretein belül sem egyszerű feladat, az ember ugyanis alapvetően elég ügyetlenül mozog a valószínűségek, esélyek, kockázatok világában. Intuíciónk és érzéseink sokszor nem csak cserbenhagynak, de egyenesen átvernek minket, ahogy azt Daniel Kahneman csodálatosan bemutatta a Gyors és lassú gondolkodás című összefoglaló művében.

A manapság egyre népszerűbb társasjátékok szerelmesei számára nyilvánvaló a párhuzam a legtöbb stratégiai játékkal, amelyekben ritkán vezet sikerre a mindent 1 lapra – értsd: a célhoz vezető egy lehetséges útra – feltevő stratégia követése. Rendszerint célszerű főleg a játék kezdeti szakaszában minél több lehetőséget nyitva hagyni, minél több erőforrást begyűjteni, olyan képességekre szert tenni, amelyekkel mások lépéseire és a véletlen szeszélyeire (avagy a környezetünkben zajló történésekre) a lehető legrugalmasabban tudunk reagálni.

alienfrontiersboard.jpg

Az általam abban a bizonyos 45 percben elővezetett, a pontok összekötésével kibontakozó sztori éppen erről, eme flexibilis eszköztár felépítésének történetéről szólt. Kijátszottam az összes módosító kártyám, lehetőségeimhez mérten maximalizáltam az esélyeimet, majd eldobtam a képzeletbeli kockákat...

2 idegőrlő héttel az interjú után csörgött a telefonom a jó hírrel. Azokban a pillanatokban úgy éreztem magam, ahogy Will Smith karaktere a Boldogság nyomában utolsó képkockáin. Percekig csak a fejem fogtam, és a potyogó könnyeim törölgettem az ágy tövébe roskadva a földre dobott telefon mellett... Mennyi munka volt ebben, és mégis: mennyi, de mennyi szerencse és véletlen vezetett ehhez a pillanathoz! Mennyi alkalommal vehetett volna egészen más irányt az események láncolata... Az egymondatos tanulság? Valójában mind kockajátékosok vagyunk!

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

Szólj hozzá

társadalom emberi természet gondolkodásmód