Két évvel ezelőtt a miniszterelnök tusnádfürdői előadása kapcsán már született egy külön bejegyzés a napi politikai események és politikai színjátékok kommentálásának hiábavalóságáról. Most látszólag mégis kivételt teszünk Orbán Viktor kínai koszorúzása kapcsán... De csak látszólag, mert ez a poszt elsősorban nem Orbán Viktorról, sőt, még csak nem is a „keleti nyitás” politikájáról szól, hanem olyan az esemény kapcsán feltehető elvi kérdésekről, amelyekre mindenkinek saját magának kell megtalálnia a választ, és amelyek közelebb vihetnek annak megértéséhez, hogy tulajdonképpen mit is vár(hat)unk el nem pusztán konkrétan Orbán Viktortól, hanem általában a mindenkori vezetőinktől a 21. században.

Ahogy arról lényegében minden hírekkel foglalkozó médiafelület beszámolt: a Pekingben az Egy Övezet – Egy Út Nemzetközi Együttműködési Fórumon (az Új Selyemút tervről itt lehet részletesebben olvasni) résztvevő Orbán Vikor a hivatalos programon felül időt szakított arra is, hogy megkoszorúzza az ikonikus Tienanmen téren álló Népi Hősök emlékművet egy katonai tiszteletadás keretén belül. A HVG az alábbi bekezdéssel foglalta össze az emlékművel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat:

Számos sajtóorgánum természetesen azonnal összeszedte azokat a Tienanmen téren történteket elítélő nyilatkozatokat, amelyeket a Fidesz az elmúlt majd 3 évtized során tett, és magától értetődő módon ismét előkerült, hogy mekkorát fordult a világ az egykor még masszívan – és a hazai választási kampányok során szóban továbbra is - antikommunista Orbánnal. Érdemes azonban egy kicsit mélyebben belegondolni eme esemény hátterébe, és a puszta megrökönyödés helyett végiggondolni a cselekedet mögött megbújó lehetséges okokat, és az azokból levonható következtetéseket. Ebben a cikkben két lehetséges motivációt veszünk górcső alá:

1. A kínai partner elvárásai következtében kényszerhelyzetben cselekedett a miniszterelnök az ország vélt gazdasági érdekeit szem előtt tartva.
2. Önkéntes alapon döntött a stáb a koszorúzás mellett abban a reményben, hogy ezzel a gesztussal közelebb juthatnak egy kedvező megegyezés lehetőségéhez.

Nézzük meg, hogy milyen további kérdésekhez és következtetésekhez vezetnek ezek a feltételezések!

Kényszerhelyzet

Eme forgatókönyv objektív megítéléséhez elengedhetetlenül fontos, hogy általánosságban szemléljük azt, és legalább néhány percig el tudjunk vonatkoztatni Orbán Viktor személyétől! Képzeljük el azt a szituációt, amelyben a jóval hatalmasabb tárgyalópartner roppant kellemetlen helyzetbe hozza a magyar delegációt azzal, hogy a jelentős gazdasági haszonnal kecsegtető megegyezésért cserébe tulajdonképpen – amolyan diplomáciai hűségnyilatkozatként – belekényszeríti egy a saját elveivel szöges ellentétben álló gesztusba a magyar miniszterelnököt. Mit várunk el a miniszterelnöktől ebben a helyzetben?

A mérleg két serpenyőjébe igen súlyos, de merőben más jellegű dolgok kerülnek: a saját meggyőződés és az elvek melletti következetes kiállás, illetve az ország gazdasági érdeke. Látni kell, hogy itt egy értékrendekkel kapcsolatos, világnézeti kérdésről van szó, amely tisztán racionális úton nem megválaszolható, a helyes megoldás nem vezethető le matematikai módszerekkel. Elvárjuk-e a mindenkori vezetőtől, hogy az elvei mellett akkor is kiálljon, ha az esetleg gazdasági szempontból nem feltétlenül kifizetődő, vagy éppen ellenkezőleg: egy ország vezetőjének kötelessége akár a saját elveit és büszkeségét is félretéve a többség érdekeit és az ország gazdasági gyarapodását szem előtt tartania minden körülmények között? (Ezen a ponton még egyszer hangsúlyozzuk: a kínai látogatás kapcsán feltehető elvi kérdéseket boncolgatunk, az egy másik – más felületeken bőven terítékre kerülő - téma, hogy konkrétan a szóban forgó kínai üzletek előnyösek-e Magyarország számára.) Ha kicsit belegondolunk, akkor beláthatjuk: mind a két állásfoglalás mellett lehet érvelni, de az egyes állásfoglalások nagyon más értékrendről árulkodnak, és nagyon más világképet eredményeznek.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a politikusok - ha ugyan gazdasági és hatalmi lehetőségeik miatt szinte külön kasztot is alkotnak – sem mentesek ama társadalom hatásaitól, történelmi örökségétől, amiben léteznek. Ők is magukon viselik az adott kultúra jellegzetességeit, az ő gondolkodásmódjukat is meghatározza az a közeg, amelyben felnőttek. Számon kérjük rajtuk a gerincességet egy a vázolthoz hasonló helyzetben is, holott közben össztársadalmi szintű a profit hajszolásának és a kiskapuk keresésének, az úgynevezett „ügyeskedésnek” - szebb kifejezéssel élve a magyaros észjárásnak és leleményességnek – a kultusza (természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyenként teljesen hasonló „elveket” vall – így remélem két lélegzetvétel után már nem veszi senki személyes sértésnek a leírt sorokat –, de létezik egy uralkodó értékrend, ami ködként telepszik rá mindenre).

Napi szinten fordul elő, hogy valaki némi kényszer hatására átmenetileg sutba dobja az elveit a pillanatnyi anyagi haszonért, előmenetelért, vagy a vélt negatív következmények elkerülése érdekében. Tesszük ezt hol érthetőbb (például hogy étel kerülhessen az asztalra), hol kevésbé elfogadható (puszta mohóság) okokból. Meggyőződésem, hogy minden olvasó tudna hozni egy releváns példát a saját életéből. Én is megéltem egy hasonló szituációt a doktori tanulmányaim során, amikor egy bizonyos - az intézet számára fontos - pályázathoz szükséges megfelelő mennyiségű publikáció előteremtését szem előtt tartva belekényszerítettek egy olyan helyzetbe, amely szigorúan véve szembemegy a tudományos publikálás etikájával... Mivel hetek választottak el a doktori védéstől, így adott volt egy nem is olyan kicsi kényszer. A karakán kiállás helyett pedig némi tétova tiltakozás után inkább mondvacsinált okokkal addig húztam és halasztottam a dolgot, amíg az etikai probléma végül a vakszerencsének köszönhetően egy másik kézirat időben megérkező elutasítása formájában magától megszűnt... De a kérdés a mai napig ott motoszkál a fejemben: mi lett volna, ha nincs ilyen szerencsém?

Adódik a kérdés: az uralkodó világnézet mellett, egy hasonló kompromisszumok mentén szerveződő, „ügyeskedő” társadalomban elvárható-e, hogy a politika más legyen? Ahogy Rudolf Péter mondta egy már korábban idézett interjúban:

„De arról például szívesen beszélek, mennyire zavar a korrupció, és sejtem, hogy miért nem veri ki a biztosítékot: azért, mert amíg az emberek többsége úgy érzi, hogy ha ők ülnének olyan pozícióban, maguk is ezt tennék, addig nem fogja elsöpörni a korrupciót a népharag.”

Van egyáltalán igény egy egyenes, elvek és értékek mentén politizáló vezetőre, amikor az elveihez hű munkatársat a többség naiv idealista baleknak bélyegzi, akit mindenki csak kihasznál, és soha nem viszi majd semmire? Ha mondjuk az ország elesne egy gyümölcsöző partnerségi viszonytól, akkor vajon hányan sziszegnék, hogy „mibe került volna befogott orral odatenni azt a nyavalyás koszorút”? Nem aprócska diplomáciai ár egy ilyen gesztus a fontosabb dolgokért cserébe? Mibe kerül odatenni azt a kávét minden reggel némi smúzolás keretében az amúgy emberi mivolta miatt megvetett főnök asztalára, ha utána landol a számlánkon az emelés és az ajtónkon az új beosztást jelülő táblácska? Hol a határ a felesleges konfliktusok gerjesztését kerülő diplomatikus viselkedés és az elvtelenség között?

Félreértés ne essék: természetesen nem csak magyar sajátságról, magyar problémáról van szó! Trump kapcsán sokan egyenesen pozitívumként emlegetik az értékalapú politizálást felváltó úgynevezett tranzakciós politikát, ami szerint mindennek ára van, és mindet viszonyt érdemes egy üzleti tárgyaláshoz hasonló módon kezelni... „Tranzakciós”... maga az elnevezés is egy árulkodó eufémizmus: nincs ebben a szóban semmi negatív, mi is minden nap utalunk pénzt ide meg oda, fizetünk a sarki közértben, kapunk fizetést. De ízlelgessük ezt a szóhasználatot annak fényében, hogy tulajdonképpen az értékalapú, elveket szem előtt tartó politizálás ellenpontjaként megjelenő irányzat elnevezésére használják. Pedig simán nevezhetnénk ezt elvtelenségnek is a negálás egyszerű nyelvi eszközét használva... Mennyire másként hangzik!

Fogadjuk el ezek után egy pár percre a gondolatkísérlet kedvéért, hogy egy olyan világban élünk, amilyenben... hogy egy a vázolthoz hasonló kényszerhelyzetben átmenetileg esetleg szemérmesen el kell fordítani tekintetünket elveink képzeletbeli templomáról, és egy miniszterelnöknek az ország érdekében meg kell kötnie bizonyos igen kellemetlen kompromisszumokat is. Ebben a helyzetben azonban nem az lenne az adott keretek közt legalább minimálisan gerinces viselkedés, ha a döntést egyenesen kommunikálnák az emberekkel? Ezzel szemben az MTI szemérmesen a Tienanmen téri Hősök emlékműről beszélt, kegyesen elhagyva az árulkodó „Népi” előtagot... Ez a sumákolás – vagy tulajdonképpen az internet korában a választók nyílt hülyének nézése – a tranzakciós politikával együtt viszont már toxikus elegyet alkot. Egy esetleges kompromisszum, egy fontosabb cél érdekében történő elvektől való „elhajlás” még adott esetben sokak számára megérthető, megbocsátható lenne; a nem éppen egyenességről árulkodó sumákolás és a nép ezáltal történő lenézése viszont sokkal nehezebben.

Tovább árnyalja a képet, ha kitérünk immár konkrétabban Orbán Viktor személyére és a kormánypárti kommunikáció vezérfonalára is, miszerint minden országot megillet a tisztelet, minden ország szuverenitását tiszteletben kell tartani, és Magyarország életébe nem szólhatnak bele mások, cserébe mi sem foglalunk állást más népek döntéseivel és belügyeivel kapcsolatban (lásd: török népszavazás). De mit jelent az, hogy „nem foglalunk állást”, hogy nem szólunk bele valamibe?

Egy téma teljes ignorálása, egy adott cselekmény elítélése, és az abban való részvétel/annak akár hallgatólagos helyeslése három külön dolog. Az adott helyzetre lefordítva: szóba sem hozni, vagy el sem menni a Tienanmen térre valóban beleillene ebbe a csapásirányba. A kínai vezetés kritizálása az emberi jogok kapcsán nyilvánvalóan nem. Az emlékmű megkoszorúzása szintén nem, hiszen ezzel éppen hogy állást foglal a megkoszorúzó fél... Egy némiképp sántító szomorú hétköznapi példával élve: ha egy faluban az a szóbeszéd járja, hogy a település másik végén élő és általam egyáltalán nem ismert Géza veri Jolánt, de én nem járok utána, az – bár vitatható – tekinthető úgy, hogy „nem szólok bele” az ügybe. Ha viszont minden nap a saját fülemmel hallom, ahogy ugyanez a szomszédban zajlik, akkor már akármit is teszek, az állásfoglalás! Ha ráhívom a rendőrséget Gézára akkor Jolán oldalán, ha viszont hagyom, hogy Jolán elszenvedje a sérüléseket, akkor Géza pártján. Akkor is, ha nem értek egyet Gézával. Akkor is, ha megvetem miatta. Akkor is, ha semmit nem csinálok! A cselekvés hiánya nem egyenlő a következmények és a felelősség hiányával! Ahogy egy jelentéssel bíró emlékmű vendégként való megkoszorúzása sem egyenlő a „más ügyeibe való bele nem szólással”.

Önkéntes alapon...

Egy másik lehetséges forgatókönyv szerint a magyar küldöttség önként vállalkozott eme gesztusra abból a megfontolásból, hogy ez a lépés megolajozhatja a formálódó együttműködés csikorgó fogaskerekeit. Ez az oly jól ismert magyaros/ex-szocialista/keleti blokkos túlbuzgóság is számtalan formában visszaköszön a hétköznapokban... (lásd még a korábbi cikkünk itt) „Jaj, nyaljunk be egy jó nagyot a Főnöknél, az biztos segít majd az ügyünknek.” Egy rossz beidegződés, vagy inkább kitörölhetetlennek tűnő, társadalmi szintű trauma lenyomata ez. Jellegében hasonló ahhoz, amikor még a mai napig is automatikusan suttogva beszélnek sokan a családi asztalnál a politikáról, mert ott motoszkál valahol a mélyben, talán a tudatalatti határán is túl, hogy „csak meg ne hallja valaki...”. Vagy amikor a hálapénzt nyilvánvalóan visszautasító orvosnak napokkal később átnyújtott kisebb ajándék (bonbon, pálinka, stb.) csomagolásába mégis eldugja a páciens a borítékot, mert „az úgy járja”, és „hát mi van ha legközelebb is bekerülök, számít az...”.

Egyesével mind mondhatjuk: nem rajtunk múlik, hogy milyen a társdalom. Mindnyájan cseppek vagyunk a tengerben, mit számít az egyenkénti tízmilliomod nagyságrendű személyes hozzájárulásunk? Kétségtelenül szinte semmit. A gondolatmenet azonban megfordítható: megváltoztatható-e az egységes egész anélkül, hogy akár egyetlen tízmilliomodát is megváltoztatnánk? Teljesen bizonyosan nem!

Természetesen vannak politikai, történelmi okai annak, hogy miért nem történt meg sokak szerint úgy igazából a rendszerváltás. Felelősök elszámoltatása, ügynök akták, kárpótlás, és még hosszan sorolhatnánk... Ezzel együtt azonban eme elmaradt rendszerváltásnak van egy mélyebben húzódó oka is: a társadalomban, a szokásainkban, a bennünk élő rendszer. A fentiekhez hasonló milliónyi, sokszor szinte észrevehetetlen „apróság” tartja életben egy rendszer szellemiségét még jóval a rendszer letűnte után, jóval az azt kiépítők távozását követően is, és ezek a mechanizmusok járulnak hozzá aztán a rendszer kicsit más színű reinkarnációjához is. Jöhet a változás csak felülről? Megváltoztathatja mindezt akár egyetlen sziklaszilárd elvekkel rendelkező államférfi egyik évről a másikra? Aligha... De egy igazi őszinte kísérletet talán megérne mindez...

A posztban feltett kérdésekre meggyőződésem szerint nem lehet univerzális válaszokat adni. Mindenkinek magának kell megtalálnia a válaszait, és mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy ő odaállt-e volna az emlékmű elé, és ami ennél is fontosabb: hogy saját hétköznapi viselkedése összhangban van-e azzal, amit egy ilyen szituációban elvár az ország első emberétől. És végső soron mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mihez és milyen módon teszi vagy nem teszi hozzá a saját tízmilliomod részét a hétköznapok során...

 --------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)