2017. már 13.

Amikor még uraltam gondolataim...

írta: _Maverick
Amikor még uraltam gondolataim...

 „Ha nem tudsz repülni, fuss!
Ha nem tudsz futni, sétálj!
Ha nem tudsz sétálni, akkor mássz!
De akármit is csinálsz, muszáj haladnod előre!”

-Martin Luther King-

A múlt hét közepén sor került életem eddigi egyik legfontosabb 45 percére. Egy olyan állásinterjúra, amit korábban még remélni is csak óvatosan mertem... Az eredményre még várnom kell, de akármi is lesz a kimenetel: a 3 hónap hosszúra nyúlt felkészülési időszak nem múlt el komoly tanulságok nélkül.

Immár majdnem egy év telt el az életemből azzal, hogy egy antwerpeni gyémántműves hozzáállásával polírozgattam az életrajzom és a motivációs levelem utolsó karaktereit is. 11 hónap a négy fal között a jelentkezések és a Google keresések erdejében, a visszajelzések hiánya és a „rossz gazdasági helyzetre” való megmosolyogtató hivatkozások okozta frusztráció lefelé húzó örvényében. És mindez természetesen egy laptop képernyője előtt, amely csábítóan világította be ébren töltött óráim döntő többségét, és amely szépen fokozatosan megfosztott a legnagyobb szabadságomtól: a gondolkodás szabadságától...

10 nappal a jeles dátum eljövetele előtt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Ó ki tudja hanyadszor érik már meg ez a hamvába holt elhatározás, de ezúttal végre a motiváció és a tét is elégnek bizonyult ahhoz, hogy az agyam mélyén felsikító vészjelző szirénák egyre erősödő hangja tényleges cselekvésre is ösztönözzön. Egykor dicsőséges akaraterőm seregének algoritmusok által megtizedelt maradványait csatasorba küldve félretettem a számítógépet (komolyan felmerült az is, hogy lezárom a pincébe...). Nem néztem rá reggel a hírekre, a kommentekre vagy az e-mailekre. Nem engedtem a szinte időkapuvá átlényegült eszköznek, hogy észrevétlenül nyújtson „csak 5 percet” röpke két órává. Nem hagytam, hogy a gondolataim elszabaduljanak, és az előttem tornyosuló szakkönyvek következő témaköre helyett tanulás közben is az foglalja le a fejemben lévő RAM-okat, hogy mit válaszoljak az előbb látott hozzászólásra, hogy hol nézzek utána a reggel elkapott félmondatnak Trump legújabb hülyesége kapcsán (amire nem csak a történelemkönyvek, de a jövőheti tudósítások sem fognak már emlékezni), hogy kinek nem válaszoltam még az e-mailjére... Csendet szerettem volna... A fejemben immár minduntalan jelen lévő zaj elhalkulását, a cikázó, és véges figyelmemért folyamatosan küzdő irreleváns gondolatok ködének eloszlását... Csak az előttem álló feladatra akartam koncentrálni. Ami most komoly erőfeszítésnek, kemény elhatározásnak tűnt, azt 15 éve úgy hívtam: hétköznap. Egy átlagos délután. A természetes állapot. Régen volt... talán nem is úgy volt. Talán nem is tudtam 5 órán át szünet nélkül figyelni egy OKTV feladatsorra, csak elképzelem mindezt, mert „régen minden jobb volt”... De nem, papírom van róla, akárhogy is próbálom a jelenem felmentése céljából meghamisítani a saját múltam...

5_things_to_do_when_you_have_a_new_idea.pngPersze most is volt megingás. Nem lehetett csak úgy lerakni az elektronikus drogot: azért ebéd után kellett legalább egy 30 perces információs lövés, sőt, még a 10 nap minden reggelét sem sikerült betartani. De a különbség így is ég és föld volt... Emlékszem, 17 évesen a gimi utáni foci alatt két passz között néha megszületett a fejemben egy-egy gondolkodtató feladat megoldása. Így működik agyunk: néha akkor is ott motoszkál valahol a háttérben egy „számítás”, amikor tudatosan nem is gondolunk rá, és a legváratlanabb pillanatban felgyullad a rajzfilmekből ismert kis lámpa: „Heuréka! Önnek egy új ötlete érkezett a prefrontális kérgébe!”. Hosszú idő után újra valami hasonlót élhettem át: reggel a az előző nap tanultakkal a fejemben ébredtem, délután a vasútállomás felé sétálva a beszélgetés alkalmával felhozandó legfontosabb kulcsgondolatok ismétlődtek valamelyik politikus pár órával azelőtti nyilatkozata helyett, ebéd közben pedig a délelőtt olvasott probléma megoldásán gondolkodtam, nem a legújabb fórumos hozzászólásom szövegezésén...

Felrémlett, hogy majdnem 4 év telt el azóta – szinte egy örökkévalóságnak tűnik már –, hogy először eszméltem: valami nagyon nincs rendben sem velem, sem a környezetemmel. Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit: legalább össze kell szednem azt, hogy én mit is gondolok erről az egész helyzetről, és fel kell hívnom erre mások figyelmét is. „Talán nem vagyok egyedül... talán más is küzd ezzel!” Klaviatúrát ragadtam – ó minő irónia –, és írtam két posztot a Voyager Blogra a témában. Az iSzindróma című akkori léptékkel mérve nagyot ment az Indexen, de most mégis annak előzményét idézném meg ebben a bejegyzésben:

--------------------------------------------------------------

internet-macht-dumm-multitasking-denkorgan.jpgFelkelek. Az álom még ott van a szememben, amikor kibotorkálok a nappaliba. Még a fürdőbe sem kanyarodtam be, de a bekapcsoló gomb finom, szinte önkéntelen érintése után már felbúgnak a ventilátorok, és mire a reggelit magam elé véve leülök, már vidáman fogad az operációs rendszer. Egy újabb nap veszi kezdetét az információs társadalomban!

A böngészőben sorra pattannak fel a fülek, az egér gombjai szaporábban kattognak mint egy tüzérségi gépágyú lövege. Még be sem tölt a Gmail, de már nyílik a Facebook, még meg sem jelent a kék csík, már mellette követel helyet a másik e-mail fiók, az Index, a BBC, egy foci blog, és ki tudja még mi... Egy harapás, egy e-mail. Egy korty tea, már végig is futottam a fő híreket. Nem volt nehéz, tegnap éjfél óta reggel hétig nem sokat frissítettek. Vélemények a tegnapi meccsről, majd a következő pont a hasznavehetetlen „információk” végiggörgetése a már igencsak megrostált Facebook üzenőfalon. Utóbbit nem értem. Kicsit meg is haragszok magamra, és racionális énem szinte ráüvölt a klikkelgetőre: mégis mit vártál? Tegnap sem volt semmi értelmes itt, és az előtt sem, és a múlt héten sem! Ami pedig mégis hasznos volt, azt megtaláltad magad is a hírportálokon! Elég is ebből, irány az egyetem... Legalább átnéztem mindent, lehet dolgozni a projekten, nem töltöm ezzel az időt odabent.

win8_desktop_big.pngLeszámítva azt az apróságot, hogy dehogynem! Nem telt el 30 perc a laptop kikapcsolása óta, már vár is a hangosan döngicsélő benti erőmű. Nem netezésre van kitalálva, a kőkorszaki böngészőnek nem egy „agyonflash-elt” oldallal gyűlik meg a baja. Sebaj, leültem egy gép elé, hát jöhet újra a Gmail, a Facebook, az Index, stb... Mindenki ezt teszi, látom a többi képernyőt... Jut eszembe, otthon nem volt időm átfutni a Foreign Affairs cikkét, az még belefér! Csak 5 perc. Aztán még 5, majd még 5. Az idő beszűkül, az egér serényebben mozog, mint emlős társai a magtárban lámpagyújtás után, a szemem cikázik, a scrollbar gyorsabban mozog fel-le, mint a forint – euró árfolyam. Olvasom a legújabb elemzést, majd beugrik valami az egyik hivatkozásról. Mintha erről már hallottam volna valamit az elmúlt napokban. Új ablak, Google, meg is van! Lássuk csak... persze sietősen, hiszen csak pár adatot keresek. Elég minden bekezdés első sorára ránézni, és görgethetem is tovább. Itt van végre! Tényleg ennyi. Ó, hiszen ezt tegnap olvastam, már emlékszem... Mégis minek kerestem meg újra? Na mindegy, vissza a cikkhez. Jó hosszú, de már közel a vége, már csak két bekezdés. Itt már csak összefoglal, nem mond semmi újat, ennyi elég is volt belőle. Lássuk mi van még nyitva...

A percek pedig csak egyre peregnek...

A jegyzeteimből felnézve az órámra pillantok. Már csak 15 perc van ebédszünetig? Hát az meg hogy lehet? Alig a felét végeztem el a délelőttre kitűzött feladatoknak... Hogy repül az idő! Akkor ebben a negyedórában foglalkozok még kicsit a nyelvtanulással, átismétlem a tegnap tanult szavakat... Nem értem, egyszerűen nem értem... Tegnap ment simán, akkor most miért nem emlékszem a 2/3-ára? Itt van ez is... meg mernék esküdni rá, hogy tegnap nem szerepelt ez a szó. 10 éve elég volt kétszer elolvasni, akkor most meg mit szenvedek?

Sebaj, melegítek ebédet. Gmail, Facebook, Index, stb. már nyitva. Szerencsére a reggel kinézett írásokat lementettem könyvjelzőbe. Egy szelet hús, két bekezdés. Ez mégsem érdekes, lássuk mi van még itt. Egy kis rizs, még egy felbökött sült, még két mondat, még egy bezárt ablak. Eltelt 15 perc, F5 a Gmail-en (fránya HTML verzió, nem frissül magától). Hirtelen beugrik: meg akartam nézni ebéd közben ezt a 10 perces TED videót. Valóban érdekes, de a 7. percben már csak hallgatom, és közben rákeresek valamire a szomszéd ablakban...

Az ablakok villódznak, gyorsabb a vágás, mint egy modern videóklippben. Érzem, ahogy egyre nő a nyomás a fejemben, ahogy fárad a szemem, és hirtelen el tudom képzelni, hogy miként válthatnak ki a villogó fények epilepsziás rohamot. Ebből elég volt! Minden porcikámat átjárja a stressz, képtelenség így gondolkodni! Irány a friss levegő, 10 perc felfrissülés, aztán hozzá se nyúlok a böngészőhöz, haladni kell a programozással.

A séta mindig jó, a levegő jót tesz. Felfrissülve huppanok vissza a székbe – letudtam a napi testmozgásom kb. 70%-át –, aztán fel sem fogom, de „még egyszer utoljára” frissítem a Gamil-t, a Facebook-ot, stb. ...

Szeretném kikapcsolni a gépet, de nem lehet! A jellegzetes processzoron sült por szaga átjárja az irodát. Nem véletlenül, 24 főzőlapon érlelődik a szálló szösz. A halk, monoton búgás az időben monoton növekvő módon növeli a zsibbadás szerű érzést a fejemben. Délután 3-4 fele megérkezik a majd menetrendszerű fejfájás. De nincs menekvés, a gépnek mennie kell, elvégre azon kell dolgoznom. Még a böngészőt sem csukhatom be, mert igen gyakran kell ránéznem a szótárra, vagy rákeresnem egy fogalomra, fellapoznom egy fórumot, hogy megtaláljam a szükséges MATLAB parancsot, ami átlendít a pillanatnyi akadályokon. Csodálatos dolog az Internet nem? 20 éve mit kezdtem volna egy ilyen helyzetben? Percek alatt varázsolok elő példaprogramokat, azonos kérdéseket firtató fórumokat, de nem egyszer még innen-onnan letölthető szakkönyvekre is rábukkanok. Miközben ég a kezem alatt a Google, persze eljárnak az ujjaim. Már megint ránéztem az e-mailre, és mi történik most? Ó hát persze: egy blogot olvasok, sőt, egyenesen a blog kommentjeit. 2 perc is eltelik, mire eszmélek: engem ezeknek az ismeretlen embereknek a minősíthetetlen stílusú sárdobálása egyáltalán nem érdekel (hányszor megfogadtam, hogy nem töltöm ilyesmivel a drága időt)! Közben válaszolok egy általam megosztott hírre érkező hozzászólásra... nyilván nem hagyhatom szó nélkül.

Este van már. Reggel még úgy gondoltam, hogy írok a blogra majd, de most már túlságosan feszültnek érzem magam, égnek a szemeim és zúg a fejem. Kicsit hezitálok. Nem baj, nekiállok, mert szívesen csinálom! Két mondat közt meg-megállok, törlök, újra nekifutok. Nagy nehezen megszületik egy bekezdés, gyorsan visszaolvasom. Az eszem megáll, három egymás utáni mondatban van szóismétlés, ráadásul az egyik kétsoros kígyó a saját farkába harap. Nem értem én ezt, régen 20 percek alatt születtek a bejegyzéseim, és vissza sem kellett nagyon olvasnom őket, csak úgy folytak a mondatok. Gmail, Facebook, hírek, jöhet a következő paragrafus... Áhh, megint Google kell: ezt vajon most egybe vagy külön írják? Persze tegnap néztem meg, de már nem emlékszem, csak gyorsan leírtam...

Ideje hazamenni. Enni, egy kicsit megszabadulni a képernyőtől. Ma sem értem mindennek a végére, ráadásul csak úgy pezseg bennem a feszültség... Szinte olyan érzés a parkoló felé sétálni a szabad levegőn, mintha fuldoklás után végre a felszínre értem volna... Az autóban egy igen érdekes beszélgetős műsor szól a rádióból, de 5 perc után elkalandoznak a gondolataim, úgy kell visszarántanom őket, hogy újra felvegyem a fonalat.

Vacsora, játék, olvasás... jöhet a lefekvés. Csak előtte még ránézek a Gmail-ra, a Facebook-ra, a blog adminra, és a hírekre... Kicsit még olvasok az ágyban – igen, ezúttal könyvet... Jaj, megint máshol jár az agyam, menjünk csak vissza, vegyük át ezt a bekezdést újra...

Ethernet-Cable-Snake.jpgValami megváltozott. Valami más lett. Az egykor sziklaszilárd figyelmem szilánkjait a szélrózsa minden irányába viszik szét a bitek vad hullámai. Kifogástalan memóriámat gyakorlatilag átültettem a mellettem álomra szenderülő laptopba és rajta keresztül a „felhőbe”. És mindezt úgy történt, hogy szinte észre sem vettem. Valami más lett. És ahogy álomra hajtva a fejem körbenézek a gondolataimban megjelenő pillanatképek kiállításán, azt látom, hogy nem vagyok egyedül, de sokan észre sem vették mindezt... Maguk elé néző, okostelefont szorongató járókelők, böngészőket bámuló kollégák, az öltözőben még Facebook bejegyzést pötyögő csapattársak, a Skype beszélgetés közben gépelő ismerősök derengenek fel. Mondhatnánk, hogy ez a technika és a modernizáció velejárója, hogy csak megváltoztak bizonyos viselkedési normák, kapcsolattartási formák, de ezzel csak magunkat ámítanánk. Sokkal többről van szó ennél, de ennek felismerése nem könnyű. Ami pedig annál is nehezebb, az a változtatás és a szilánkok összeszedése! Ezt mindenki megtapasztalhatja, ha megpróbálja. Nap mint nap vívom a magam küzdelmét én is, hogy megtanuljam korlátok közé szorítani a világháló tekergő kígyóját, mely ugyan birtokában van a nagybetűs „Tudásnak” is, de ha nem vigyázunk, és nem okosan közeledünk hozzá, szirén énekével tévútra csal, és ahelyett hogy táplálná elménket, módszeresen felfalja azt. Egy gondolkodó ember számára pedig semmi nem lehet értékesebb kincs, mint a koncentrációs képesség, a megbízható memória, a saját akarat feletti kontroll, és az ép elme megőrzése! Azon emberi elme megőrzése, ami megalkotta és szolgálatunkba állította ezeket a kétségkívül varázslatos képességű eszközöket, amelyek ha nem vigyázunk, szolgálóinkból urainkká válnak, és ehhez még csak öntudatra sem kell ébredniük...

--------------------------------------------------------------

Konklúzióként még ennyit írtam azon az áprilisi napon 2013-ban:

Sokan hajlamosak kalóriákat számlálni a pultoknál egy közértben, vagy akár hóban-sárban futni minden nap. Miért csak a legnagyobb kincsünkre nem fordítunk elegendő figyelmet? Én a magam részéről vissza akarom és vissza fogom kapni a régi agyam...

Erős kijelentés volt. Hogy miként sikerült a nagy hangzatos projekt? Ha kíméletes akarok lenni magammal a jelzőhasználat terén, akkor azt mondanám: mérsékelt eredménnyel... Minden probléma megoldásának első lépése a probléma felismerése, vagy jelen esetben inkább a beismerés. Ez meg is történt, majdnem explicit is beleírtam a posztba:

„Sziasztok! Maverick vagyok, információ- és netfüggő, még ezen cikk legépelése közben is kétszer néztem rá a hírekre!”

A felismerés azonban önmagában még kevésnek bizonyult. Ijesztő volt azt megélni az eljövő években (!), hogy a „függőség” szóhasználat bár lehet, hogy orvosi értelemben helytelen, a gyakorlatban korántsem túlzó. Az örvény csak egyre mélyebbre rántott, és mivel tisztában voltam a viselkedés helytelenségével – és olvasmányaimnak hála károsságával is –, csak még nehezebb volt megélni azt, hogy mégsem változtatok gyökeresen az egészen. Pontosan emlékszem azokra a hetekre, amikor varázsütésre eltűntek ezek a gondolatok, a virtuális kéz fojtogató szorítása teljesen tovatűnt, és szinte szó szerint azt éreztem: a fulladás határán sikerült levegőhöz jutnom...

phoca_thumb_l_laugavegur-16.jpg

Igen, az elektronikától távoli nyaralások voltak ezek az időszakok. 10-15 napok évente egyszer, amikor a világ zajától elzárt helyeken, hol még a térerő sem jár, el tudtam engedni mindezt, és némiképp meglepő módon még csak nem is hiányzott az egész. Egy másodpercig sem. Minden alkalommal azt hittem, hogy a detox sikeres volt, most könnyebb lesz átállni egy egészségesebb szintre. De hazafele az átszállás alkalmával már le is taroltam a reptéri váróban az újságos standot, aztán pótoltam a hírlevelek útján minden „mulasztást”. Megvilágosító erejű volt látni, hogy gyakorlatilag egy fél nap alatt be lehetett hozni a 16 nap „lemaradást”, hiszen utólag tényleg csak a lényeget lehetett megtalálni... Minek hát minden napra ennyi időt áldozni? De a logika egy bizonyos szint után kevés, és pár nap elteltével minden visszatért a régi kerékvágásba...

Még talán két év telt el így... olykor komplett napok égtek el az információs máglyán. Hozzájárult ehhez persze a doktorim alakulása és az azzal kapcsolatos motivációs problémáim, valamint az idegen országban való beilleszkedés minőségének az előzetesen vártakhoz képesti elmaradása is. És nyilván az is, hogy munkámból adódóan egész nap egy gép előtt ültem, így mindig csak egy kattintásra volt a feneketlen útvesztő... Mintha egy ópiumfüggőt egy gyógyszerészeten alkalmaznánk. Elég volt rákeresni egy parancsra, elolvasni valami szükségeset a Stack Owerflow hasábjain, és csak egy óvatlan pillantás a Gmailre megnyitotta az időkaput... De belátom: valahol mindez csak kifogás, a lényegen nem változtat... Így érkezett el az a pillanat, amikor ténylegesen meg kellett írni azt a fránya disszertációt, és amikor a stressz olyan szintre emelkedett, hogy már az alvás is komoly kihívást jelentett.

17-teen-ipad-rex.jpgEljött az ideje, hogy a gyakorlatban is kipróbáljak legalább egy dolgot, amiről az agykutatás eredményeinek lelkes követőjeként már korábban hallottam: az este 18.30 utáni időszakot internet és számítógépmentes zónává minősítettem. A képernyők által kibocsátott frekvencia ugyanis éppen olyan, hogy az elalvást támogató hormonok helyett éppen a felébredésre való felkészülést segítők termelését ösztönzi, ezzel jelentősen megnehezítve – hovatovább az egyéni érzékenységtől függően akár órákra ellehetetlenítve – a böngészés utáni elalvást... A kísérlet sikerült. Nehéz szavakba önteni, hogy mindez milyen javulást hozott az életminőségemben. És ijesztő belegondolni, hogy hányan szenvedhetnek – különös tekintettel az okostelefonokkal alvó fiatalokra - szerte a világban az elalvás előtti játék és chatelés okozta alvászavaroktól. Egy kis lépés előre...

amelyet szerencsére aztán sok másik apró követett. Néha elolvasok egy-egy könyvet vagy jobb cikket a témában, hogy lássam: nem egyedül őrülök meg. A legtöbb ugyanazokat a magától értetődő dolgokat ismétli, de mindig el lehet kapni pár új gondolatot. Így például Alex Soojung-Kim Pang: The Distraction Addiction című írásának köszönhetően ha egy hosszabb cikket olvasok, akkor kiteszem azt teljes képernyőre, ezzel megakadályozva, hogy a szemem akaratlanul scannelje a többi megnyitott oldal fülét: vajon jött egy újabb email, hír, FB értesítés? Minden ilyen pillantás egy apró döntés, egy apró váltás, a figyelem egy kicsi megosztása, egy csipetnyi stressz... Megszabadultam továbbá egy bővítménynek hála a komplett FB üzenőfaltól, amelynek helyén csak egy random idézet vár. A teljes alkalmazástól nem tudtam, hiszen egyrészt minden statisztika alátámasztja, hogy szükség van a blog FB felületére, másrészt még mindig túl sok ismerősöm használja e-mail szolgáltatóként Zuckerbergék platformját. De az értelmetlen görgetések száműzésétől, és ezzel együtt a macskás gifektől és az ismerőseim ismerősei által lájkolt, általam sosem látott embereket ábrázoló fotóktól való érzékeny búcsú már minőségi változást hozott: a zaj csendesedését. Akik frissítéseire kíváncsi vagyok, azokét meg tudom nézni akkor, amikor célzottan ezt szeretném. Ezen felül, ahogy arról egy előző posztban beszámoltam: egy jobban rendszerezett keretet adtam az információfogyasztási szokásaimnak, elimináltam a digitális diétámból a „gyorskaja” jelentős részét – avagy a semmilyen jelentőséggel nem bíró, óránként frissülő hírmorzsákat és a véleményekre reagáló vélemények kapcsán születő véleményeket, stb. –, és korlátok közé szorítottam a hétvégi online létet. Okostelefonom pedig a mai napig nincs...

Hogy merem-e azt mondani: most már minden rendben, olyan mint az offline „kőkorszakban”? Ugyan... De újra élhetőbb lett az életem; követhetőbbek és összeszedettebbek a saját gondolataim; hasznosabb az online begyűjtött információ, amely nagyobb eséllyel alakul át használható tudássá; és ami még fontosabb: a saját tapasztalatom révén megerősítést nyertem afelől, hogy ténylegesen egy problémával állunk szemben – ki jobban, ki kevésbé, de össztársadalmi szinten mindenképpen -, amelynek megértése és kezelése komoly odafigyelést, célzott lépéseket és tanulást igényel.

Az elmúlt 10 nap egy újabb fontos mérföldkő volt ezen az úton, és egy újabb erős érv az út bejárásának szükségessége mellett: Jó élmény volt! Felszabadító és megnyugtató... Ugyanakkor alig értem haza az interjúról, már nyúltam is a gépért, és elkezdtem ledarálni mindazt, ami az elmúlt 10 napban „kimaradt”. Csütörtök délelőtt már csak kóvályogtam a fejem zsongásától, de ezt a kis visszaesést már tudtam kezelni. Két éve elszállt volna az egész nap és az azt követő is. Ehelyett egy jól bevált módszerhez folyamodtam: hála az internetnek csak egy kattintásba került, és már érkezett is egy új könyv a Kindle-re, a laptop pedig álomba szenderült... Remélem már csak pár nap, és egy pozitív visszajelzés fogad majd az inboxban, amely alapvetően változtatja meg a körülményeimet.

some-best-future-technologies-that-can-change-the-world-in-coming-years-752x440.jpg

Az eddig eljutó olvasók egy része már biztosan feltette a kérdést: miért kap mindez helyet ezen a blogon? A válasz egyszerű. Sokat foglalkozunk a politikusokkal, a politikai döntésekkel, azok életünkre gyakorolt hatásával. Megpróbáljuk értelmezni, hogy mi vezetett a Brexithez vagy Trump sikeréhez, hogy miként tűnhetett fel a Momentum, és milyen jövő várhat rájuk. Foglalkoztat minket, hogy hogyan kellene átalakítani és modernizálni az egészségügyet és az oktatást, sőt, hogy miként alakulhat át a demokrácia intézménye az előttünk álló évszázadban. Mindezek azonban nem önmagukban létező dolgok: nem az egyes állampolgároktól függetlenül és a társadalom fölött léteznek, hanem abba beágyazva, annak szerves részeként. Tükrözik – ha sokszor torz módon is – a társadalom gondolkodásmódját, vagy legalább a megélt problémákat az azokra adott jó vagy rossz válaszokkal együtt. A párbeszédet – de az azt megkerülő egyirányú kommunikációt is – formálják a rendelkezésre álló platformok: „a média maga az üzenet”, ahogy a mondás tartja.

Minden egy hatalmas tehetetlenségénél fogva egy gleccser sebességével alakuló adott társadalmi-kulturális rendszerben zajlik, amelyet kevés olyan horderejű hatás ért az elmúlt 20 évben mint az információs technológia fejlődése. A társadalom azonban egyénekből áll, a kultúrát és a közmegegyezés által elfogadottnak vélt értékeket az egyének értékrendszere és azok kölcsönhatása határozza meg. Ennek következményeként csak úgy érthetjük meg, csak úgy gondolkodhatunk el igazán arról, hogy a technika miként formálja át a társadalmunkat és ezzel együtt a kultúráról, a tudásról, a tájékozódásról vallott nézeteinket, ha előbb megpróbáljuk megérteni saját viszonyunkat az eszközökhöz, a változásokhoz, és meglátni azt, hogy a saját életünk, a saját mikrokörnyezetünk miként alakul(t) át... És egy percre elgondolkodunk: elégedettek vagyunk mindezzel? Szeretnénk valami változtatni? Ez az első lépés! A változás nem a világ vagy az ország megváltásával, hanem saját magunkkal kell kezdődjön!

--------------------------------------------
Források

A cikk jellegéből adódóan most nincsenek források, de pár ajánlott olvasmánnyal tudok szolgálni: Andrew Sullivan írt egy megindító cikket a saját megpróbáltatásairól Egykor egy emberi lény voltam címmel.

A kék fény és az alvás kapcsolatáról pedig ezt a két írást érdemes elolvasni: 
Blue light from electronics disturbs sleep, especially for teenagers - Washington Post

Light Emitting E-Readers before Bedtime Can Adversely Impact Sleep - Neuroscience News

 --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon

(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, ahol a fejlécben található „Követem” ikon segítségével kaphat értesítéseket az új bejegyzésekről.)

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

Szólj hozzá

internet gondolkodásmód