Tegnap lezajlott a közbeszédet immár hónapok óta szinte kizárólagosan uraló népszavazás, amely minden eddiginél nyilvánvalóbban világított rá arra, hogy a magyar demokrácia jelen pillanatban elsősorban nem kérdésekkel kapcsolatos véleményformálásról szól, sokkal inkább pártszimpátiákról, pontosabban arról, hogy a pártok miként tudják a pártszimpátiát a választó/szavazó identitásának a részévé tenni. A következményeket illetően ez a jelenség messze túlmutat a tegnapi népszavazáson, és független a tegnap a papírlapokon szereplő konkrét kérdéstől is, emiatt érdemes egy kicsit az eredmények aktuálpolitikai elemzése mögé nézni.

Tulajdonképpen semmi meglepő nem történt: az elmúlt hetekben jó közelítéssel minden úgy zajlott le, ahogy arra számítani lehetett a kampány jellegétől kezdve az eredményen át annak különböző pártok által való interpretálásáig. Manapság gyakorlatilag lehetetlen bármiféle politikai diskurzust folytatni címkék használata nélkül: mindig jól jön egy bélyegző, amely az „eligazodást” segítendő bármely gondolatot, szereplőt, írást, javaslatot, véleményformálót el tud látni a megfelelő címkével legyen az a „libsi”, „komcsi”, „náci”, „orbanista”, „gyurcsányista”, „nemzeti”, „fasiszta”, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. Ezen már-már hagyomány jegyében az érdekelt felek ezekben a pillanatokban megpróbálják különböző címkékkel ellátni ezt a népszavazást is. Az utólag definiált – vagy minimum átdefiniált - „győzelem” és „vereség” fogalmak ugyanis – noha különböznek a fentiektől - nem többek címkéknél. Nem Orbán vagy Vona sajtótájékoztatón elhangzó mondatai fogják eldönteni, hogy mi „győzelem”, és mi „vereség”. Ebben a környezetben ezek nem abszolút fogalmak, még ha az érvényességi küszöbbe kapaszkodva próbálják is őket azzá tenni.

Az érvényesség boncolgatása véleményem szerint hiábavaló, vagy minimum másodlagos jelentőségű kérdés (a részvételi arány nem az, amint azt később kifejtem). Ezt talán egy némiképp sántító sporthasonlattal lehet jobban megvilágítani: képzeljünk el azt a szituációt, hogy sípszó után (mondjuk a partjelző már beintette a lest) egy védő szabálytalanul rácsúszik ellenfele lábára, és ezzel súlyos sérülést okoz. Ebben az esetben el lehet vitatkozni azon, hogy jár-e a lap a szabálytalanságot elkövetőnek, de ez két dolgon nem változtat: nem jár az esetért szabadrúgás, mert az játékon kívül történt; illetve a lesérült játékos nem tudja folytatni a mérkőzést a sérülése miatt... Ezek tények maradnak. Miként tény marad az is, hogy 3,2 millió ember nemmel szavazott közel 44%-os részvétel mellett. Ez a 3,2 millió akkor is 3,2 millió maradna, ha az érvényességi küszöb nem 50, hanem 30% lenne, így pusztán ezen a tényen az „érvényes” címke éppen annyira nem változtat, mint a sárga lap megítélése a csatár sérülésén a fentebbi példában. Nem tekinthető meg nem történtnek az egész esemény, és emiatt akárhogyan is gondolkodunk magáról a konkrét kérdésről, az eredménynek van üzenete az EU felé. (Hosszabb kifejtést igényelne, hogy mi ez az üzenet, de ez most nem képezi ennek az írásnak a tárgyát. Érdekes és tanulságos továbbá az is, hogy az egyes pártok mennyire eltérő módon ítélik meg ezt a népszavazást és a Tsiprasz által a megszorításokkal kapcsolatban 2015-ben kezdeményezett görög szavazást, amely szintén Brüsszellel helyezkedett szembe, így bár gyakorlatilag egészen másról szólt, elvek mentén nézve nem is olyan csekély a hasonlóság a két eset közt...) Tovább árnyalja a képet az, hogy Európa és a nyugati világ néhány többi államában milyen érvényességi küszöbök vannak érvényben, így az „érvényesség” címke noha jogilag jól definiált, valójában nem egy természeti törvény: meglehetősen önkényes a meghatározása. (Az egy kedves ismerősöm által kigyűjtött adatokat a keretes felsorolás tartalmazza.)

A fentiek fényében furcsa módon a kormány szempontjából éppen belpolitikai szempontból tekinthető negatívabbnak ez az eredmény, hiszen a belpolitikai csatározások síkján vizsgálva a dolgot tulajdonképpen teljesen irreleváns, hogy mi volt a kérdés a szavazólapon, így ettől a továbbiakban ezt figyelmen kívül is hagyjuk. 

A népszavazásnak legalább három a ténylegesen feltett kérdéstől független üzenete van.

1. A magyar társadalom minden eddiginél jobban kiábrándult a politikából. A részvétel annak ellenére alacsony maradt, hogy a kampány kiemelt intenzitással zajlott - még vasárnap délután is röpködtek az SMS-ek az éter hullámain, mindent elleptek a kék plakátok, a foci EB és az olimpia reklámhelyei kapcsán olyanokhoz is eljutott az üzenet, akiket másként esetleg elkerült volna -, ráadásul alapvető emberi ösztönökre és félelmekre apellált. A kérdésfeltevés módja szinte kizárttá tette, hogy tömegesen fogalmazzanak meg ellenkező álláspontot. A népszavazást egyenesen a magyarság fennmaradásának kérdésével kötötték össze, szinte teljesen érzelmi síkra terelődött át a „diskurzus”. Ennek fényében üzenetértékű, hogy mégis milyen kevesen jelentek meg. Amint az később kifejtésre kerül majd: nem szabad egyenlőségjelet tenni a Fidesz-szavazók és a tegnap nemmel voksolók közé, de joggal feltételezhető, hogy az előbbi csoport az utóbbi részhalmaza, így egyfajta felső korlátot mutathat az eredmény. A tömeges távolmaradás arra utal, hogy lenne igény egy másfajta politizálásra, lenne igény egy új erőre, lenne igény más kérdések megvitatására. Ez logikusan vezet el a következő kérdéshez: miért nem tud ezzel senki élni?

2. A magyar politikában az elmúlt 25 év alatt fokozatosan jutottunk el oda, hogy az „ellenzék” kifejezés mára már szó szerint értelmezendő: az ellenzék tevékenysége arra enged következtetni, hogy feladatuknak a kormány tevékenységének folyamatos ellenzését, a kormány állításainak automatikus negálását tekintik (függetlenül attól, hogy éppen melyik fél van hatalmon). Ha a kormány valamiről azt mondja, hogy az fekete, akkor az ellenzék akár minden meggyőződése ellenére (vagy éppen amellett) elkezdi győzködni az embereket arról, hogy az adott dolog bizony fehér. (Legalábbis másként fekete, vagy már korábban fekete volt...) Egy normálisan működő demokráciában egyszerűen elkerülhetetlennek látszik, hogy legyenek olyan kérdések – ezzel nem állítom, hogy a mostani éppen ilyen lenne, általánosságában vizsgáljuk a jelenséget -, amelyekben a pártok egyet tudnak érteni. Ezen közös pontok megtalálásának hiánya olyan torzulásokat sejtet, amelyek gyakorlatilag konzerválják a jelenlegi viszonyokat.

Amint azt az első pontban láthattuk: igény lenne alternatív üzenetekre. Alternatív víziók felvázolása helyett azonban marad a kormány tevékenységének ellenzése, a kormány kommunikációjára való reagálás megspékelve a korrupciós ügyek kétségtelenül fontos felemlegetésével (erről szólt már egy korábbi bejegyzésünk is). Utóbbi valóban lényeges, de nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért kellene támogatni egy új politikai erőt, miként válna az ő vezetésük az ország javára. Mindez igaz a magát ellenzékinek vagy függetlennek valló médiára is: hónapok óta uralják a híreket a népszavazással kapcsolatos tudósítások, noha a 23. vidéki falugyűlésről írott beszámoló aligha szolgált bármilyen újdonsággal, hovatovább hírértékkel. A HVG-ben mindössze a népszavazás után jelent meg egy összeállítás arról, hogy az elmúlt időszakban a kormány gyakorlatilag elfelejtett kormányozni a nagy kampányolás közepette. Fájdalom: az ellenzék és a média is elfelejtett erről beszámolni, illetve ezen változtatni. Sőt, helyenként beszállt a riogatásba is: immár megszámlálhatatlanul sokadszor került elő az „előrehozott választás” toposza az elmúlt 6 évben (nem véletlen, ha valaki a farkast kiáltó fiú esetére asszociál). A tét ilyesfajta emelése, az ehhez hasonló árukapcsolások még tovább rontanak a helyzeten, és még nehezebben értelmezhetővé teszik egy népszavazás eredményeit.

3. Minden eddiginél áthatolhatatlanabbá váltak az egyes táborok közti szakadékok. Nem pusztán a saját táborok mozgósításáról szólt az elmúlt időszak, de a más véleményen lévők démonizálásáról is. Sikerült egy „mi vagy ti/ők” atmoszférát teremteni, amelyben a „rosszul” szavazók nem pusztán más véleményen lévő embertársak, de „rasszista gazemberek”, „alávaló nácik”, „hazaárulók”, „bégető birkák”, „a gyerekeink majdani megerőszakolásáért felelős liberális férgek”... Az még éppen nem hangzott el, hogy „vágjátok ki a magas fákat”. A másik felet nem a saját véleményünkről meggyőzendő polgártársak alkotják többé, hanem menthetetlen, és emiatt legyőzendő ellenségek. Ebben a közegben a pártszimpátia sokkal fontosabb, mint hogy mit gondolunk az adott kérdésről, hiszen az identitás részévé vállt, hogy ki melyik táborhoz tartozik. Valójában minden szavazás egy a kérdés tárgyától független szimpátiaszavazássá degradálódott, aminél semmi nem mutatja jobban a demokráciánk jelenlegi állapotát. Ideológiai kategóriák jöttek létre, amelyek kész csomagként vehetőek át az egyes pártoknál, extrák nem választhatóak: mondd meg mit ikszeltél, és megmondom melyik párthoz tartozol! Egy esetleges ellenvélemény megfogalmazása tulajdonképpen az ellenséges táborba való átkerülést jelentené, ezzel a „törzsből való kiűzetést”, az identitásunk egy részének feladását.

Amint arra számos kutatás rámutatott, egy adott kérdésben addig lehet valakit könnyen meggyőzni, amíg ez nem jár együtt az illető identitásának megváltoztatásával, korábbi világnézetének feladásával [3]. Például ha valaki úgy gondolja, hogy a Nap kering a Föld körül, akkor ennek a hiedelemnek a téves mivoltáról az esetek többségében könnyen meg lehet győzni az illetőt, mert ez a vélemény általában független attól, hogy az illető mit gondol magáról, a világban betöltött saját szerepéről. Merőben más megvilágításba kerül ez a helyzet, ha ugyanezt a szituáció Galilei idejében vizsgáljuk. Akkoriban ez a kérdés nem pusztán egy a mindennapi élet szempontjából másodlagos jelenségről szólt, hanem vallási meggyőződésről, hiedelmekről, identitásról is. Az asztronómiai fejlemény elfogadása a világnézet megváltozását is jelentette egyben, ami már sokkal keményebb dió.

Még nehezebb ez, ha az átjárást további elidegenítő mechanizmusok bonyolítják: nem elég a saját identitás egy részének feladása; nem elég annak implicit beismerése, hogy eddig „meg voltam vezetve” az új társaim szerint, tehát korábban tévedtem; még felül kellene emelkednem azokon a sértéseken is, amelyet a másik tábor az általam támogatott párthoz, ezzel pedig közvetve hozzám is intézett. Ezen a téren a jelenlegi népszavazás újfent szintet lépett: nem csak az új víziók megfogalmazásáról feledkezett meg szépen lassan az ellenzék, de az emberek meggyőzésének lehetőségéről is elkezdett lemondani. Az üzenetek most már minden oldalon csak a saját tábornak szólnak, holott ez önmagában véve kevés. Szomorú példája ennek az ominózus bemutatós plakát.

Érthető, hogy sokan a képen látható módon éreztek az olimpia alatt századjára feltűnő üzenetek láttán; érthető, ha a tehetetlenség érzése elkeseredett lépésekre sarkall valakit; valahol érthető, ha valaki azzal érvel, hogy ilyen viszonyok közt máshogy ezt nem lehet... szemet szemért, sértést sértésért... Érthető, de ettől még nem elfogadható, ellenben még a saját célok szempontjából is negatív hatású, ahogy az fentebb kifejtésre került. A közbeszéd színvonalának esése aligha járul hozzá az előrelépéshez és a konstruktív vitához szükséges atmoszféra megteremtéséhez... Már-már groteszk az a kép, amint két „kurvaanyázós” „publicisztika” elolvasása közben meghallgatjuk, amint gyermekünk felmondja a reformkor ékesszóló, nagyra becsült hőseiről tanultakat, amelyeket egy feltartott középső ujjakat ábrázoló plakátra néző osztályteremben hallott a haza bölcséről prédikáló tanárától... Ennek a folyamatnak hosszú távon súlyosabb következményei lesznek mint a „győzelem” szó október másodikai kontextusban történő átdefiniálásának...

Miként súlyosabb következménye lesz annak is, hogy nem „pusztán” a pártszimpátia, az identitás és a feltett kérdés árukapcsolása történt meg, de Brüsszel és az Európai Unió is végérvényesen össze lett kötve a „gyermekeinket megerőszakoló hordák” képével és az országra törő veszedelemmel. Az ilyen végzetes veszélyt jelentő ellenséggel pedig aligha elfogadható bármiben egyetérteni... Csúszós az a bizonyos lejtő.

--------------------------------------------

Forrás

[1] Gay, O., & Horton, L., "Thresholds in referendums", Standard Note SN/PC/02809 (2011); p. 15

[2]  https://en.wikipedia.org/wiki/Referendums_in_the_Netherlands

[3] I Don't Want to be Right - The New Yorker

--------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)