Ígéretünknek megfelelően a mai cikkel visszakanyarodunk az oktatás témájához (a korábbi írások: I., II.). A blog deklarált célja, hogy a különböző témákat több - vagy a szokásoshoz képest más - szempontból, kritikus szemlélettel vizsgáljuk ezzel hozzájárulva az adott kérdéskörről folyó vitához és talán szélesítve az olvasók látókörét. Az utóbbi időben örvendetes módon megszaporodó hozzászólások rengeteg értékes hivatkozással és különböző látószögről tanúskodó gondolattal járultak hozzá eme célkitűzéshez.

A mai bejegyzésben az irodalomoktatás helyzetét és 21. században betöltött szerepét vesszük közelebbről szemügyre. Az oktatásról ugyan sok szó esik napjainkban, de ez a téma mégis háttérbe szorul, hiszen elsősorban a technológiai fejlődésnek és az ezen alapuló gazdaságnak köszönhetően a viták során nagyobb hangsúlyt fektetünk a reál tárgyak fontosságára ebben a megváltozott környezetben. Mivel jómagam is műszaki-természettudományos háttérrel rendelkezem, így úgy éreztem, hogy nem tudnék megfelelő módon szólni a humán tárgyak jelentőségéről, noha az elmúlt években egyértelműen felismertem, hogy milyen fontos szerepük van mind az életben – igen, akár a munkaerőpiacon is - való boldogulás, mind a világ megértése szempontjából. Emiatt megkerestem néhány vendégszerzőt, hogy fejtsék ki gondolataikat. A blog történetének első vendégposztjában így a továbbiakban át is adnám a szót a Foied vinom pipafo cra carefo nick alatt tevékenykedő rendszeres hozzászólónknak, aki közel évtizedes tanári tapasztalattal rendelkezik, és tanított középiskolában magyart is. Köszönet neki a kiváló írásért!

-----------------------------------------------------------------------

Alig van ma olyan bölcsészkarról kikerülő, magyar szakot elvégzett ember, aki úgy gondolná, hogy a középiskolai magyartanítás a jelen keretek között úgy nagy általánosságban „rendben” volna, jól működne. Hogy baj van, azt jóformán mindenki érzékeli, és aránylag jól körül is határolható, hogy mi a baj; hogy miként lehetne a bajt orvosolni, arról eltérnek az elképzelések. Az alábbiakban megpróbálom lehetőleg összefogottan skiccelni a problémát, aztán megemlíteni egy-két lehetséges megoldást.

Mi történik ma egy irodalomórán?

A jelenlegi irodalomoktatás - a nyelvtanoktatás ugyancsak izgalmas tárgykörével itt most nem foglalkozom - történeti szemléletű. A középiskola első évében a tanulók az ókor és középkor irodalmáról tanulnak, a következő évben jön a XVIII. század, majd a romantika, a realizmus, végül az utolsó tanévben a XX. század, az „ameddig sikerül eljutni”. elvét szem előtt tartva, ami többnyire azt jelenti, hogy 1945 után írt irodalmi művekről a jelenlegi közoktatási rendszerben alig esik szó. A 15 éves kamasz Akhilleusz és Hektór több ezer évvel ezelőtti csatájának hexamaterekben megköltött eposzával kezdi az írott szövegekkel való ismerkedést, és 18-19 évesen úgy kerül ki a középiskolából, hogy kortárs szerzőkről az órákon nem is hallott.

A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy a tanulók többsége hatalmas nehézségekkel küzd, amikor a régi szövegeket megérteni igyekszik, sokan föl is adják a küzdelmet, a „kötelező olvasmányokat” nem olvassák el, a számonkérésekhez kivonatokat hívnak segítségül, a dolog értelmét pedig (azaz hogy mi közük van nekik ezekhez a nagyon régi szövegekhez) egyáltalán nem látják át.

Amikor egy ilyen tanuló kikerül az iskolából, legtöbbször eszébe sem fog jutni, hogy kortárs irodalmi műveket olvasson; sőt az is csak ritkán, hogy egyáltalán bármit is olvasson. Az irodalmi szövegekre idegenül, ellenségként tekint, elvont, unalmas szócséplésnek tartja őket, gyakorlati hasznuk vagy életre gyakorolt hatásuk egyáltalán nem ismert előtte.

A történelmi szemlélet azonban csak az egyik jellegzetesség. Van néhány további, nem kevésbé jelentékeny vonása a középiskolai irodalomoktatásnak. Röviden szólva ezek a szerzőközpontúság, a mediális egyoldalúság, a tekintélyelvűség és az ideologikusság. Mindegyik tényezőt részletesebben ki lehetne fejteni, jelen keretek között azonban csak egy-két szót ejtsünk róluk.

A szerzőközpontúság azt jelenti, hogy egy szöveget a szerzőjéből (azaz jobb híján annak életrajzából) kiindulva értelmeznek. A szöveg az életrajznak alárendelődik, annak mintegy illusztrációja lesz. (Terhes következménye ennek az internetes fórumokon, de persze a közéleti vitákban is elharapódzó személyeskedés, amikor nem azt vizsgálja meg valaki egy állításról, hogy mit jelent és mi az értelme, hanem hogy ki mondta.)

A mediális egyoldalúság az irodalmi műre pusztán könyvszövegként tekint, és teljesen figyelmen kívül hagyja azt a szerepet, amelyet a szöveg egy adott környezetben játszott. Ez olyan hamis irodalomképhez vezet, amely a tanulóval végül képtelen lesz felismertetni azt az egyszerű tényt, hogy egész élete „irodalmi” szövegek (azaz retorikailag tudatosan megformált szövegek) között zajlik. (Az irodalmi szöveget ugyanis teljesen elkülöníti attól a környezettől, amelyben valóságos hatást gyakorolt.)

A tekintélyelvűség elsősorban az értelmezésekben érhető tetten, és minden olyan esetben megjelenik, amikor a szöveg egyetlen lehetséges értelmezésének igénye merül föl, közvetítse azt bár a tankönyv vagy a tanár. Az így „idomított” diák nem fog tudni mit kezdeni azzal, hogy a világ jelenségeinek (szövegeinek) többféle olvasata is lehetséges, mindig az egyetlen igazit fogja keresni (holott ilyen természetesen nincsen).

Az ideologikusság pedig azt jelenti, hogy az olvasott szövegekből valamilyen általános tanulságot akarnak a tanórán kibányászni, ahelyett hogy a szöveg lényegi többértelműségének, játékosságának engednének szabad teret. (Nem kell ecsetelni e szemlélet mély összefüggését a mindenfelé terjedő összeesküvés-elméletek burjánzásával.)

A középiskolai irodalomoktatás jelen formájának gyakorlati következménye tehát olyan felnőttek folyamatos „termelődése” lesz, akik egy vélemény megjelenésekor nem a véleményt magát, hanem annak kimondóját ítélik meg; a közbeszédben meglévő (akár saját érvelésükbe is beférkőző) manipulációs technikákra egyáltalán nem lesznek fogékonyak, azokat föl sem ismerik; a meglehetősen bonyolult valóság összetett problémáira egyetlen egyszerű megoldást keresnek; aminek komplexitását pedig nem tudják megragadni, ott önkéntelenül valamilyen hátsó szándékot (összeesküvést) fognak keresni.

Akkor miért így tanítunk?

Hogy az iskolai irodalomoktatás miért a fent vázolt keretek között zajlik, annak egyszerű oka van. Az irodalomtudomány fiatal diszciplína. Annak, amit ma „irodalomtörténetnek” hívunk, a lényegi vonásai XIX. századi eredetűek. Irodalomról való gondolkodásunkat máig a romantika korának előítéletei határozzák meg. Ezek az előítéletek annyira hozzánőttek a tudatunkhoz, hogy már előítélet-voltuk felismerése is nehéz. Néhány ilyen előítélet: az irodalmi szövegek története szerves lények fejlődéséhez hasonló (tehát van „születésük”, „virágkoruk”, „elvirágzásuk” stb.); a szövegek szerepe a társadalom, a nemzet javítása; a szövegek egy adott eszmét fejtenek ki; a nyelvnek ebben közvetítő szerep jut (a jól megírt szöveg jól fejezi ki az eszmét); a szövegek célja, hogy „szépek” legyenek, és nemesítsék a lelket; stb. stb.

A nyelv- és irodalomtudomány az utóbbi száz évben szépen lassan rájött, hogy ezek az előítéletek hamisak; de az oktatás ezzel a fejlődéssel nem tartott lépést. Miért nem? Elsősorban azért, mert az oktatásnak nem feltétlenül a tudomány közvetítése a feladata, hanem az állam szolgálata (jó állampolgárok kinevelése). Bizonyos diszciplínákban ez a két cél szinte kézenfekvő módon egybeesik (ha az oktatás nem követi a természettudomány felismeréseit, nem lesz képes egy állam az iparát korszerű szinten tartani); a humán tudományok azonban nem ilyenek: hogy van értelme (az állam számára is) a tudomány legkorszerűbb szintjének megfelelő humán oktatásnak, az már maga is indoklást igényel. (Elvégre miért ne gondolhatná azt egy állam, hogy számára a humántudományok XX. századi felismerései kellemetlenek lennének; és ha így gondolja, milyen alapon mondanánk, hogy nincsen igaza?)

Az állam joggal és okkal gondolhatja úgy, hogy egy olyan tanuló hasznosabb, aki a fenti elvek szerint értelmezi a szövegeket; utoljára pedig Kant vélte úgy, hogy az államnak okvetlenül a tudományt kellene szolgálnia. Ha valaki az irodalomoktatás megreformálása mellett érvel, akkor mindenekelőtt arról kell meggyőznie az államot, hogy neki magának (tehát az államnak) nem érdeke a jelenlegi rendszer fenntartása. Ehhez azonban meg kellene fogalmaznunk, hogy mi volna az irodalomoktatás értelme, szerepe.

Az irodalomoktatás megváltozott szerepéről

Tulajdonképpen miért is olvas az ember? Erre a legegyszerűbb válasz az, hogy „mert örömet okoz”. Fölvetődhet a kérdés, hogy van-e akkor értelme egy örömszerző tevékenységet a közoktatásba beemelni. Ezen elgondolkodva jöhetünk rá, hogy az olvasás lényegileg különbözik a tollaslabdázástól vagy a vadvízi evezéstől. Az olvasás ugyanis maga a hozzáférés a világhoz, egy olyan jelrendszer dekódolása, amely át- meg átszövi hétköznapi valóságunkat. Aki nem tud olvasni, az nem képes értelmezni a körülötte levő világot.

A közoktatás célja tehát (magyarórán) az olvasás megtanítása kell hogy legyen.

Kézenfekvő ellenvetés lehet, hogy olvasni mindenki tud, aki első osztályban megtanulta ennek technikáját. Csakhogy ez nem igaz. Egy szöveg megértése egyáltalán nem könnyű feladat, és minél komplexebb egy szöveg, annál kevésbé. Aki belenézett már internetes fórumokba, nagyon jól tudhatja, hogy milyen szokványos tévedések jelennek meg még a legegyszerűbb vélemények olvasása közben is: gyakori, hogy nem tudják elkülöníteni egy idézet szerzőjét annak idézőjétől, nem képesek dekódolni az iróniát, a szavak érzelmi hangsúlyait nem ismerik föl stb. stb. Mindezek olyan tévesztések, amelyek elkerülése mind-mind megtanítható lenne, és az irodalmi szövegek számos látványos és megvilágító erejű példát kínálnak a felismerésükre.

A cél végső soron az lenne, hogy a középiskolából kikerült tanuló mindenféle, akár nagyon komplex szövegek megfelelő olvasására is képes legyen. Hogy ez az államnak (nem feltétlenül egy rövidlátó hatalmi elitnek) miért jó, azt alig szükséges magyarázni. Az az ember, aki képes komplex szövegek feldolgozására, jóval többféle és jóval komplexebb feladatok elvégzésére is alkalmassá válik, hosszú távon jóval több gazdasági hasznot hajt, mellyel közvetve sokak boldogulásához járulhat hozzá. Különösen egy olyan világban, amelyben az információfeldolgozás minden korábbinál nagyobb kihívást jelent, a megfelelően olvasni tudó munkaerő hatalmas versenyelőnyt jelent.

Hogy ez hogyan érhető el, arról megoszlanak a vélemények. Nézzünk két alapvető lehetőséget.

Klasszikusokat, csak ne így, vagy kortársakat, és persze ne így

Amikor a „hogyan lehetne másképpen?”-ről folyik a vita, szinte mindig fölmerül, hogy a tananyagot kellene kicserélni. A mai tanulók számára az olyan szövegek, mint az Íliász, a Szigeti veszedelem vagy a Fanni hagyományai fényévnyi távolságra vannak, egyáltalán nem tudnak kapcsolatba kerülni saját élettapasztalataikkal, nyelvezetük pedig olyan idegen attól a nyelvtől, amit ők használnak, hogy idegenebb már talán nem is lehetne. A tanár előtt szinte lehetetlen feladat áll, hogy ezeket a szövegeket közel hozza a diákokhoz. Éppen ezért tűnik kézenfekvőnek, hogy a diákoknak mindenekelőtt olyan szövegeket kell adni, amelyekkel eleve tudnak kezdeni valamit, amelyek közel állnak hozzájuk, élet-, illetve mindenekelőtt művészettapasztalataikhoz. (A legtöbb diák ugyanis szembesül műalkotássokkal, és élvezni is tudja őket; lát filmeket, néz sorozatokat stb.)

Az elvnek, mint egyébként minden más tantárgyban is, annak kell lennie, hogy a könnyűtől haladjunk a nehéz felé, és ne fordítva. Kezdjük az oktatást azokkal a szövegekkel, ahol a távolságot a mű idegensége és a tanuló elvárásai között a legkönnyebb legyőzni. Ha pedig ezekben meg tudtuk mutatni a művészet működését és az olvasási feladatokat, akkor válthatunk a nehezebb művekre.

Mint látható, a történeti szempontot ez esetben teljes mértékben mellőzhetjük.

Ellenvetés lehet, hogy az olyan tanuló, aki így tanulja az irodalmat, rendkívül hiányos általános műveltséggel fog kikerülni a középiskolából, hiszen nem fog hallani Homéroszról, Dantéről, Goethéről, olyan szerzőkről, akiknek megértése (komplexitásuk okán) a tanulási folyamat végpontján lenne. A válasz erre az lehetne, hogy miután ezeknek az alakoknak mindenekelőtt a történeti szerepe része az általános műveltségnek (és nem a művük, mely néhány bölcsész titkos gyönyöre és örömforrása), oktatásukra inkább a kibővített és alaposan átértelmezett (mert nem kétséges, hogy szintén átértelmezésre szoruló) történelemoktatásban kerülhetne sor.

A másik lehetőség az lehet, hogy megtartjuk a klasszikusokat a tananyagban, tanítunk Íliászt és Szigeti veszedelmet, de az oktatási szemléletünket alakítjuk át gyökeresen. Lényegében minden sikeres irodalomtanár ezt tette eddig is, és a módszer működésének szép dokumentumát láthatjuk például Nényei Pál egyedülálló irodalomkönyvében.

Az ellenvetés itt az lehet, hogy túl nagy kihívás elé állítja az irodalomtanárt, és talán nem is minden iskolában alkalmazható, vagyis nem rendszerszintű megoldást kínál. Túl sok függ a tanár rátermettségétől, egyéniségétől, zsenialitásától, márpedig az oktatási rendszer célja éppen az volna, hogy ezt az esetleges tényezőt kiküszöbölje.

Akárhogy is van, a jelenlegi irodalomoktatás általánosságban hatalmas olvasási hiányosságokat nevel bele a tanulókba. Aki ezek alól egy-egy kiváló tanár vagy szerencsés otthoni környezet által ki tudta vonni magát, az szerencsésnek tarthatja magát; a jövőnket azonban nem lenne szerencsés pusztán a szerencsére bízni. A ránk zúduló mind több információ közti eligazodásban az irodalomoktatás szerepe minden korábbinál inkább felértékelődik.

  --------------------------------------------

Ne feledd, rajtad, a Te megosztásaidon, a Te elbeszéléseiden, a Te kommentjeiden is múlik, hogy mit tart fontosnak a társadalom, hogy miről beszélnek az emberek! Tegyél érte, hogy a „csendes többség” a „többséghez” méltó módon határozza meg a közbeszédet, és hogy ne essen a hangos kisebbség túszául! Terjeszd, amit fontosnak tartasz!

  --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)