2015. nov 15.

Párizs, Everest, Izland...

írta: _Maverick
Párizs, Everest, Izland...

 

„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, a félelem maga!”

-F. D. Roosevelt-

4368186_orig.jpgSzombat reggel 6.32. Már egy szinte teljesen üres vonaton ülök, ami szépen lassan zakatol a főpályaudvar felé, ahol találkozom a csapattársaimmal. Idegenben játszunk, még hosszú út áll előttünk. Ugyan ma csak a tartalékok között kaptam helyet, mégis feltápászkodtam reggel 5-kor, kitöröltem az álmot a szememből, és pakolni kezdtem.

Kezemben a Kindle képernyőjén Howard Gardner „A jövő 5 gondolkodásmódja” (Five Minds for the Future) című művének gondosan megszerkesztett sorai ülnek méltóságteljesen. Látom őket, de nemhogy öt-, még csak egyféleképpen sem tuja elmém befogadni az agyam kapuihoz tömött sorokban érkező betűket.

„Jövő... Milyen jövő?” - sóhajtok, és üveges szemmel meredek ki az ablakon túl elsuhanó külvárosokra. Még nem telt el 20 perc azóta, hogy egy e-könyv készülékre töltése céljából bekapcsoltam a laptopot előzetes szándékom ellenére. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a felbúgó hűtőventilátor szirén éneke elvarázsolt, a felvillanó kék fény hívogatóan felém intett, az egér ujjaim alatt szinte már magától mozdult, és még arra sem volt időm, hogy elkezdjek bosszankodni az összefonódó neuronjaimat romboló, időrabló függőségemen, már belém is hasított elemi erővel a képernyőn megjelenő vezető hír... Párizs... Este korán mentem aludni, váratlanul ért a dolog hát. Megállt a kezemben a végzete felé haladó szendvics, szó szerint tátva maradt a szám, felgyorsult a szívverésem, elkerekedett a szemem.

Nem tudom, hogy a korral jár-e, vagy csak a világ dolgai iránt megnövekedett érdeklődésemnek köszönhető, esetleg ennyi idősen a belénk táplált kód miatt megnő a majdani utódok jövője okán érzett aggódás, de be kell látnom: egyre jobban megviselnek az ehhez hasonló szörnyűségek... Emlékszem, tinédzserként egész délután döbbenten ültem a CNN előtt 2001. szeptember 11-én, de az érzés valahogy mégis más volt. Távolinak, egyszerinek, szürreálisnak hatott az egész, a lehetséges következményekről pedig a leghalványabb elképzelésem sem lehetett, ahogy közösségi média hiányában arról sem, hogy mit gondolnak ezekben a percekben az ismerőseim... Most más a helyzet... Nem véd meg se a tudatlanság egykor még jótékonyan aláhulló fátyla, se a távolság. Nem azért, mert Párizs közelebb van, mint New York, hanem mert a társadalom mindent átszövő pókhálójának egésze ma már egyszerre rezdül meg, bárhol is ér hozzá valami. Milyen jó volt – talán igaz sem volt –, amikor még nem kellett attól tartani egy baráti beszélgetés alkalmával, hogy esetleg másként vélekedünk a Földön élő embertársainkról, mint a velünk egy asztalnál ülők... Milyen jó volt, amikor néhány kulcsszó még nem funkcionált úgy, mint egy automata lőfegyver ravasza, amely egy óvatlan pillanatban kivégezhet bármilyen beszélgetést, elpusztíthat tetszőleges emberi kapcsolatokat... Nem lehet elég távol lenni, nem lehet elkerülni, nincs hova menekülni: hiába nem tartok tőle, hogy szerény kis falunkban fegyvert fognak rám, mégis a félelembe oltott haraggal átitatott tehetetlenség érzése leng be mindent...

Milyen jövő? Hova tartunk? Elolvasom az ismeretterjesztő híreket, a jobbnál-jobb könyveket, felnézek az irodám falán lévő poszteren az ég felé tartó űrsiklóra, és minden nap próbálom meggyőzni magam a mellette díszelgő Apollo 13 szállóige igazságáról: „ A kudarc nem opció!” („Failure is not an option!”).

Oly korban élünk, amikor az emberiség többre lehetne képes, mint valaha. Amikor lehetőségeinknek csak a balga módon saját magunk elé emelt mesterséges gátak szabnak határt. Amikor örökre legyőzhetnénk betegségeket, de helyette hagyjuk vészhelyzetekben is koldulni az egészségügyi szervezeteket; amikor mindenkinek adhatnánk enni, de ehelyett tonnaszámra hajítjuk ki az élelmiszereket, csak hogy minden nap tetszetős legyen a kínálat a légkondicionált szupermarketekben; amikor egyre jobban értjük agyunk működését, mégis, mintha csak tudatosan rombolni akarnánk kognitív képességeinket; amikor egyre többet tudunk a pszichológia rejtelmeiről, de mégsem használjuk ezt arra, hogy a világot boldogabbá, élhetőbbé tegyük... Amikor a bolygó túloldaláról is pillanatok alatt eljuthat hozzánk az információ, beszélgethetnénk, megérthetnénk a többi fajtársunkat, a többi homo sapiens sapienst, mégis, inkább alávaló hazugságok, manipulatív ferdítések, gyűlölet és harag terjesztésére használjuk mindezt... Oly korban élünk, amikor nagy jódolgunkban elfelejtjük már a borzalmakat, amiket saját nagyszüleink átéltek, és így el sem tudjuk már képzelni, hogy valami hasonló újra megtörténhet.


Mi lesz most? Költői a kérdés... Még több elvadult összeesküvés-elmélet, amelyek kitartó ostrommal végképp ledöntik a valóság amúgy is düledező várfalait; még több ártatlan áldozat egyik, másik, akárhányadik oldalon; még több odavágott billentyűzet, felfüggesztett Facebook account; még több kedélyesnek induló, de dühbe és veszekedésbe torkolló beszélgetés... Még több fegyver, még több harag, még több vallások nevében elkövetett uszítás, még kevesebb emberség. Még több mindezt gátlástalanul meglovagoló szélsőséges terrorista, és hatalomra jutó, haragot prédikáló, inkompetens párt. Kezdem úgy érezni magam, mint egy lázálmoktól gyötört szereplő egy thrillerben: egyre hangosabban ismétlődnek fejemben a főcímek, egyre élesebben hasítanak lelkembe az acsarkodó viták, egyre fenyegetőbben villódznak a fények. Képzeletben zihálva fogom be a füleim, és legszívesebb ordítanék: „Elég! Legyen már elég!!”. Már szinte nem tudjuk, hogy ki, miért, mikor, mit csinált, ki miért utálja a másikat, ki ütött vissza először. Csak azt tudjuk, hogy feszültséget izzadunk, haragot eszünk és félelmet lélegzünk. Hogy már nem is a más nációk szülötteit utáljuk, hanem azért utáljuk az ismerőseinket, mert a történelmi események kapcsán mást utálnak, mint akiket mi utálunk. Mindezt akkor, amikor jobb világban élhetnénk, mint bárkik korábban, de még arra sincs időnk, hogy mindezt észrevegyük, megértsük, hálát adjunk érte. Pedig csak le kellene ülni beszélgetni például egy Budapest ostromát gyermekként átélő nagyszülővel...

A kérdés az: hogy számolunk majd el ezzel a gyermekeink felé, akik talán nem lesznek olyan szerencsések, hogy békében, játszva, nevetve nőjenek fel, ahogy sokan közülünk? Mit mondunk majd nekik, miért nem tudtunk kiszállni a gyűlölet mindent mélybe rántó örvényéből? Miként emészthette fel a világunkat néhány ezer, tízezer, százezer szélsőséges – függetlenül attól, hogy melyik félhez tartoznak –, amikor milliárdok csak normálisan élni szerettek volna ezen a bolygón? Miként torzíthatták el gondolatainkat, rabolhatták el értékeinket, mérgezhették meg lelkünket a leghangosabban üvöltő kevesek? Miként eshettek egymásnak régi barátok, csak mert mást gondoltak a világ dolgairól? Miként felejthettük el újra és újra a történelem leckéit?

header0.jpg

 

A következő megálló jön Eszembe jut az Izlandon töltött 2 hét, a nyugalom, a friss levegő, a hírektől való elzártság, a béke... Ma egy kicsit megint csak egy kunyhóra vágyom, tengeri madarak vijjogására, a puha mohatakaró érintésére, nyugalomra. Úgy érzem magam, mint egy hegymászó az Everest tövében: ott van a csúcs, amelyre oly régóta vágyunk, a célok, amelyeket el szeretnénk érni. Közelebb, mint valaha, de a völgyből már hallani a szélsebesen közelgő vihar morajlását: fől kéne a csúcsra állni, még gyorsan felsietni, amíg lehet, a viharról nem tudomást véve. Lehet, hogy túl sokat kockáztatnánk a csúcskísérletért. Megpróbálhatnám elfújni az érkező felhőket, de nyilván kevés vagyok ehhez... Itt lenne az ideje talán megfordulni, a célokat átértékelni, és találni egy békés kunyhót a világtól távol? Miközben továbbra is vadul fújom az érkező felhőket, nehezen tudom elképzelni mindezt... Pedig a még meg sem született gyermekeim utólag lehet, hogy hálásak lennének érte...

ih6xpf.jpg

 

 --------------------------------------------
New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)

Szólj hozzá

terror közösségi média ISIS