Először figyelembe sem vesznek, később nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, majd győzöl.

-Gandhi-

Az elmúlt hetek eseményei arra mutatnak, hogy Magyarországon az elégedetlenség elért egy bizonyos kritikus értéket. Ennek következtében az utcákra vonulni hajlandó emberek száma is átlépett egy küszöböt, és már nem csak a Facebook üzenőfalon érik egymást a különböző tüntetéseket szervező csoportok által létrehozott események – még egy tüntetésszervezőknek létrehozott csoport is akadt –, hanem azok ténylegesen meg is valósulnak városaink közterületein. Ebben a helyzetben a hétvégére ígért újabb felvonás előtt érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is kellhet egy ilyen mozgalom – az egyszerűség kedvéért használjuk ezt a szót – sikeréhez.

A tüntetésekkel kapcsolatos Gyurcsány-törvényt alighanem mindenki ismeri Magyarországon:

Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megunják, hazamennek.

Ezt a nézetet erősítette meg nem is olyan régen Németh Szilárd:

Ezek a tüntetők ugyanúgy el fognak tűnni, mint ahogy eltűntek az alaptörvény, a nevelési törvény kapcsán, vagy a rezsicsökkentés kapcsán.

Természetesen könnyen elképzelhető, hogy igazuk van. Láttunk már erre nem egy példát. De mi van, ha mégsem? Mi kell ahhoz, hogy ne így legyen? Erről a kérdésről hosszasan lehetne elméleti síkon, a speciális példánál maradva elmélkedni, nevekkel dobálózni, pártokat emlegetni, de ennél tanulságosabb, ha végignézünk a történelmi tapasztalatokon. 

Nem is kell messzire kanyarodnunk, hiszen a közelmúlt tálcán kínálja a példák egész tárházát: Egyiptom, Tunézia, Szíria, Líbia, Ukrajna... Ezek az esetek bizony nem kecsegtetnek rózsás kilátásokkal. Ha számba vesszük az áldozatokat, az elhúzódó, polgárháborúba torkolló konfliktusokat (Szíria, Líbia), az állandósulni látszó „ideiglenes, átmeneti megoldások” vetésforgóját (Egyiptom), akkor jogosan érezhetjük úgy: az utcára vonuló tömegektől egyenes út vezet az erőszakhoz, szélsőséges esetben akár a fegyveres összecsapásokhoz is. A szkepticizmus érthető, de a kiragadott, a figyelem középpontjában lévő esetek könnyen félrevezethetnek. Nézzünk egy kicsit messzebbre!

Ehhez Erica Chenoweth és Maria J. Stephan tanulmányát hívjuk segítségül, melynek nem is olyan rövid kivonata a Foreign Affairs magazin júliusi számában jelent meg „Drop Your Weapons” címmel. Ebben az írásban a szerzők az összes ismert, legalább ezer résztvevőből álló, 1900 és 2006 közt történt, önrendelkezési jogokért, vezetők eltávolításáért vagy a függetlenség kivívásáért zajló mozgalmat vizsgálták.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a békés mozgalmak kétszer gyakrabban bizonyultak sikeresnek az erőszakba torkollóknál. A békés eszközök a puszta sikeresség esélyén túl növelték annak a valószínűségét is, hogy a vezetés eltávolítását követően helyreálljon/létrejöjjön a béke és a demokratikus rend. Az adatok szerint ha az átmeneti sikert ki is vívja egy fegyveres felkelés, annak az esélye, hogy az adott ország 5 éven belül demokratikus útra lép, mindössze 4%! Sőt, az esetek felében 10 éven belül újabb polgárháború tört ki. Érdemes mindezt észben tartani, amikor a fortyogó indulatok eredményeként sokan verbálisan már Molotov-koktélokat dobálnak, illetve amikor egyesek nosztalgikusan emlékeznek vissza a 2006-os eseményekre...

A fenti számoknál meglepőbb, hogy a békés és az erőszakos mozgalmak sikerességi rátájának aránya a szélsőségesen elnyomó rezsimek elleni fellépések során is hasonló, azaz a tapasztalatok szerint nincs olyan politikai rendszer, ami jellegéből adódóan eleve kizárttá tenné egy békés eszközökkel operáló polgári engedetlenségi mozgalom sikerét. Persze aligha gondolhatjuk, hogy a tüntetők hozzáállása és a szeretetteljes légkör az, ami meglágyítja a diktátorok szívét... Mi magyarázza hát, hogy Gandhi eredményesebb lehet egy felkelő seregnél? Mi kell a sikerhez?

Először is egy igen széles, sokszínű, minden társadalmi réteget magában foglaló tömegbázis. Ennek kiépítése nyilvánvalóan egyszerűbb abban az esetben, ha a mozgalom deklaráltan békés, és minden erejével kiszűri soraiból az erőszak felé kacsintgató elemeket. Az erőszak sokakat távol tarthat, elidegeníthet, egyszersmind eszközt adha a fennálló rend őrzőinek a kezébe is. Mohammed Reza Pahlavi iráni shahnak például nem okozott gondot a hatvanas, hetvenes években az iszlamista gerillákkal való leszámolás, de amikor az olajmunkások, kereskedők, diákok sztrájkba kezdtek, tüntetéseket és bojkottokat hirdettek, akkor viszonylag rövid időn belül elhagyni kényszerült az országot.

A széles tömegbázis megléte elengedhetetlen a puszta tüntetéseken való túllépéshez. A következő lépcsőt a sztrájkok, bojkottok jelentik. Ezeknek a gazdasági érdekeket sértő, pénzben mérhető károkat okozó békés módszereknek az ereje abban rejlik, hogy elbizonytalanítják a rendszerhez köthető gazdasági holdudvar szereplőit, akiknek támogatása létkérdés a vezetők számára. Egyszerűen egy idő után minden kiváltság és korrupció ellenére sem éri már meg nekik kitartani. Erre láthattunk példát Dél-Afrika esetében, ahol a fehér üzleti érdekeltségeket célzó bojkott döntő volt az apartheid elleni küzdelemben.

Nem csak a gazdasági szereplők „dezertálása” lehet azonban fontos, hanem esetenként a rendvédelmi szervek átpártolása is. Ehhez megint csak fontos a széles tömegbázis megléte, hiszen sokkal nehezebben lépnek fel a fegyveres erők tagjai a saját ismerőseik és szomszédaik ellen, egy olyan tömeggel szemben, melyben nem csak fiatal férfiak, de nagy számban nők és gyermekek, idősek és betegek is képviseltetik magukat.

Összefoglalásképpen tehát azt mondhatjuk, hogy a történelmi tapasztalatok alapján az igen sokféle formát öltő sikeres mozgalmaknak három közös jellemzőjét azonosíthatjuk: széles tömegbázis; az ellenfél támogatóbázisának megbontása, „dezertálások” előidézése; változatos eszköztár.

Érezhető, hogy a három jellemző közül csak az elsőt teremti meg az általános elégedetlenség puszta megléte. Az elégedetlenség idővel elér egy olyan kritikus értéket, hogy egy látszólag jelentéktelen esemény – egyetlen rendőrségi túlkapás, egyetlen rosszul kommunikált új adófajta bevezetése, egyetlen rossz nyilatkozat vagy korrupciós botrány – hirtelen az utcára csődíti az embereket. A hirtelenség természetes jellemzője az ilyen folyamatoknak, amint azt egy egyszerű modellel megvilágíthatjuk.

Vegyünk egy 10 emberből álló közösséget. Tegyük fel, hogy mind elégedetlenek a regnáló vezetővel, gyakran zsörtölődnek, de eddig még nem mentek tüntetni, hiába voltak kezdeményezések. Modellezzük viselkedésüket és eltökéltségüket egy számmal: azzal az értékkel, hogy hány másik ember utcára vonulása kell ahhoz, hogy ők is kimenjenek. Ha mindenki elég haragos, és azt mondja, hogy ő már akkor kimegy, ha csupán 3 embert lát, akkor nyugodtan mondhatjuk: hatalmasak a feszültségek. Ennek ellenére nem történik semmi... mindenki vár másik 3 ember kezdeményezésére.

Idővel tovább romlik a helyzet, és szépen eljut odáig, hogy valaki lejjebb adja, és már akkor kimegy, ha kettő tüntetőt megpillant. Ketten pedig úgy döntenek, hogy nem várnak tovább, és maguk is nekivágnak a dolognak. Ez a kettő cselekvésre ösztönzi az előttük említett társukat, majd mikor a többi 7 személy meglátja a triót, mind megindul... Egy pillanat alatt kész a tömeg úgy, hogy az átlagos elégedetlenségi szint alig változott.

A tömegbázis tehát magától kialakulhat az elégedetlenséget kiváltó vezetés tevékenységének eredményeként. A kérdés, hogy a tüntetések sora igazi mozgalommá alakul-e. Ebben a fázisban sok esetben az új élmény hatására a tömeg elkezd romantikus fantáziákat gyártani: kezdetben esetleg csak minden politikai erő távolmaradását követeli meg elhatárolódva a közélet minden ismert arcától, de később néha eljut addig, hogy egyenesen vezetők nélküli ellenállást vizionál. Különösebb magyarázat nélkül belátható, hogy ez bármennyire is szépnek tetsző gondolat, a történelem azt mutatja: kudarcra van ítélve (példa lehet az Occupy mozgalom). Vezetők nélkül nehéz sztrájkokat hirdetni, nehéz összehangolni a sorra születő Facebook csoportok által szervezett megmozdulásokat, melyek felaprózzák a tömeget. Nehéz megfogalmazni azt, hogy mik az elvárások az esetleges siker után szervezendő új világgal szemben, még nehezebb aztán azokat megvalósítani... Ezt láthatjuk immár évek óta Egyiptom esetében.

Ez az oka annak, hogy a sikeres mozgalmak noha látszólag hirtelen öltenek testet, valójában rendszerint hosszú múltra tekintenek vissza. Jó példa a lengyel Szolidaritás, de a Tunéziában és Egyiptomban kitört forradalmak is évtizedes szakszervezeti mozgalmakra és ellenzéki csoportosulásokra támaszkodtak, és utóbbi ország esetében láthatjuk, hogy noha Mubarakot sikerült megbuktatni, a stabilitás megteremtése még ennek ellenére is elmaradt... 

Ezekben a hetekben láthatjuk: Magyarországon jelenleg látszólag megvan egy kritikus tömeg megmozdításához elegendő elégedetlenség. A nagy kérdés, hogy mindez képes lesz-e átalakulni egy kordinált mozgalommá. Akárhogy is lesz, a folyamat közben nem szabad megfeledkezni a történelem tanulságairól... 

--------------------------------------------

Forrás

Chenoweth, Stephan: Drop Your Weapons /Foreign Affairs/

--------------------------------------------

New Deal Blog a Facebookon
(Ha a kedves olvasó semmiképpen nem szeretne lemaradni a Facebook oldal frissítéseiről sem, akkor látogasson el az oldalra, és a fejlécben található „Tetszik” ikonon található kis nyíl segítségével megnyitható legördülő menüben kattintson az „Értesítéseket kérek” opcióra.)